Bikácsy Gergely
Belső rokonság fűzi össze ezeket a hajdani főiskolai vizsgafilmeket. „Mit vásárolna kétmillió forintból?” – kérdi Wilt Pál Ságpuszta, 1970 című munkájában a riporter. „Vennék egy Komár motorkerékpárt” – mondja a nyúzott arcú falusi. 1970 táján bizonyára egész Magyarországon ez volt a vágyak netovábbja, hiszen aki csakugyan nyert a lottón kétmilliót (hűdötten nyúzott arcú fiatalember, talán túl egy elvonókúrán), az valóban vásárolt hamarjában két motorkerékpárt is. A nyúzottarcúakat éppen ki akarják költöztetni házukból, mert a település helyén nemzetközi úttörőtábor épül. A falusiak fáradtan ellenkeznek. Nem tudom, azóta megépült-e a nemzetközi úttörőtábor, de ellenkezésük mögött akkor is ott a beletörődés, velük ekkorra már mindent meg lehetett csinálni. A lottómilliomos asztalán zenélő cigarettadoboz, a többiek álmában a Komár motorkerékpár. Bennszülöttek. És mind a hat főiskolás rendező szenvtelen részvéttel, keserű tisztelettel forgatta róluk vizsgafilmjét.
*
Stílusok. Könnyű tizenöt-húsz évvel készültük után, néhány akkori főiskolásnak – azóta már életművét (vagy fél életművét) ismerve – rácsodálkozni hangjára, stílusára. Mind a hat vizsgafilmet a dokumentarizmus varázsa jellemzi; néhány évvel később, a hetvenes évek közepén több nyugati kritikus egyenesen „budapesti iskola” néven emlegette azt a sajátos dokumentum-játékfilm ötvözetet, mellyel már főiskolás korban kísérletezett például Dárday István. Miheztartás végett című vizsgadarabjában többször is eléneklik a Himnuszt: iskolai évzárón, Szent István napi körmeneten, úttörőtábori zászlófelvonáson. A himnuszok mellé beszéd is dukál: számomra az iskolaigazgató, a pap, a táborvezető egyaránt hamisan, közhelyesen szónokol. Ráadásul ugyanazt mondják, én semmi tartalmi különbséget nem véltem felfedezni az ünnepi szónoklatokban. Az úttörő 12 pontja ugyanolyan tőrőlmetszett álságos butaság, mint a pap irtózatos áltörténelmi közhelyzuhataga. Dárday sajnos a megkomponált dokumentumokkal „mondani akar” valamit, ami inkább prekoncepció, mintsem a dokumentumok sugallják: azt ugyanis, hogy többféle, egymással gyökeresen ellentétes nevelői hatás éri a gyerekeket és fiatalokat. Vallás – iskola – család – munkahely. A képek árulkodó tanúsága szerint azonban e hatások zagyván, lompos békében összevegyülnek, hiszen eredetileg valóban ellentétes tartalmuk parodisztikusan felvizeződött már, és mára harsogóan közös bennük a megemészthetetlen hazugság, tompafényű butaság. „Miheztartás végett”, mondja a cím, arra utalva, hogy miheztartás végett sulykolt ellentétes tartalmú okítások és erkölcsi parancsok között tévelyegnek a gyerekek és fiatalok. Mondom, ezt a dokumentumok alig-alig igazolják; az ellentétes irányba indult patakok közös szennyvízbe egyesülve ugyanazt csobogják és hömpölygik: mindenki hazudik, te se mondj igazat, ne is törődj az igazsággal, engedelmeskedj, mert a felnőttek, meg a fő-felnőttek úgyis tudják, mit kell csinálnod.
Dárdaynak, némi bánatomra, prekoncepciója van, de zseniális szeme is egyúttal a dokumentumok eredendő groteszkségének meglátására, s mint aztán játékfilmjeiben is bizonyította, e röhögtető groteszkum mögött könyörtelenül felfedezi a mélyebb, csak beleérezhető tragikumot, a súlyosabb, halkabb, megfogalmazhatatlan valóságot. A filmet átszövő, hol a felbiflázott, hamis szövegeket ellenpontozó, hol illusztráló rövid snittek, egész montázstechnikája inkább könnyed és bravúros, mint mély. A film vége azonban, amikor a kamera „ráközelít” egyetlen arcra, egy kamaszlányéra, aki az imént még ünnepi arccal tisztelgett a vörös zászlónak, most otthon tükör előtt pirosítja az ajkát, majd egy kocsma raktárában téblábol, sokkal többet mond el, mint addig. Apja nevelési közhelyeket fúj, a kocsmai főnök munkahelyi közhelyeket (ráadásul, mindezt a rendező írta elő nekik). A kamaszlány arca és mimikája valódi, ez Dárday filmjének nagy pillanata, s ennek felfedezéséhez kellett szem, érzékenység és értelem.
A hatvanas évek cseh filmhatását leginkább Dárday és Fehér György munkájában lehet felfedezni. Fehér György Öregek című filmje antológiadarabja lehetne a Gyöngyök a mélyben-nek, Menzel, Chytilová és mások rövidfilm-füzérének is. Fúvószenére zsákbanfutó-verseny készülődik, a zsákokban nyugdíjasok ugrálnak a célszalag felé, úttörőlányok köszöntik a „Kedves kisöregeink” nevű rendezvénysorozat résztvevőit. A főrendező, bajszos, kerekfejű férfi, a pályaudvaron még búcsúbeszédet tart a vonatablakból. Indul a nyugdíjas klubok rakamazi országos konferenciájára. Ez a rakamazi nyugdíjasklub-konferencia kitalálhatatlan. Vagy csak Örkény tudta volna kitalálni. Ha Fehér György leleménye, akkor ezzel az ötlettel a valóság egyébként utánozhatatlan, eszelős humorát találta meg. Az Öregek a Hat bagatell legbefejezettebb, legmegformáltabb darabja: gyaníthatóan megrendezett és a valóságból kitépett képsorai példás egységbe forrnak.
A dokumentum-játékfilm legnehezebb, az eltelt tizenöt-húsz évben sokat vitatott, de máig sem igazán kibogozott gordiuszi csomója a dokumentumanyagba „belerendezett” fikció. E fikció stílusa, modora, valósághitele. Dárdaynál felismerem, Fehér György munkájában csak sejtem, hogy van ilyen (azt is inkább a szövegrészből). Tarr Béla viszont eltökélt makacssággal úgy döntött, hogy nem finoman bogozni kell, hanem szétvágni e gordiuszi csomót. O ugyanis elejétől végig megrendezi a dokumentumot, olyan páratlan stílusérzékkel és drámaisággal, hogy filmjének minden pillanata a rejtett kamera nyers hitelével szolgál. Hotel Magnezit című 1980-as vizsgadarabjának az is titkos varázsa, hogy egy sikeres nagyjátékfilm, a Családi tűzfészek után készült. A nagyjátékfilm, talán hossza, talán belső arányai és szerkezete miatt kevésbé viselte el ezt a módszert, a Családi tűzfészeknek hagymázosan zseniális percei voltak ugyan, de az egész sokkal halványabbra és szétesőbbre sikerült, mint amit ez a művészi eljárás ígért. A Hotel Magnezit kiváló munka. Tarr Bélának előtte is, azóta is a zárt, szűkös belső terekhez van igazi érzéke, ezt bizonyítja ez a korai rövidfilmje is. A munkásszállásról kiutasítanak egy tolvajjá vált egykori repülőstisztet. Amennyire megítélheti a néző, körülbelül 3–4 x 6 négyzetméteres szobában áll a felvevőgép, és a rendező meg az operatőr csak az úgynevezett svenket (lendítést) használja. S persze a közelképet. Káprázatos erejű amatőrszínészi teljesítmények valami kínzó hitelességet adnak minden képsornak. A stílus rejtett kamerás módszert utánoz. Az amerikai kísérleti filmesnek, Jonas Mekasnak egy ma már klasszikusként tekintett hatvanas évekbeli remekműve, A brigg keltett ilyen hatást: csakhogy abban hivatásos színészek játszottak. Nem véletlen talán, hogy későbbi munkáiban Tarr Béla is ebbe az irányba fordult. Hogy milyen tartalékai vannak ennek az eljárásnak, azt a néző láthatta újabb filmjeiben.
A nyers dokumentumok erejét sugalló Hotel Magnezit tulajdonképpen a stíluskísérletek, a filmnyelvi kutatások körébe tartozik. S nyilvánvalóan ide Bódy Gábor 1975-ös Egy bagatellje. Munkásszálláson volnánk itt is? Ittas cigányember táncol be a képbe, énekelni kezd, majd leül a háttérben. Jó oka van a megcsendesülésre: egy kappanhangú szociológus közelképben látott feje mögé húzódik. A kappanhangú, mintha szigorlaton vizsgázna, úgy adja elő az alkoholizmus kutatásának néhány új aspektusát. Bizonyos Timothy Leary elméletéről beszél: „ragadtasd el magad, hangold át magad, hagyd ott az egészet” – hirdeti Timothy Leary a kábítószeresek harcos ideológiáját. A magyar Pimodan azonban, mint tudjuk, nem harcos vagy kifinomult ópiumszívókból áll, hanem olyan nincstelenekből vagy lelkibetegekből, mint a háttérbe húzódó munkás. Ez az ember, mintha nem hallaná, amit a szociológus szónokol. Maga elé mered. De időnként kuncog, olykor felröhög, érthetetlen szavakat morzsol. Mintha felelgetne a kappanhangú tudósjelöltnek. A tudósjelölt, bár a valóságos képben van, mégis, mintha más képben (televízióban, filmszalagon) beszélne: alsó és felső csík választja el a valóságos tértől. Egyszer lassan lefelé kicsúszik a képből, marad a két csík.
Bódy tehetségét talán nem a tömegsikerű Psychéből, hanem korai filmjeiből kellene megítélni. „Egy baja van: nem tud filmet csinálni” – hallottam a szakmabeliek gúnyos véleményét valamikor az Amerikai anzix forgatásakor. Holott már egyik első főiskolás vizsgafilmje, a Hogyan küzdött meg Jappe Do Escobar-ral különleges tehetség munkája volt (nemrég játszotta a magyar televízió). Bódyt nem a szakma törvényei meg szabályai meg fogásai érdekelték, hanem a sajátjai. Filmnyelvi kísérletei a valóságnak olyan rétegeit tárták fel, melyeket a szakmai professzionistái (profizmus a magyar filmszakma leghamisabb jelszava már régóta!) sohasem tudnak megközelíteni.
Heléna kalandjaihoz érkeztünk. Heléna kalandjairól Jeles András Meghallgatás című rövidfilmjéből értesülhetünk. A Meghallgatás egy évvel Gazdag Gyula Válogatása előtt készült. Mint amaz, Jeles filmje is táncdalénekes-jelöltek próbaszereplését ábrázolja. Gazdag direktebb társadalmi háttérrel (az is a vállalt célja), Jeles inkább „szűken” ráközelít az egyik jelöltre. Gazdag a KISZ-zsűrit figyelte, Jelesnél nincs zsűri. Jelesnél a szereplő(k) valamiképp belevettettek egy siralomházba, a valóságba, ahol mindegy, ki a zsűri és hatalom, tán külvilág sincs, csak ő van, a szerencsétlen leányzó, suta, vékony hangjával és a lovagkorban élő Helénával (önmagával). „Megtanítom énekelni a Minnesängereket” – mondja Heléna. Fáradt hangon máris énekel. A mikrofont jelképező valamit gondosan egy szék lábához köti, és merev mozdulatokkal hajladozik, kezében a mikrofonnal. Dokumentumfilm? Viselkedéstani kísérlet? Fikció? Értelmetlen kérdés. Jeles megmunkálja a dokumentumot. Hősnőjének vállán mesebeli galamb ül. Hangja néha elhalkul és eltűnik, más, erős, jól artikuláló, színészhangok olvassák szövegét. Aztán visszaúszik az igazi hang. Másutt, lovagkori ábrándozását földkeményen ellenpontozva a lány anyja (vagy nagyanyja) gyújt dalra. Ő is sután énekel, de magabiztosan, mintegy a múltból előre, nyugodtan, megbékélve. Jeles filmje nem olyan nyugodt, mint ez az asszony, s a szépség is galamb-kivétel benne. Filmnyelvi kísérletnek ugyanolyan erős, mint a bennszülöttek viselkedését kutató dokumentumnak.
Most látom, éppen fordított sorrendben követtem az összeállítás darabjait, mint ahogy sorakoznak. Gondolom, nem baj. Minden néző saját összefüggéseket láthat meg benne, saját sorrendjében emlékezhet vissza. Nem emlékszem már, Grünwalsky Ferenc egyik korai munkája, az Anyaság vizsgafilm volt-e. (A Hat bagatell főcímén sem szerepel egyébként, hogy vizsgafilmről van szó). Mindenesetre képzeletbeli összeállításomban az Anyaság a hetedik bagatell: egyetlen arcra szűkítő dokumentumfilm, mely talán filmnyelvi kísérletként forgattatott, de a rendező valósághoz fűződő saját kapcsolatának dokumentumává vált. Miként a Hat bagatell címen látható filmek mindegyike.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5447 |
