Fáber András
A következő oldalakon látható képek egy képzőművészeti albumból származnak, amely nemrégiben jelent meg az Egyesült Államokban. Egy harmincnyolc éves amerikai festőművész festette őket. A festmények – a mintegy húsz éve polgárjogot nyert hiperrealista stílusban – régi és újabb moziportálokat ábrázolnak az idősödő moziparadicsom, Hollywood egyik főútvonalán. Álgiccsbe oldott díszletszerűségük tudatos alkotói döntés eredménye: némi kesernyés nosztalgiával fejezik ki az alkony világát s egy világ alkonyát. Láttukon két emlékezetes filmalkotás jut az ember eszébe: Billy Wilderé, az Alkony sugárút, meg Peter Bogdanoviché, Az utolsó mozielőadás. A szinte pszichedelikus hatású, szándékoltan rikító színek egy búcsúzó életforma távolodó tarkaságát idézik elénk: azt a nem is olyan régi időszakot, amikor értelmes, meglett férfiak és nők – no meg értelmes, bár kissé még éretlen kamaszgyerekek
– moziba jártak filmeket nézni.
„A földi paradicsom statikus látomás az emberiségről”– írja a múlt század művészetéről szóló könyvében Werner Hoffmann német esztéta. – „Az élet visszatartja benne lélegzetét, folyamatos történése tiszta állapotszerűségre váltódik át. Semmi sem történik, az ember egyszerűen jelen van, örökkévaló jelen idő veszi körül, amely nem válik el a múlttól és a jövőtől.” Ezt a paradicsomi állapotot ragadják meg Davis Cone képei.
A tizenkilencedik század két nagy technikai-művészeti találmánya, a fényképezés és a filmezés javarészt átvette a képzőművészet eredendő ábrázoló funkcióját: a festészet a huszadik században hol pamflet, hol önreflexió. Már nem a valóságot mutatja, hanem indulatokat és gondolatokat közvetít. Paradox módon akkor is, amikor – egy szellemes fintorral – mintegy rádupláz a fotó „objektivitására”, mint például Davis Cone képein.
Ég veled, szép ó-új világ!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5442 |
