Baló György
Nem értem. Komolyan mondom, nem értem. De hogy mit nem értek, ehhez néhány bekezdésnyi türelmet kell kérnem.
A televízió Amerika bálványa, mítosza, legendája, mindene. Kenyér és só, cukor és fagylalt, kábítószer és alkohol egyszerre. Magányűző, könyvűző, gondűző, társűző. Persze: nálunk is. Csak ott annyival hatékonyabban, amennyivel minden hatékonyabb.
Oldalakon át lehetne citálni a statisztikákat, naponta hány órát tölt egy „átlag” (tehát nem létező) amerikai a képernyő előtt; egy év alatt hány hirdetést, hány gyilkosságot lát. Akadnak újabb, nehezebben hozzáférhető adatok a tempó gyorsulásáról; az átlagos hosszúságú snittek, képkompozíciók, beállítások rövidüléséről. Hogy a képek mit mutatnak? Ez – sajnos – nem túlságosan lényeges. A tartalmi aggodalmakról tehát nyomtatásban szíveskedjen értekezni az értékekért hadakozó tollforgató.
Talán nem köztudott, hogy az Egyesült Államok elsősorban infrastruktúrájával magaslik a világ fölé. Ez ritkán szerepel a gazdasági adatokban. Az infrastruktúrán belül is megkülönböztetett helye van a táv- és hírközlésnek, a műsorszórásnak. (Menetrendszerű repülőgépekről telefonálni lehet, egy-egy nagyobb városban az autórádiót tekergetve 25-30 URH-adót számolhat az ember.) Az amerikai háztartások nagy többsége havi 15-50 dollárért (ez a helytől is függ) megvásárolhatja egy 52 csatornás televíziós kábelrendszer szolgáltatásait. És az 52 csatorna többsége folyamatosan, a nap 24 órájában sugároz műsort. Ez a 15-50 dollár egy autógyári munkás 1-3 órai bére. (Ha az ember mindezt Budapesten írja, eszébe jut az a mondás, amely állítólag a közelmúlt egyik magyar miniszterelnökétől származik, s így szól: „Már lassan hétfőn sem lehet bekapcsolni a televíziót. Már akkor is adás van”...)
Ott tartottam, hogy nem értem. A kábelcsatornák nagy része mára szakosodott: viszonylag új (1-2-3 éves) filmeket vetítenek; divat- és tárgybemutatóval egybekötött folyamatos televíziós árurendelés folyik; avagy éppen az amerikai kongresszus, tehát a szenátus és a képviselőház egy-egy ülését közvetítik, természetesen élőben s ez a csatorna (C-Span) természetesen ingyenes.
A háztartásoknak majdnem a felében működik már videókészülék, sok helyen több is. A videó és a sokcsatornás kábel elterjedése tisztességgel sokkolta a piacot addig uraló három nagy kereskedelmi hálózatot. (ABC, CBS, NBC). E dollármilliárdokat forgató üzleti vállalkozások főnökei csak rövid ideig engedhették meg maguknak, hogy legyintsenek a videó- és kábelfenyegetésekre. Úgy látták, mindenképpen marad két nagy üzlet, amelyben senki nem versenyezhet velük: a sportközvetítések és a híradók. A híradókhoz rendkívüli apparátusra, szervezetre, technikára és tőkére van szükség, a világot átfogó tudósítóhálózatra. Az Egyesült Államok nemzetközi sportágaknak számító amerikai futball, baseball és kosárlabda profi bajnokságának éves közvetítési jogáért lassan többet kell fizetni, mint egy teljes olimpiáért.
A nagy hálózatok sportmonopóliuma még majdnem érintetlen, bár időközben beindult egy csak sportot sugárzó kábelcsatorna (ESPN), a profi box nagy slágereit, mindenekelőtt Mike Tyson nehézsúlyú világbajnok mérkőzéseit pedig immár rendre a játékfilmekre szakosodott HBO (Home Box Office) közvetíti. Szóval a sportot is „kikezdte” már a kábel.
A híradózás viszont időközben amolyan tömegkommunikációs hadszíntérré vált. A nagy hálózatok három, egymástól független átkaroló hadművelettel kényszerülnek szembenézni: a szerény költségvetési támogatásból és magán- illetve közadakozásból működő PBS (Public Broadcasting System) egyórás napi híradót indított, amely tulajdonképpen egy híradó és egy háttérműsor kombinációja; ma már minden amerikai helyi adó (tehát amely csak egy-egy városnak, körzetnek sugározza műsorát) két saját híradót is sugároz naponta, egy félórásat 18 órakor és egy órásat 23 órakor; és immár nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is fogható a kizárólag híradókat és információs műsorokat sugárzó CNN (Cable News Network, amely pédául George Bush amerikai elnök magyarországi látogatása alkalmával 131 munkatársával képviseltette magát Budapesten...). A nagy hálózatok reggelenként kétórás híradókat szolgáltatnak (7 és 9 között, ezeket mindenütt lehet látni az országban), esti híradójuk félórás, és folyamatosan nő a háttérműsorok, dokumentumvállalkozások aránya. A CBS News nemrég Nightwatch címen éjjel 2-4 között indított kétórás híradót.
Bocsánatot kérek: ennyi kellett hozzá, hogy érthető legyen, mit nem értek. Azt nem értem, hogyan sikerült a sistergő híradós hadszínteret, amely ellentmondásos és elgondolkoztató, de mindenképpen izgalmas és pattogó – szóval, hogyan sikerülhetett ezt nagycsoportos operetté varázsolniuk a Broadcast News című film alkotóinak? Micsoda kettős profizmus (filmes és televíziós) kell hozzá, hogy a jövő (híradók esetében ez a következő félnap) megjósolhatatlansága a filmen menetrendszerű unalommá váljék, hogy váratlan pillanat ebben a filmben körülbelül olyan gyakorisággal szerepeljen, mint mondjuk kukoricakonzerv a közértekben mostanában. A magyar változat szövegéért felelős alkotók, érzésem szerint sikerrel birkózhatnak meg ezzel a magaslattal.
Mindjárt a film elején mindent megtudhatunk. Megjelenik ez a felirat: Music: Bill Conti – a magyar hang: „zene – Bili Konti” (Ha valaki nem értené...) – amikor azonban rögtön ezután következik: Casting – a magyar hang nem mond semmit, miért is mondana, hiszen a szereposztó rendező kulcsfigurája a filmnek. Ennél egy fokkal zavaróbb, hogy azt a szót: anchorman – bemondónak fordítják, holott egészen másról van szó: az anchorman műsorvezető, vitavezető, moderátor, televíziós újságíró, mindenképpen olyan szereplője a képernyőnek (Budapesten is), aki minden szavát maga írja. Bemondó az amerikai televíziózásban többnyire nem is létezik, hiszen a műsorok és hirdetések pillanatnyi szünet nélkül követik egymást. Ez az „anchorman”-bemondó márcsak azért is tévedés, mert három nagy kereskedelmi hálózatnál a híradó „anchorman”-je egyben főszerkesztő is... Ehhez képest szinte elhanyagolható, hogy a „producer”-t szerkesztővé magyarítják. Esetünkben ugyanis a producer legalább annyira rendező, mint szerkesztő, aki anyagilag is tejhatalmú gazdája produkciójának.
De elismerem: ez a filozofálás szőrszálhasogatás az említésre alig méltó show kapcsán. Adott egy kedves, preposztfeminista hölgy, aki mindig is televíziós producer szeretett volna lenni, s mit tesz a forgatókönyv, az is lesz, méghozzá szigorú, szorgalmas, lelkes, tisztességes. Ennek megfelelően szakmai sikereit magánélete nem képes elviselni. Annak érdekében, hogy ezt a nehéz életutat mindenki követni tudja, hősnőnk néhányszor sírva fakad a vásznon, de a második ilyen után már tudható, hogy ő igazából így összpontosít. Adott egy jelentős tárgyi tudással rendelkező riporter, kedvelhető, profi, – de sajnos a képernyőn „nem működik”, s amikor életében először végre műsorvezetőként is felolvashatná a saját maga által kitűnően megírt híreket, a stúdió, a műsor és a riporter élete is izzadságrevübe fullad. Szerencsére van nyertesünk is: magas, szőke férfi, felemás tudással. Nők és nézők bálványa, felületes, tisztességtelen, önbizalma szinte átlyukasztja a képernyőt, sikerre ítéltetett. Megtudhatjuk azt is, de ez nem túlságosan lényeges, hogy ez a fentiek alapján bizonyíthatóan minden ízében eredeti történet Washingtonban játszódik, ahol ez a helyi adó részben a helyi nagyérdemű figyelméért verseng, részben – s e körül bonyolódik a történet – a vélhetően New York-ban székelő központ adásához szolgáltat egy-egy sztorit.
A „központ” maga Jack Nicholson, akit hosszabb ideig csak a „nagy” híradó műsorvezetőjeként tisztelhetünk a filmben, végül személyesen is megjelenik néhány pillanatra, hogy saját kezűleg bocsásson el embereket a helyi szervezettől. Az ambiciózus hölgy természetesen (magányos) főnök lesz; a riporter az Egyesült Allamok túloldalán talál magának állást; a bálvány Londonba megy, tudósítónak. Évek múlva találkoznak, s ki hinné, mindenki az, ami.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5472 |
