Sneé Péter
Mielőtt megnéztem volna az Alternatív videóantológia negyedik kazettájának műsorát, azon töprengtem: mit jelent a cím. Egyszerűen csak a technika birtokosának deklarációja arról, hogy nem éri be a profi filmkamera vagy a családi eseményeket rögzítő Super 8-as pótlásával, de eszközét önállóan használja? Akkor szomorú leszek – gondoltam –, hiszen megint a régi, jól bevált, beidegzett félelmekbe ütközöm, kivált a görcsös bizonyítani akarásba, mely az alternatív filmezés mételye.
Nem értem, mivel birkózik, amikor még jelző nélküli társa sem nőtt fel: kialakult és a köztudatban felszívódott szabályai nincsenek, s csupán egyes műformái kezdenek körvonalazódni. A másként filmezőknek legalább van mivel küzdeniük. De ilyen ellentétező meghatározással én, a néző, mire megyek?
Mielőtt a kétség elragadott volna, bekapcsoltam a lejátszót. Tarka csokorban gyönyörködhettem, mert Miltényi Miklós szerkesztő különféléket gyűjtött egybe, megmutatván: milyen bőségben kínálkoznak a lehetőségek. Antológiájában helyet kapott a filmes történetmondás mellett az alternatív filmezés videós megfelelője éppúgy, mint a konceptuális alkotás és a hagyományos, illetve az új stílusú animáció. Utóbbiakat az 1988-as linzi Ars Elektronica fesztivál díjazott munkái közül választotta ki, nyilván a hiányzó szólásmódok: a lírai, a töprengő, a frappírozó pótlására.
Irigységre azonban semmi ok. Az érzékek dús lakomája elmaradt. Ami oly változatosnak hatott, arról hamar kiderült, meglehetősen egyöntetű. Mindössze két csoportra oszthatók: a hagyományos filmes műfajok meghonosításával kísérletezőkre és az önállóságukkal hivalkodókra. A Gates című olasz produkció kivételével a külföldi munkák mind az előbbibe, Hollós János és tán Veress Zsolt művein kívül a hazai alkotások mind az utóbbiba tartoznak. Ha reprezentatívnak tekinthetném a válogatást, árulkodónak nevezném. Így csak azon mélázhatok, mi a közös hatásukban, miért nem érzem jólesően telítettnek magam – ahogy illenék.
Az alkotások zöme még a zenét cuclizza, mint egykor történeteit a film. Nincs, ami egybefogná. A vizuális ötletek egymásutánja nem terv, elgondolás – egy eszme – következménye, hanem az alkalmazott eszköz folyománya. Elképesztett az eszköz túlereje alkalmazójával szemben. Nyoma sincs a kezességnek, engedelemnek. Ez volna alternatívája az ősrégi fotós, illetve évtizedes amatőrfilmes látványok újjáéledésének, a szerkesztés- és gondolkodásmód áthagyományozódásának?
Mert aki filmes műfajokat követ, annak – szándékától függetlenül – át kell vennie a szemléletet is. Más esetben az általa alkotott kép csupán annyi eltérést fog produkálni, amennyit akkor tapasztalunk, ha egy csembalóra írt darabot a nagyobb hangterjedelmű, színesebb vagy csak más hangzású zongorán játsszák el – jobb esetben. Rosszabb esetben másféle hangszeren, például egy hegedűn. (Az elsőre John Lasser poétikus bábprodukciója a példa, a másodikra Veress: Credo dala.)
Videóra termett, kézenfekvően erre való elgondolással, ötlettel nem találkoztam. Ha csak a már említett Gates komputer-grafikáját nem számítom annak. Variációs ismétléseiben viszont csak egy másik, szerelmes számítógép gyönyörködhetne igazán, esendő ember kevésbé.
Ha létrejöttét holmi sejtendő kifejezni valókkal nem indokolja, csupán szembántó villódzás marad a sok vizuális effektus, a felbontott, „izgalmasan” szétmosott kép. Nem állhat össze látomássá, hiszen az alkotójában sincsen meg. Márpedig amire nem vagyunk képesek önmagunk, arra semmilyen technika nem tesz alkalmassá.
Íme, itt az új, esélyek végtelenjével kecsegtető eszköz, mely puszta technikájától fogva eltér az eddigi képalkotási módoktól, s kezelőjét sem merevítik szigorú követelmények, durva előírások. „Szabad”, akár a csapongó fantázia. És ami létrejön, az nem kecses tánc ismeretlen figurákkal, inkább csak botladozás. Lámpással kereshetnénk azt a megátalkodottan tekintélytisztelő rendezőt és operatőrt a filmszakmában, aki ennyire igazodnék társaihoz, ilyen konvencionális volna. Ugyanaz jut eszükbe a videóról, anélkül, hogy összebeszéltek volna, ugyanattól mámorosulnak meg: ma a hajló, görbe felületeket súroló megvilágítástól. Egyforma reflexeket rögzítenek – csak éppen más anyagról. Hol vízen, hol fémen, hol emberi arcon lesik meg a káprázatot.
Filmnézői várakozásomnak egyedül Hollós János 1987-es főiskolai vizsgamunkája, a Csillagos éj felelt meg. Nádas Péter Szerelem című elbeszélése nyomán készítette alkotója, méghozzá szerencsés kézzel. Finom kameramozgásai megrendítően szépek, s a nézőt mélyre buktatják a történet hőseinek látomásos világába, ahol semmi sem biztos, ahol a kétes jelenlét szorongatja a torkot. Mert a kábítószeres cigaretták hatására fölszívódik a válaszfal képzelt és valóban tapasztalt között, hogy nincs mód többé megállapítani: mi igaz, és mi nem. A bizonyosság fullasztó hiányában kapaszkodnánk a felelősségért, szeretnénk megtudni végre, kik vagyunk.
E roppant erejű irodalmi anyag elviseli a színészek sápadt játékát és feledtet néhány apró szakmai ügyetlenséget. Csupán a – címadó – videós műfogással nem bír: időről időre olyan csillagos eget varázsol Hollós hősnője feje köré, mely utoljára Hollywood hőskorában divatozott…
Nyolcvan perc alatt tizenkét alkotást láttam, de hogy mitől alternatívat, azt nem tudom.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5439 |
