Kovács András Bálint
A film készítői nyilván nem sejtették még annak idején, hogy filmjüket a glasznoszty Magyarországon is sikerre fogja vinni, sőt talán nagyobb sikerre, mint bárhol másutt a világon, de azt bizonyosan tudták, hogy Arnold Schwarzeneggerrel bunkó szovjet zsarut játszatni mindenképpen egzotikus filmötlet, melyből számtalan poén bányászható ki, s amely felfrissítheti a megfáradt brutalitás-filmek szériáját. A humor mindig jótékonyan megszelídíti a komolyan vett brutalitás kínos civilizálatlanságát. Viccben itt sincs hiány: számtalan lehetőséget nyújt erre az orosz medve és a cinikus, nyegle amerikai páros ötlete, amit részben már lelőtt a Terence Hill–Bud Spencer duó, de ebben a politikai összetételben kétségtelenül új. A magyar közönség különösen hálásan reagál Schwarzenegger és az oroszok minden bunkóságára, hiszen éppen abban a pszichózisban leledzik, mint amit a film az amerikaiak részéről ábrázol: a nagyobb erőtől való tiszteletteljes rettegést a civilizálatlanság felsőbbrendű lenézése kompenzálja nála is. A film mögött rejtező ideológiai konstrukció egyébként hosszabb elemzést érdemelne. Az amerikai–szovjet erőszak-kooperációban ugyanis a szovjet már nem ellenségkép, mint a James Bond-filmekben. A leghatalmasabb erők összeműködésének új ellenségre van szükségük, és ez az ellenség sajátos módon a kábítószer lesz, amit véletlenül éppen grúzok és négerek terjesztenek. Bármilyen vicces is az embertelen szovjet rendőrgép, mégiscsak felsőbbrendű, mint azok a fekete ördögök…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5431 |
