Hegyi Gyula
Volt egyszer egy Dodeskaden című japán film, még abból az időből, amikor a japánoknak fontos volt a szegénység témája. Egy fiatal apa és leleményes kisfia csavargott benne bádogból összetákolt nyomornegyedek tájékán, szemétből előkotort ételmaradékokon és szép álmodozásokon élve. Aki látta, valószínűleg sohasem felejti el az építészet szépségeiről áradozó, toprongyos apát és a kisfiút, aki éppen az apja által rátukmált, romlott ételtől agonizál. A hasonló témájú hollywoodi produkcióban nem hal meg senki, ellenben a filmet a moziból távozván szinte azonnal elfelejtjük.
Az apát James Belushi, egy jellegzetes másodvonalbeli hollywoodi sztár játssza, akiről persze egy pillanatig sem kell elhinnünk, hogy valóban mosdatlan, munkanélküli, kétségbeesett hajléktalan: némi műtoprongy és afféle kabarészínházi „vicces szegénység”. Gyereke (aki nem is az övé) egy göndörhajú kislány, afféle szabálytalan Barbie-baba, akire idővel persze szép ruha kerül. Az apa összekerül egy gazdag ügyvédnővel: jégcsap van a szíve helyén – mígnem a férfias hajléktalan és a göndör „jajdeédes!” fel nem olvasztják a jégcsapot. És akkor aztán csöpög, csöpög.
Mindehhez járul némi szociálpolitikai tűnődés arról, mi a jobb, az állami gondoskodás vagy a szabad csavargó élet? És sajnálkozhatunk a szegény gazdagokon, akiknek meghalni sincs idejük, örökösen hajszoltak, folyton üzleti és társasági ügyben szaladgálnak, és még csak nem is boldogok. (Hacsak el nem ütnek maguknak egy szeretőt.) Idejük sincs használni mindazt a szépet és jót, ami körülveszi őket: meg kell a szívnek hasadni. Hasad is, ha csak nem ül mellettünk a moziban, jellegzetes aurájával, egy melegedni betért, igazi hajléktalan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=543 |
