Nemeskürty István
1927-ben jelent meg Párizsban a Pierre Mac Orlan álnéven író Pierre Dumarchey ötödik kötete, a Le Quai des Brumes című kisregény, mely harminc éves késéssel, Ködös utakon címmel, Justus Pál fordításában magyarul is napvilágot látott.
A kalandos életű, népszerű művész, rendőri- és sporttudósító kisregénye sikert aratott. Az írónál tizennyolc évvel fiatalabb Jacques Prévert forgatókönyvet írt belőle, melynek alapján Marcel Carné 1938-ban, Jean Gabin főszereplésével filmet rendezett. Mint köztudott, ez a film az egyetemes filmművészet egyik klasszikusa. 1938 decemberében maga a francia művelődésügyi miniszter, Jean Zay elnökölt a „Le Grand Prix du Cinéma Français” zsűrijében, és ez a bizottság a Ködös utaknak ítélte a nagydíjat.
De a regényt is maradandó értékei között tartja nyilván a francia irodalomtörténet. Az alig hat ív terjedelmű elbeszélés a két háború közötti, újabb háborútól rettegő, az elmúlt miatt pedig lelkifurdalásoktól gyötört társadalom jellemrajza. Noha az elbeszélés 1912-ben játszódik (csupán a rövid zárófejezet történik 1919-ben), ez az 1927 márciusában befejezett mű a maga szűkszavú tömörségében bámulatos tökéllyel ábrázolja az emberiségnek azokat a gondjait, mondhatni lételméleti alapkérdéseit, melyek bennünket máig gyötörnek. A kisregény és a belőle készült film között óriási a különbség, mégis, mind a közvélemény, mind maga az író elfogadta Carné filmjét a Le Quai des Brumes hiteles filmvászonra költésének. Tanulságos, hogy mit, hogyan, mivé alakít a mozgókép egy szépprózai műből; hol és miért változtat, és miképpen lehetséges, hogy a helyenként erőszakosan átalakított, túlegyszerűsített filmmese mégis úgy válik élménnyé, hogy a néző – az is, aki olvasta a kisregényt – hiteles újraköltésként hajlandó azt elfogadni.
*
A regény. Jean Rabe huszonöt éves állástalan férfi, nyomdai korrektor, rajzoló olaszországi utazgatások után, amikor egy „modortalan nőszemélyt” kísérgetett anyagi ellenszolgáltatások fejében, egy havas téli estén belép „A fürge nyúlhoz” címzett csapszékbe. Abban reménykedik, hogy itt, a Montmartre-on el tudja adni pornográf rajzait. A kocsmáros megvendégeli, Rabe elmeséli neki kalandos életét. A beszélgetésbe bekapcsolódik két férfi és egy nő. Michael Kraus német festő, aki „a halálra rendkívül érzékeny jelzőberendezést hordoz magában”; egy névtelen katonaszökevény, aki Marokkóból érkezett, s akinek a nevét se tudjuk, bár annyit elárul magáról, hogy hármas keresztneve Ernst Jean-Marie. A katona a tengerészgyalogság nárcisz-sárga váll-lapját viseli, sapkáján piros horgony, ajkát kurta bajusz fedi. A nő: Nelly, utcalány, aki „mint egy lehullott levél, úgy suhant át az életen”.
Az öt ember beszélgetését hajnaltájt lövöldözés zaja zavarja meg. Rablótámadás. A rablók távoztával betántorog az ivóba a magát sebesültnek tettető Zabel, a mészáros.
Virradatkor a kocsma vendégei elszélednek.
Ettől kezdve a regény cselekménye térben és időben mintegy lebegni kezd; az öt szereplő hol a jelenben, hol a múltban, hol pedig a jövőben létezik; a jövőben megtörténendők mintha régmúlttá kövültek volna, a múlt eseményei pedig mintha ijesztő jövőként fenyegetnék a hősöket és az olvasót.
Rabe Nellyvel „szobára” megy; a német festő közeli műteremlakásába; a katona egy leszerepelt légiós társánál civil ruhát szerez. Gyarmati kalandjaikat felidéző beszélgetésükből kiderül, hogy Ernst Jean-Marie már tíz éve katonáskodik. „A Boulevard de Magentán leült egy kávéház teraszára, s nézte, hogyan hömpölyög előtte az élet, mint valami távoli film, eleven és mégis halott dolog, amihez a világon semmi köze.”
Zabel, a mészáros rablógyilkos, aki elássa áldozatait. Tonio Biffi, egy taxisofőrnek álcázott nyomozó „ellenzőjével hátrafelé viselt sofőrsapkájában” leselkedik Zabel papa után. A gyilkos fölött ott a végzete; a szökött katona is hiába tette magát szabaddá, nem talál munkát, teherhajókat rak ki, éhezik, hidak alatt hál. Visszavágyik a kaszárnyába. Odasündörög egy laktanyához, és csavargóként sorba áll a kiosztásra kerülő ételmaradékért. Ez lenne a szabadság? Visszagyalogol Marseille-be, ismét beáll a légióba. Vagy ez a korábbi életének az emléke? Látomás? Szándék? Múlt, jövő? „Élete két vége egymásba kapcsolódott. A kör bezárult.” Ezzel búcsúzunk a légióstól, akiről a továbbiakban nem esik szó.
Nelly kivételével a társaság valamennyi tagja elpusztul: a festő, miután megsemmisítette képeit, és pénzét egy vén koldusasszonyra, modelljére hagyta; egy gramofon recsegő hangjaira, macskájának helytelenítő pillantásai közepette felakasztja magát. Utolsó gondolata, hogy „a mészároson is ott látta a halál bélyegét és a katonán is.”
Miközben a mészárost leleplezik – „ugyanabban a pillanatban, amikor Michael Kraus öngyilkosságot követett el” –, Rabe, a kisregény főhőse elhagyja Nellyt, aki egy Ludovic nevű stricivel állt össze: Rouenba utazik. Egyetlen öröme fehérszőrű kiskutyája, amely egyszer az utcán csatlakozott hozzá. Nelly néha ábrándosan gondol Rabére, de csak úgy, ahogyan „egy távoli tájra, egy dalra vagy egy városra gondol az ember”, és mivel ráébred, hogy „olyan célra szolgáló emberi szerkezet, mint amilyen Ludovic, a kereskedelmi forgalomban bárhol megszerezhető” – egy korzikai bérgyilkossal „az ismert módon” meggyilkoltatja Ludovicot.
„Európa ebben az időben aludt, fejét mellső lábai közé fektetve, mint képmutató ragadozó, s az emberiség össze-vissza gondolt mindenfélét, az alvó vadállat hallgatólagos engedelmével. A jövendő áldozatok, akiket az újságok szorgalmasan készítettek elő szerepükre, békésen híztak.”
Rabe ezalatt behívót kap egy huszonnyolc napos fegyvergyakorlatra. Mivel kapitánya ráförmed, Rabe rálő a tisztre. Az sértetlen marad, Rabét viszont agyonlövik. A haldokló Rabe „feneketlen kétségbeeséssel gondolt Rouenban hagy ott kiskutyájára.
Évekkel később, 1919-ben Nelly a Miami-bárban szórakoztatja a háborús győzelmet ünneplő közönséget. Egy fiatalember tudálékosan fejtegeti: „A jövő? Világosan látom. Csupa ragyogás!”
Nelly halott ismerőseire, barátaira gondol, akiknek megadatott a szerencse, hogy a nagy mészárlás előtt halhattak meg, beleértve Zabel mészárost, aki könnyelműen valamivel előbb kezdte űzni a gyilkolás mesterségét, semmint arra utasítást kapott volna. Emlékei úgy peregnek, mint a vetítővásznon mozgóképei. Aztán hazaindul, viszi magával kiskutyáját: „Öreg kis foxterrier böki felé őszülő pofáját, hátsó két lábára áll és gazdája felé ágaskodik. Jean Rabe kiskutyája ez. Nelly annak idején elkeserítően hosszú utánjárással, elmondhatatlan nehézségek leküzdése után tudta megszerezni.”
Ezek a regény utolsó mondatai.
Egy elbeszélés cselekményének ilyesfajta előadása nem alkalmas a mű szépprózai értékeinek feltárására. Mégis el kellett mesélni, hogy az olvasó érzékelhesse a Mac Orlan prózája és a Carné filmje közötti különbséget. De talán így is kiderültek ennek a mélyen elgondolkoztató műnek az erényei. Egy önmagát pusztító világban tökéletesen értelmetlenné vált az élet, a szabadság kivívásának egyetlen módja az önkéntes halál, mielőtt a menetrendszerűen bekövetkező újabb háború úgyis végez mindannyiunkkal. Az életen egyedül Nelly képes uralkodni, aki felismerte farkastörvényeit, melyeket nem kedvel, de hát „ez van”. Az igazán boldog lény csupán a kiskutya, mely először a katona mellé szegődött, majd Rabe hagyta cserben, és melyet végül Nelly vett gondozásba. Talán ez a kiskutya a titka Nelly boldogságának…
*
A film. 1938. Országút. Eső, teherautó, benne sofőr. Le Havre 20 km. Egy katona állítja meg a kocsit. A teherautó vezetője fölveszi. Kurta szavak, cigaretta. Kutya kerül a kocsi elé, a katona félrerántja a kormányt, hogy megmentse. A csaknem az árokba fordult teherautó sofőrje és a katona ezen összevesznek, majd kibékülnek.
Le Havre. Mulató. Bűnözők. Egyiküket egy eltűnt férfi miatt zaklatja a rendőrség. Ez a gyanúsított egy bazáros.
Egy részeg, aki napközben bort lop tömlőjébe a kikötőben, nekiütődik az arra ténfergő katonának a mulató kapuja környékén. A katona elbújik egy őrjárat elől, tehát nyilván szökevény. A részeg – Rabe! – elviszi a katonát egy kikötői csapszékbe, ahol egy mélabús festő, Kraus a művészetről bölcselkedik. A kocsmáros elbújtatja a katonát, aki az elsötétedett helyiségben egy nőre bukkan – Nelly –, aki valakit vár. Sejthető, hogy azt a férfit várja, aki eltűnt, és akit a rendőrség a bazároson keres.
Éjjel lövöldözés támad a kocsma körül. Betántorog a bazáros, véres a keze, bár nem sebesült.
Másnap reggel kiderül, hogy a szomorú festő belefullasztotta magát a tengerbe, de pénzét, ruháját és útlevelét a szökött katonára hagyta. A katona ezalatt Nellyvel a tengerparton sétál, Nellybe belekötnek a mulatóban látott bűnözők, akiket a katona felpofoz.
Nelly hazamegy a bazároshoz, mert nála lakik. A katona betéved ide, kagylókkal kirakott dobozt akar ajándékul venni Nellynek. A lány, akit a katona felismer a boltban, italért megy a pincébe, ahol egy kézelőgombról rádöbben: szerelmét, akit a tengerparti csapszékben hasztalan várt, a bazáros ölte meg. Ezalatt a bazáros hasztalan igyekszik rávenni a katonát, ölné meg jó pénzért ellenségét. Ezt a katona nem vállalja. Visszamegy a csapszékbe, ott felölti az öngyilkos festő civil ruháját, és utasnak jelentkezik egy Venezuelába induló hajóra. Ezenközben Nelly, akivel a katona együtt töltötte az utolsó éjszakát, rábizonyítja a bazárosra, hogy gyilkos. Emiatt a bazáros Nellyre támad, ámde a hajóról rossz sejtelmektől gyötörten visszasiető katona megmenti. Megöli a gonosz bazárost és távozik Nellyvel. Talán még sikerül elhajózniok, ahol a hajón a kiskutya vár a katonára.
Rabe ezalatt részegen hortyog egy szállodában.
Alig tesznek azonban pár lépést az utcán, a bűnözők vezére – akit a katona többször megalázott, felpofozott – lelövi a katonát. Halál az utca kövén.
Indul a hajó.
Rabe a másik oldalára fordul.
A kutya az utolsó pillanatban leszökik a hajóról.
Ismét az országúton kóborol.
*
A regény és a film. Ha a mesét nézzük: a film tönkresilányította a regény cselekményét. Rabe, a regény főhőse, Nelly szerelme mellékszereplővé vált: részeges kikötői csavargó, aki már nem érzékeli a világot maga körül. Főhőssé lépett elő viszont a szökött katona, a regény viszonylag legjelentéktelenebb alakja. A festőnek és öngyilkosságának semmi értelme. Zabel mészáros „vonala” kerül át legérintetlenebbül a filmbe: ő a bazáros, aki viszont Nellyt tartja karmai között. Tökéletesen megváltozott Nelly szerepe, alakja. A filmbeli Nelly erős férfiak védelmét igénylő, szerelemre éhes, naiv nő. A kiskutya motívuma megmaradt, de az is átalakult.
Erre az egyszerűsítésre és ennek érdekében a helyszín áthelyezésére Le Havre kikötőjébe, valamint az eseményeknek jelenidejűsítésére azért volt szükség, mert akkor, a harmincas években a filmesek az egyenes irányú, közvetlen mesét tartották egyedül lehetségesnek. A filmbeli meseszövésnek ez az erőltetett egyszerűsége senkit sem zavart. A legnagyobb filmek meséje is többnyire hajmeresztően gyermeteg. De miért nem zavarta ez a tény a legigényesebb, művészetrajongó nézőt sem? Mert sejtették, érezték – csak kevesen mondták ki akkor még –, hogy nem a mese a lényeges. Hanem amit látunk. A képsorok hangulata, egymástól függése, egymásra következésének módja. A filmszínészek egyénisége, termete, arca, mozdulatai. Ez a magyarázata, hogy az írónak, Prévertnek sikerült Carné számára közvetítenie Mac Orlan regényének mondandóját és hangulatát, s ezt Carné és társai: a képeket fényképező Schüfftan, a díszlettervező Trauner Sándor, a háborúban 1940 júliusában elesett zeneszerző, Jaubert eredményesen vitték filmvászonra. A film hangulatvilága példaszerűen egységes, és a cselekmény, mint láttuk, a változtatások és leegyszerűsítések ellenére jól érzékelteti Mac Orlan regényének mondandóját. Olyannyira, hogy a Vichy-kormány kultúrpolitikusai azt mondogatták: „Olyan filmek miatt vesztettük el a háborút, mint amilyen a Ködös utak…” (Louis Daquin: Les vingt ans de Marcel Carné, in: Les Lettres Françaises, 1956. 3. 1.)
De a legnagyobb „trouvaille”, Carné mesterfogása a férfi főszereplő: Jean Gabin. Az 1935 óta filmező Michèle Morgan, akinek ez a hatodik filmje, de előzőleg csak két főszerepet játszott, viszonylag új, ismeretlen arcnak számított, és ez Carné számára fontos lehetett – pusztán megjelenésével hat, kiszolgáltatott szomorúsága homlokegyenest ellentéte a tizenkilenc éves, kemény, célratörő regénybeli Nellynek. A közkedvelt Michel Simon a bazáros szerepében korábbi filmszerepeinek másolatát adja, persze hozzá méltó színvonalon; alattomos, féltékeny gyilkos, gyáva is, szikrája sincs benne Zabel cinikus brutalitásának. A filmet tehát Jean Gabin hordja a vállán. Ez már sokadik szerepe, ismert, közkedvelt filmművész. Mögötte van Renoir A nagy ábrándjának katonája. Gabin a Ködös utakban a társadalmon tudatosan kívül álló férfi, aki megveti a szolgai világot, s aki mintha tényleg tudná azt, amit Mac Orlan hősei tudnak, s ami miatt az élet helyett a halált választják: hogy az emberek csak játékszerei – nem a sorsnak, hanem a hatalmasoknak. Gabin lázadó, de nem rossz ember, nem bűnöző. Sőt, a bűnözőket hamarabb utoléri, mint a rendőrök, s ez a veszte. Ezáltal persze halálában is ő az erkölcsi győztes, a néző emiatt talál erkölcsi kielégülést, ezért él át katarzist a filmben. S ez már tényleg nagy különbség a regényhez képest. Mac Orlan hősei halálukban sem győznek; értelmetlenül pusztulnak el, akár önszántukból, mint a jövőt látó festő, aki macskájának nyávogása közben, egy nyekergő gramofon hangjaira hal meg, akár pedig mint Rabe, aki értelmetlenül tehetetlen dühében és megalázottságában lő rá a kapitányra, aki pedig nem is akarta őt bántani, csak a szokásos katonás gorombaságokat vágta a férfi fejéhez. Mac Orlan hőseinek arcára rá van írva a halál – amint azt a festő meg is látja és ki is mondja –, Jean Gabin rezzenéstelen nyugalmából viszont akkor is árad az életerő, az életigenlés, a biztonságérzés, hogy közelében semmi baj sem érheti az embert, amikor történetesen meghal, mert orvul lelövik. (Nem véletlen, hogy Gabin, noha idéztük a Vichy-korifeusok nézetét a filmről, a háborúban tengerészként harcolt a németek ellen.)
Végeredményben felmerül a minden egyes regény-megfilmesítésnél elkerülhetetlen kérdés: van-e értelme egyáltalán valamely irodalmi művet filmre vinni? Úgy tűnik, hogy minél hívebb a cselekményvezetés az irodalmi alaphoz, annál középszerűbbre szokott sikerülni a film, viszont a cselekményvezetés nyugodtan megváltoztatható, egyszerűsíthető, ha a film hangulati ereje (képek, képsorok, rendezés) és a színészek egyénisége mégis visszaadja a regény alapgondolatát. 1938-ban valószínűleg nagyon kevés néző emlékezett a tíz évvel korábban megjelent regény cselekményére. Emlékezett viszont mondandójára. Végső következtetésként egy közhelyet kell leírnunk: az irodalom más művészeti ágakkal szemben felülmúlhatatlan a szavakkal kifejezett gondolat közvetítésében, a mozgóképek művészete viszont ugyanezeket a gondolatokat egy már-már zenei kompozíció hangulati erejével juttathatja kifejezésre. Amint azt Lessing írta 1766-ban: „Mindként művészet (a festészet és a költészet) jelenlévőnek ábrázolja a távollévő dolgokat, valóságnak a látszatot, így hát mindkettő megtéveszt, s ez a megtévesztés tetszik nekünk”. (Laokoón vagy a festészet és a költészet határairól)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5429 |
