Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Huelva nagy múltú kisváros Sevillától száz kilométerre. Egy itteni kolostorban, a „Rábidá”-ban tervezte meg Kolumbusz amerikai (indiai) útját. Most, mikor közeledik az ötszáz éves évforduló s a sevillai világkiállítás, Ibero-Amerika a világ más tájain is egyre érdekesebb.
A „kis” fesztiválként született Ibero-Amerikai Filmfesztivál tizennégy év múltán már nem is olyan kicsi: a nagy havannai kereskedelmi filmvásár mellett Spanyol-Amerika filmművészetével itt lehet a legalaposabban megismerkedni.
Fernando Solanas Cannes-ban díjazott Sur (Dél) című alkotásával nyílt meg a fesztivál. Huelvában az elmúlt években sorra argentin filmek „nyertek”, szinte természetes, hogy most is az argentin filmek vonzották igazán a meghívottakat és helyi nézőket. A Sur (hívjuk csak így, máshol sem lefordított eredeti címén, azért is, nehogy zavaróan összetévesszük a spanyol Erice Déljével) Solanas előző munkájának, a Tangóknak párdarabja. Kifinomult, ravasz, rafinált szövésű munka: olyan európai, olyan „intellektuális”, amilyenek Latin-Amerikában egyedül az argentin írók és rendezők tudnak lenni. Ködös-kékes díszlet-világában múlt és jelen gomolyog, a diktatúra börtönéből szabaduló fogoly számára a jelen a legellenségesebb. Az éjszakai világú film gazdag jelképekben, gazdag gondolatokban: hús-vér alakok helyett vállaltan „brechti” – nem pontos párhuzam, de mégis igaz. Zenéje argentin, s szinte a zene irányítja a játékot. Politikai musical, mondanánk, megint csak pontatlan hasonlatként.
S bár a hivatalos versenydíjat idén egy teljesen jelentéktelen, közhelyesen művészkedő portugál film nyerte (Fonseca e Costa: A szomszéd asszonya), azért idén is argentin alkotások érdemeltek figyelmet. Különösen a más fesztiválokon már díjazott Legbensőbb kötelesség, melyet az elsőfilmes Miguel Pereira a Brit Filmintézet segítségével rendezhetett meg. Hőse egy falusi tanító, akit Argentína déli, isten háta mögötti vidékeire küldenek. Tanítványa és barátja lesz egy árva kisfiú, akit a katonai diktatúra éveiben (mert a tanítót máshová helyezik innen is) szem elől veszít. Csak évek múlva jut kezébe egy fénykép, melyet a kamasszá serdült fiú küldött neki a General Delgado hadihajó fedélzetéről: beállt hajósinasnak. Ez az a hadihajó, melyet később az angolok elsüllyesztettek a Malvin-szigeti háborúban. A Legbensőbb kötelesség az emberi kamara-dráma színterén eleveníti meg az elmaradottság és a diktatúra mindennapjait. Az egzotikus dél-amerikai helyszín részesévé válik a belső történetnek. Hó és jég van itt, az emberek fáznak, a föld furcsán szikkad és töredezik, az Andok fennsíkjain alig mozog élőlény. Szerény film, s a didaktikus, oktató-nevelő jelleg alig, ritkán kísérti meg. Kevés beszédű alkotás, ez is ritka ebben a világban.
Az informatív bemutatók sorából említsük meg talán épp itt az 1964 óta Nyugat-Berlinben élő argentin születésű Janine Meerapfel A barátnő című dolgozatát. Két Buenos Aires-i lány örökké tartó barátsága kislánykoruktól, a negyvenes évektől kezdve. A katonai diktatúra alatt Raquel Németországba emigrál, Maria otthon marad. Nagyobbik fiát elhurcolják, és sem egyedül, sem a később hazatérő Raquel segítségével nem sikerül hírt kapnia róla. A Sur-ével azonos történet ez, kisrealista érzelmekre „utazó” módon, némileg humortalanul feldolgozva. Itt a könnyeké a főszerep. A barátnők körüli férfiak és férjek gyáva, bár jóindulatú ostobák (ördög tudja tehát, miért van szükségük rájuk a nőknek). Solanas a szörnyű, véres és hazugságtól fortyogó argentin históriába víziós humort csempész, Meerapfel becsületes, nyílt tekintetet, őszinteséget, igazságot, publicisztikus hevületet. A film belülről, önéletrajzi elemektől fűtött hitelességét olykor mindez zavarja, de így sem érdektelen. Különösen a befejezés: a diktatúrának egyszer vége, a halottak nem támadtak fel, hősnőnk egy étteremben véletlenül találkozik a leghírhedtebb hóhér-parancsnokkal. A férfi békés kispolgárként ebédel családjával. Argentína talán nincs is „Ibero-Amerikában”…
A brazil filmművészetet a versenyben Paulo Cezar Saraceni haloványra sikeredett munkája, a Natal da Portera képviselte, egy évtizedeket átkígyózó életregény a leghíresebb szambaiskola megalapítójáról, meg egy Bruno Barreto-alkotás, a Romance de empregada. A Barreto-famíliának a szemle külön mellékprogramot is szentelt „Luis Carlos Barreto mozija” címen. Az idősebb Barreto egymaga produkálta szinte a fél brazil filmművészetet, Roberto Farias, Glauber Rocha műveit, természetesen a fiaiét is. A Barreto-féle brazil film ördögi ügyességgel keveri a társadalomkritikai színeket a tömegszórakoztató táncos-zenés-erotikus harsogással. Mondják, Latin-Amerikában sokáig alig lehetett szerelmi jelenetet ábrázolni a moziban. Nyilván Barretóé az érdem, hogy ezt a hagyományt megtörte. Nála aztán van minden: vérforralóan, elegánsan szép nők mutatják be a szeretkezés magasiskoláját. Bajszos marconákkal szeretkeznek, s olykor a marconák is egymással; dübörög a szamba, mindig ünnepelnek valamit, rohan a cselekmény, a történet mintha kissé kiagyalt volna, de ezt alig vesszük észre, s a legbutácskább história is épkézlábbá, valódi „történetté” kerekedik végül. Minden műfaj feltűnik filmjeiben, a krimitől a western-féleségig, a misztikus Amazonas-folklórtól a mai városi neorealizmusig: mind ízlésesen és hitelesnek tetszően megbrazilosítva. Barreto, munkatársai és fiai tudnak valamit. Azt a fajta filmet művelik, melynek talán Carlos Diegues a legjobb mestere. Jelképeket meg európaiskodó ál-intellektualizmust nem ismerve árulnak el valamit, olykor fontosat, még többször csekélységet a brazil köznapokról. Ha van ellentéte a patetikus argentin filmmodornak, éppen ez az.
Az igazán érdekes vetítés-sorozat azonban mégsem a Barreto-csapaté volt, hanem a „García Márquez és a filmművészet” című. Tizenegy alkotást mutattak be ennek során (de a versenyprogramba is jutott azért egy kubai opusz, Fernando Birri: Aggastyán hatalmas szárnyakkal című komédiája.)
García Márquez megejtő pesszimizmussal mondotta, épp műveinek filmre vitele kapcsán, hogy tökéletesen elképzelhetetlennek tartja írói világának filmbeli megelevenítését. Ehhez képest igazán figyelemre méltó, hogy a hatvanas évek elejétől, tehát jóval világhírneve és sikere előtt rendszeresen dolgozott már saját könyveinek filmre vitelén. A regényíró pesszimizmusa és a filmcsináló optimizmusa? A sajátos szemléből kikerekedő kép végül nem is olyan kedvezőtlen. Egyetlen remekművet sem láttam, de mindben felvillant valami eredeti, s arra mindenképp jó volt a mustra, hogy megérezzük, milyen sokrétegű életmű a García Márquezé. Lehet belőle hagyományos eszközökkel jóízű folklórvígjátékot csinálni, ezt tette a mexikói film „nagy öregje”, Roberto Gavaldón 1963-ban egy Juan Rulfo-novella nyomán Márquez és Carlos Fuentes által filmre írt történettel, az Aranykakassal. Lehet komor és feszült bosszúállás-drámát, mint a kolumbiai Jorge Ali Triana tette A halál idejével. A mexikói Luis Alcoriza Jövendölését tíz éve itthon is vetítették: az egyik legtehetségesebb „Márquez-film”. Ki tudja, miért nem vetítettek azonban egy másik, a lehetetlennel nemesen viaskodó opuszt, Ruy Guerra Erendiráját (1983). Irene Papas játssza az unokájából mesebeli prostituált-hercegnőt kreáló mitikus nagyanyát. Guerra, az Os Fusis egykori alkotója még mindig „lát”, még mindig nem illusztrálni, hanem teremteni próbál. Megszédül azonban a mítosz, a mese, a legenda, a könnyed játék és a nehézveretű parabola egymást béklyózó nagy lehetőségeitől. Gazdag és fárasztó film. Egy szép García Márquez-novellában magyarul írt szóra bukkanhat az olvasó: halálcsillag. Az Erendira egyik jelenetében (valószínűleg) cigány kereskedők magyarul veszekednek egy romház lomjainál. Hőköltemben útikönyvekben kutattam ennek valóság-alapját. Egy szót, egy utalást nem találtam Mexikóban élő magyar cigányokról. De néhány latin-amerikai rendező kérdésemre természetesnek vélte, hogy Mexikóban magyarul beszélnek a cigányok, és most nem tudom, a rendezők vagy a cigányok olvasnak-e több García Márquez-regényt…
Remekmű-gyanús film (talán a Sur mellett), a versenyen kívüli spanyol alkotások szekciójában szerepelt. Basilio Martin Patino Madrid című munkájáról – röviden – már beszámolt a Filmvilág 1988/7-es sanremói tudósítása. Lelkesen erősítem meg dicsérő szavait. Az 1936 Madridjáról dokumentumfilmet készítendő német rendező végül is a máról készít filmet: a múlt fala áttörhetetlen. Minél erősebb eredeti dokumentumokra talál, annál dühödtebben forgatja a mai Madrid hétköznapjait. Nincs 1936. Csak nyolcvanhat, csak a jelen van, múlttal a gyomrában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5401 |
