György Péter
Amikor leszáll az éjszaka, „egyszerre van minden távol és közel, szorosan mellettünk, mégis titokzatos messzeségben. A tér elvesztette méreteit. Valami susog, valami csendül, nem tudni, hol és mi” – Hermész útnak indul – átváltozik a televízió is. A napvilág józan fényében minden élesen látszik, ilyenkor órák peregnek egymás után, mint az elmúlt évtizedekben: a tárgyilagos unalom óvatosságában. Ahogy sűrűbb lesz a homály, a televízió fénye világítja be a teret, érzékelhető lesz a nagy átalakulás. Ahogyan közeledik az éjfél, úgy lesz minden más. A szó őszinte, a modor szemtelen, a témaválasztás meghökkentő, a világ azonos azzal, amit itthon átélünk. Az érzés kísérteties: aki virraszt, az éjszaka nézheti végig a nappali Magyarországról szóló híreket. Ugyan minden igaz, de mégis éjszaka van. Az örömérzésbe feszültség, enyhe émelygés vegyül, a rendetlenség érzése. Mindarról, ami a nappali Magyarországon történik, a televízióban miért csak jobbára éjjel eshet szó? Ha minden valóban megtörtént, s végbement az országos nagy változás, miért a tolvajok és a farkasok óráján eshet csak szó a pártokról, és a frakciókról? Amikor az árnyak suhannak, és késő van, minden szó kicsit kevesebbet, mást is jelent.
Tíz óra után véget érnek a divattörténeti sorozatok infantilis tréfái, és felnőtt emberek tűnnek fel a stúdiókban, akik komolyan érvelnek, és keveset hazudnak.
A sötétségben a jövő érlelődik-e tehát, vagy csak az álom álma, amit éjjel a televízió közvetít, s a nappal mégoly gyakran jelenlévő múlt mégis kérlelhetetlen?
A televízió egyetem lett. A demokráciától elszokott, illetve azt nem ismerő magyar lakosság hónapok óta a racionális politikai cselekvés és érvelés technikáit tanulhatja éjjelenként – a Napzárta különös posztgraduális tanfolyamán. Minthogy az elmúlt évtizedek megszüntették a politikai kultúra megteremtésének lehetőségét, ezért azok a viselkedési minták, amelyeket a televízió tanít, történelmi jelentőségűek.
Nem túlzás azt állítanunk, hogy a televízió fennállása óta legfontosabb óráit most éli: hiszen a reményteli, felépítendő társadalom létrehozandó intézményeinek megteremtése előtt, a politikai élet eseményei szinte teljes kizárólagossággal a sajtóban és a képernyőn történnek. A politika- és kommunikációtörténet egyik legkülönösebb fejezetének tűnhet utóbb majd az 1988–89-es év, hiszen e vérnélküli, nagyrészt a diákkorból kilépett felnőttek által végrehajtott forradalom elsősorban a televízióban zajlik, az itt elhangzó szavak tett értékűek, az éjszakai beszélgetések tömegakciókat helyettesítenek vagy épp a hiányzó politikai struktúrákat.
S ahogyan a televízióban szűnőben van a hazugság, az visszahat – önkéntelen kényszerítő erejével – a „valóságra” is, egyre lehetetlenebbé lesz a demagógia. A televízió mintaiskola, amely megteremtheti a politikai kultúrát, viselkedni tanítja mindazokat, akik utóbb uralkodni akarnak.
A Napzárta azért is különösen fontos, mert az egyenes adás gyakorlatilag a televízió, és a politikai műsorok lényege. Az együttes élményt a manipulálhatatlanság, a megvághatatlanság és az egyidejűség gerjeszti és garantálja. A Napzárta igazolhatja estéről estére, hogy az ország valóban változóban van, s naponta vizsgáztatja a televízió a politikai élet szereplőit hitelességből, becsületességből, taktikai képességből egyaránt.
Hatalmas eltérés van egy sajtónak adott nyilatkozat és egy nyilvánosság előtt lefolytatott vita között – s ezt most tanulják a politikai szerepvállalók. Más dolog „odanyilatkozni” valakinek az érveiről, mint szemtől szembe találkozni azokkal. A Napzárta tehát kihívást jelent minden szervezet és párt számára, hiszen a már elkezdődött választási harc egyik alapkérdése épp a televízió feletti ellenőrzés, a műsorpercek és adásidők demokratikus elosztása és különösen szigorú ellenőrzése lesz.
Igen fontos és rafinált a beszélgetések terének megformálása. A TV2 stúdiója – különösen nagy eltérés a másik csatornához képest – átváltozott egy hiperdesign szalonbelsővé, máskor egy art decós neofuturista kávéház díszlete tűnik fel, de bármilyen megoldást válasszanak is a berendezők, elkülöníthetetlenül keveredik össze a magánszféra és a nyilvánosság hivatalosságot követelő, személytelen térélménye. Az intimitás és hűvös távolságtartás e kettőssége jellemzi a teret – és magukat a műsorokat is. A díszlet tehát, a magyar televízió elképesztő, bizantinus és ugyanakkor „snassz” tradícióihoz képest először van egyensúlyban a műsorral. A hangsúlyozottan 80-as évek végi, agresszíven posztmodern kellékek, a süppedő és mégis geometrikus, ravasz mintákkal borított fotelek, a klublámpák intim fénykörei, a falakon elhelyezett elegáns, elsősorban „decens” fotók mind csökkentik a „nyilatkozók” esetleges hatalmi súlyát, s elősegítik a politikai partnerek egyenlőségérzését és civil jellegét.
Ez a térélmény a szereplők egy részére jótékony hatással van, másokat viszont láthatóan megzavar: akik eddigi pályafutásuk során csupán az íróasztal védelmét maximálisan felhasználva jórészt „odanyilatkoztak”, s nem vitatkoztak, azok kellemetlenül, időnként szinte meztelenül érezhetik magukat az egyenlőség és elegancia világában. A Napzárta terében ugyanis mindenki vendég lesz, érkezzen akár egy tavaly alakult mozgalom képviselőjeként, akár a Jászai Mari téri székház nagyhatalmú osztályvezetőjeként, vagy épp miniszterként. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a beszélgetések javarészt fotelekben és dohányzóasztalok mellett zajlanak, ám amint megkezdődnek a nyílt viták, azonnal megváltozik a tér is, előkerülnek a székek és asztalok, s átvilágítják az addig decens fényekkel áthatott sarkot is.
A díszletek és a műsorvezetők megújuló eleganciája egyébként egy, saját világunktól nagyrészt nyugatabbra fekvő zónát idéz és imitál. A vágy érthető: éljünk mi is másként végre. S érthető, hogy a látvány politikai válasszá fordítható le: hiszen valóban jobb lenne a jelenleginél nyugatosabbnak lenni, azaz demokratábbnak, tűrőképesebbnek, halkabbnak és elegánsabbnak. Ebben a térben és ilyen ruhákban valóban roppant nehéz acsarkodni, vadul hazudni, nyíltan gyűlölködni. A Napzárta sznobériája terapeutikus, hiszen csak az öngyógyítás képességében reménykedhet az a társadalom, amelyben élnünk adatott, s ha valóban igyekszünk jobbnak látszani önmagunknál, talán azzá is leszünk.
Ám az is igaz, hogy a Napzárta hatalmi súlya egy televízión kívüli tényből is eredeztethető.
S ez nem más, mint az adott pillanatban meglévő politikai intézményrendszer állapota. A Parlament, annak ellenére, hogy valóban igyekszik meglelni önmagát, tragikomikus állapotban van. Így aztán a Napzárta legalább annyira viselkedhet parlamentként, mint a Kossuth tér gigantikus épületének műsorában szereplők. A Parlamentben jelenleg még mindig csak egy párt uralkodik és küzd önmagával – ellenfeleivel a nyilvánosság előtt leginkább a Napzártában találkozhat és találkozik. A Jászai Mari téren ugyanaz a párt próbálja meg átmenteni magát, miután kissé túlélte önmagát, s ha nem akar kommunikációképtelenül magába omlani, akkor sietnie kell a Napzártába, hogy nyilatkozatainak unalmát felváltsa vitaképes munkatársainak új arcot megteremtő korszakával. A politikai élet főszereplője lett a tévé, s azon belül is különösen sokat jelent a Napzárta.
Tudja ezt a kormány is, hiszen legutóbb májusban hagyta, hogy a Kossuth téri „adás” szereplői, a honatyák, egy álló napon át beszéljenek az épp menesztett, zsúrfiús államtitkár felesleges és unalmas panaszkodását követően. A Parlament jól kibeszélte magát, még az is szóhoz jutott, aki eddig csak alhatott, majd másnap összeült a kormány, s valóban alapvető döntéseket hozott, amelyeket azonnal közölt a televízióban. (Más kérdés, hogy a lépés felette ravasz és racionális mivolta nem feledteti azt a tényt, hogy az egyébként valóban tisztességes miniszterelnök legitimitása egy paraszthajszállal sem vastagabb az ekképp otthagyott Parlamenténél.) Az új kormányprogram első nyilvános vitájára sem a Parlamentben, vagy a Szakszervezetek Székházában került sor, amint a Gazdasági Kamara vagy a Pártközpont is érdektelen színhely lett, hanem a Napzártában május 10-én éjjel, Baló György „házelnöki” segédletével.
E majd kilencven perces műsor több szempontból is igen figyelemre méltó volt. Az ott megjelentek – pénzügyminiszter, tervhivatali elnök, a Nemzeti Bank elnökhelyettese, valamint az SZDSZ és az MDF képviselői – ugyanis kivétel nélkül értettek a szakmájukhoz, nem hazudtak (vagy csak annyit, amennyit minden politikusnak kell), ellenben ravaszak, intelligensek és taktikusak voltak. Felnőtt, érett és felelős embernek látszottak, akik megbeszélték egymással közös problémáikat. Nos, ezen a kései órán például joggal hihette a néző, hogy valóban van esély, s ő maga, ha sokszor átverték is, mégis felnőtt ember. A Napzárta e vendégei nem undorodtak egymástól, s nem is félték egymást különösképp. Ellenben láthatóan ismerősök voltak, tegeződtek és becsülték egymást. S ez bizony reveláció a magyar néző számára. Eleddig miniszterek ritkán beszéltek szakmájukról érthetően, ugyanis ez gyakran nem állott módjukban. (Bármily szomorú ez, mégis így van. Vagy nem tehették, vagy nem is voltak rá képesek. Hiszen eddig leginkább birkagulyást főztek, a magánéletükről beszéltek, vagy futballt játszottak a Híradó csapatával, ami legfeljebb érdektelen volt, vagy ízetlen. A köztisztviselő nem sztár, magánélete maradjon az övé.)
Ám a Napzárta vendégeinek tegeződésében nem volt semmi irritálóan brancsbeli intimitás, ami a nézőket mintegy kilökné a beavatottak köréből. Pár hónapja még mindenki magázódott a televízióban – tehát a politikában is – s változásként csupán azt könyvelhettük el, amikor egy későesti műsorban egy államminiszter és beszélgető társai keresztnevükön szólították egymást. (Igaz, abban a beszélgetésben nem is ezt tekintettük ízléstelennek, sokkal inkább az volt a durva tény, hogy a felek nem vitatkoztak, hanem udvaroltak.)
A vitához ugyanis ellenfelek kellenek, s így igen hamar kiderült, hogy csak azok a műsorok lépnek túl a politikai önreklám műfaján, ahol az összes érintett álláspont képviselője megjelenik a stúdióban. A másik megoldás az lehet, hogy a riporter játssza el az ellentmondás ördögének szerepét – ezt azonban nyilván nehezebben tehetik meg a TV2 alkalmazottai, már csak felkészültségüknél fogva is.
A vita hiánya által megteremtett önreklám természetesen nem önmagában kárhoztatandó. Hiszen a reklámérték a TV lényege, a probléma csupán az, ha nem a dialógus normái teremtik meg a hírt és annak nyomán a reklámot, hanem a párhuzamos reklámmonológok szabják meg a műsor szerkezetét. Ilyenkor csak feszenghetünk. Június 4-én például, egy, magát végre összeszedettnek tekintő Kisgazdapárt most megválasztott főtitkára és pártigazgatója ültek a kamerák elé programjuk kifejtendő, Berkes Zsuzsa segítségével. A tapintatos riporternő kérdései azonban még a Főzőcske szellemiségét idézték, részletesen megtárgyaltatott például a tagsági könyvek és díjak valóban közérdeklődésre számot tartó kérdése. A politikai bemutatkozás esélyét szalasztottak el a résztvevők: partner hiányában. Holott utánuk következett az SZDSZ három árnyalatának képviselője, akik ugyan jobban szerepelhettek, minthogy egymással szemben is érvelniük kellett, ami lényeges különbség, de mindahányan jobban jártunk volna, ha e két párt képviselői egyszerre jelenhetnek meg.
Általában is igen fontos, hogy hiteles legyen a műsorvezetők személyisége, s azok képesek legyenek a becsületesség és kompetencia látszatának felkeltésére. Rosszízű az is persze, ha a műsorvezető túlzottan örvendezik, hiszen valóban örömre ad okot a televízióban látnunk Heller Ágnest, Fehér Ferencet vagy épp Kende Pétert, de komikus és bosszantó a riporter már-már alázatos mosolya, amellyel ugyanakkor le is játssza alanyait. A riporter-műsorvezető ilyen esetekben saját diadalának tekinti, hogy stúdiójába ülteti a vendégeket, s mint Faludy mondaná az általa fordított nagy költőről: Villon, te takarsz. A műsorvezető igazán akkor szolgálja alanyának érdekeit, ha ellenkezik vele, s ezzel megóvhatja őt a dicsekvéstől és a kommunikációképtelenségtől.
Mindez nem személyeskedés kérdése, s távol állna tőlem holmi igaztalan és jogtalan névsorolvasás vagy osztályozás. Ám a Napzárta, a kísérleti demokrácia lombikja lévén, nagyrészt a műsorvezetők, az éjszakában eligazító Hermészek hitelességén alapszik. Ez a viselkedés tehát nem személyes ellenszenv vagy szimpátia kérdése csupán. A parlamenti áthallások okán ugyanis ez a politikai probléma is. Ha tehát egy, a Mindszenty-perről szóló esetén a műsorvezető megengedheti magának, hogy a beszélgetés irányítójaként végül egyszerűen elkerüljék a pert magát, akkor az egész beszélgetés már vakvágányra futott.
A mi jelenlegi helyzetünkben a műsorvezetők korrekt viselkedése történelmi felelősség. A Kossuth-tér minap visszavonult elnöke nyilván nem volt rosszabb képességű és előéletű ember utódjánál. Csakhogy a Gázművek volt igazgatója a továbbra is megszokott viselkedési mintát követte; joviális agressziója, modortalan és cinikus nyersesége egyszerre korszerűtlen lett. Ma valóban utódjának fennköltebb és kimértebb modorára, papos fegyelmére van szükség.
Épp a politikai hitelesség követeli meg azt is, hogy egy alkalommal ne pusztán azonos nézetek vallói jelenjenek meg a Napzártában. Azon az estén például, amikor az MSZMP igen ízléstelenül megszabadult – azóta elhunyt – Elnökétől, a Napzárta vendégül hívta a párt két középszintű tisztviselőjét. Tagadhatatlan, hogy a perc „történelmi”: egy korszak búcsúzik önmagától. A televízió Hermésze zavartan megkérdezi a KB indignálódott tagjától – akiknek egyébként láthatóan alig volt kedvük megszólalni – vajon jogszerű volt-e a búcsú aktusa. (Tudjuk, hogy még saját szabályaik szerint sem.) Arra a válaszra, mely a megoldást egészségügyi kérdésnek tekintette, e vonakodó műsorvezető mindössze annyit válaszolt: „Értem.” (sic) S ez nem pusztán stílus kérdése. Kádár János ugyanis ugyanannak a színdarabnak a szereplője, írója részben, aminek Nagy Imre az áldozata. Ha Nagy Imre életét – joggal – sorstragédiának tekintjük, akkor épp ezt fokozzuk le, ha Kádár János búcsúját a pártja azonosnak tekinti egy lézengő segédszínész kórusból való kilökésével.
Nem arról van szó, hogy a televízió műsorvezetőjének tetszik-e Kádár János vagy épp Nagy Imre híve-e. Hanem arról, hogy ő – akármint is – a nézők képviselője, szószólója, a tehát a demokratikus játékszabályok őre, fenntartója, elősegítője. Azzal a réveteg mosollyal, amellyel aznap este e televíziós személyiség túltette magát Kádár Jánoson, belekeverte az MSZMP évtizedes erkölcsi vétkébe és saját tragikomikus életébe mindazokat, akiknek amúgy semmi részük sincs mindebben. Kádár János utolsó estéje a magyar televízióban épp annyi sunyítással és lapítással játszódott le, mint e korszak maga, ez igaz. Csak hogy ez az este – hinnénk szívesen – az új korszak kezdete is lenne, s jobb volna azt nem ebben a modorban megkezdeni. Végső soron valamiféle különös szégyenérzetről van szó: a hűtlenség és gyávaság, ránk nem tartozó árulások történetéből összeálló párttörténetének közössé tételéről, a felelősségáthárítás roppant kádári módszerének továbbéléséről.
A Napzárta legnagyobb hozadéka tehát a hitelesség és türelemre kényszerítés eredményén túl, épp a szerénység megjelenésének ténye, a hazug demagógia megnehezítése. Eddig igen könnyű volt a magyar sajtóban a nép, a nemzet, az igazság, a magyarság nevében felszólalni, ki és odanyilatkozni. Ki-ki bátran birtokolhatta a nem létező mandátumot: hiszen e fenti fogalmak mind megfoghatatlanul általánosak. A Napzárta egész ténye megnehezítette ezt a demagógiát. Május 2-án este például az MSZMP és a megalakuló régi-új pártok anyagi kérdésekről szóló vitájának lehettünk tanúi. Miként is áll a helyzet az MSZMP vagyonával, kié is tulajdonképpen az a sok pártház, oktatási központ, üdülő, nyaraló, szálló.
A stúdióban jelen volt a vonatkozó párt egy alkalmazottja, valamint a Baloldali Alternatíva csoportjának és a Szabad Demokraták Szövetségének egy-egy képviselője. A pozíciók példátlanul gyorsan kirajzolódtak: az MSZMP eddig a nyilvánossághoz nemigen szokott alkalmazottja igyekezett a gazdag és hálát csak mértékkel elváró rokon gesztusaival élni. A Szabad Demokraták Szövetségének szarkasztikus humorú képviselője viszont minden további nélkül zár alá kívánta helyeztetni a párt vagyonát, s ez a két álláspont valóban vitát eredményezhet. A Baloldali Alternatíva zord képviselője viszont gyakorlatilag kétségbe vonta mindkét álláspont jogosultságát, mondván a politizálás maga a nép feje fölött folyik, amely mindebből nem is kér és nem is ért. Majd a szigorú képviselő hosszasan érvelt a nép nevében. Talán nem túlzás, ugyancsak jelentősnek neveznünk a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőjének riposztját: ő ugyanis odafordult a kanapén mellette ülő Baloldali képviselőhöz, azonnal visszakérdezve. Te vajon miért beszélsz a nép nevében? Miért is hiszed, hogy a te autenticitásod vitathatatlan? A nép nem ül itt a televízióban, itt szervezetek képviselői vannak jelen.
Ki-ki szólaljon fel tehát a maga nevében, illetve azonosítható csoportja, pártja érdekében. A nagy és magabiztos nyilatkozatoknak, s azzal együtt a vitatkozásra képtelen személyiségeknek remélhetően a televízióban is bealkonyult. Közeleg a tárgyilagosság ideje, a nagy jelzőknek, a kelésként kifakadó indulatoknak talán mindörökre vége. A nép nevében talán beszéljenek a költők. A politikusok forduljanak a racionalitás felé.
Június elején egy este az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit látta vendégül a Napzárta. A műsorvezető szarkasztikus mosollyal válaszolt az MDF lelkesült hívének: mindenki a nép nevében beszél, állandóan, mindenki a népről beszél.
Ha a Napzárta, fennállása alatt hozzájárult ahhoz, hogy csökkenjen a felelőtlen ígérgetés és hazudozás szintje, akkor a televízió végre „hazatalált” s nem pusztán a Szomszédokban számol be erről az országról, hanem részt is vesz annak mindennapjaiban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5451 |
