Jancsó Miklós
Elállt a lélegzetünk. Így is lehet filmet csinálni?... Romantikus és szikár. Nagyszabású és aprólékosan lélekelemző. És kifejezi a „nép telkét” (vagy ellenkezőleg: ő teremti, ő formálja azt). Azt a meghatározhatatlant, azt a misztikust, azt, ami alighanem csak szónokok, prédikátorok beszédeiben és újságok fellengzős cikkeiben él...
Akkor úgy fogadtuk, ahogy újdonságként ránkzuhant: – ez maga volt a „lengyelség”. És a mozgókép forradalma.
És attól kezdve görbe éjszakák utáni hajnalokon együtt dúdoltuk a Lee van Cliff meg az Alsónyéken után Monte Cassino vörös pipacsait. És könnyeztünk is persze: a szesz, a dal, Maciek szerencsétlen élete, meg a miénk miatt. Személyes sorsunk és az ország miatt. Alig múlt el néhány év 56 után.
Azóta jegyeztem el magam Wajdával. A filmjeivel. Minden filmjével. Nem tudok, nem akarok különbséget tenni köztük. Fenntartás nélkül mind-mind az enyémek.
Wajda négy tanítóim egyike. Azóta is, azután is.
És csak megoldott sarukkal tudok közeledni hozzá.
A Mesterhez így szokás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5465 |
