Koltai Ágnes
A szocializmus jól fejlett, egészségesen rózsaszín disznaját, melyet szigorúan csak a közösség asztalán lehet feltálalni, Bacsó Péter A tanú című filmjében gusztáltuk meg. Dezső, a családtagként tisztelt, titokban babusgatott sertés a kulináris örömök és a rendfenntartó erők packázásának forrása volt. Mert lehet-e zamatosabb bármi is a feketén vágott állat kolbászánál és karajánál – azokban az időkben, amikor a begyűjtés és a padláslesöprés már-már virtus volt?
A buta szemű, ínycsiklandóan vastag combú, tekintélyes farú sertés nemcsak nálunk választotta a kollektivizálás helyett az illegalitást, veszélyeztetve ezzel az ínség elosztásának kényes egyensúlyát. Dezső, a húsfogyasztás és az új rend közötti szoros összefüggés élő-holt szimbóluma, a béke alászállásáról szóló bohózatok totemállata. Nélküle elképzelhetetlen a béke. Az eldugott malac és a megszálló hadsereg farkasétvágya ezúttal egy NDK-film témája, s lám, mit tesz a humor (még a kicsit bumfordi is); a szokásos DEFA-kedélytelenséget derű és önirónia váltja fel. Fergeteges szatíra nem kerekedett belőle, de meglepően őszinte és csipkelődős filmet láthatunk arról, hogy milyen keserves élete volt a süldő malacoknak a kettéosztott Németországban valamikor Berlin eleste és a Fal felhúzódzkodása közt. Fejvesztetten rohangáltak, nem beszélve korgó gyomrú gazdáikról és a még náluk is éhesebb begyűjtési biztosokról. Márpedig ekkora étvágy disznót győz!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5457 |
