Ágh Attila
„Amíg az ember fiatal, lobog benne a hit, és közelinek látszik a fény, de ahogy öregszik és megtelik tapasztalattal, mind távolibbnak látszik a fény, s az ember belátja, hogy sohasem éri el” – így foglalja össze tapasztalatát egy csalódott nemzedék képviselője a fiataloknak a Véletlen című filmben. A fiatal nemzedék számára közeli és gyors változást ígér a jövő, lobognak az eszmék és eszmények, de az idősebb nemzedékek már belátják, hogy az egész csak csalóka lidércfény volt, mocsárba vezetett, ahol nemcsak a fény tűnt el, hanem elnyelettek, besározódtak és kárhozatra kerültek a lidércfényt követő emberek is. Ez Kie¶lowski filmjének summázata, s mégsem pesszimista, hanem kétségbeesetten optimista filmről van szó.
Lengyelország, az 1980-as évek. Harminc évvel ezelőtt még egzisztencialista filmnek neveztük volna a Véletlent. Ma már alig tud valaki az egzisztencializmusról. De a lengyel helyzetről mindenki tud, s Kie¶lowski filmje után minden bizonnyal jobban érti is azt. Ez a kétségbeesett optimizmus jelentősége, ami ezen a történelmi tájon másutt sem ismeretlen.
A nemzedékek közötti törésvonal természetes, de a szakadék közöttük a történelem keserű ajándéka. Borzalmas, ha az apák és fiúk világa nem érintkezik egymással, s átszólni sem lehet az egyikből a másikba. A nagy megrázkódtatások kora azonban ilyen, és szinte tálcán kínálja az újrakezdés szükségességét, evidenciává teszi az apák világának elmúlását és összeomlását, és lépéskényszerbe hozza a fiúk nemzedékét. Ilyen kényszerhős a film főhőse, Witek is, a „közlengyel”. Nehéz kompromisszumban él az apjával, s annak halála után úgy érzi, hogy a környező, hivatalos világgal való kompromisszumot sem kell fenntartania. Szabad tér nyílik előtte, amelyben meghatározhatja önmagát, s megkezdheti Odüsszeiáját a másság és a tagadás formáin keresztül. Ennek a rövid időszaknak, pár hónapos barangolásnak a bemutatása a lengyel civil társadalom bugyraiban, ez adja a film tartalmát és történetét. Az apák világát csak úgy lehet tagadni, ha tudjuk, hogyan és miért éltek. Márpedig az apák a szocializmusban hittek, mozgalmi emberek voltak, börtönt viseltek érte, és jól-rosszul visszatértek a börtönből a hatalomba. Ennek a nemzedéknek a képviselője a film nagy öregje, aki a messzi fény mottójának megfogalmazásával a mű alaphangját és hangulatát megadja. Az államszocializmus járhatatlan útnak bizonyult, és ezt legjobban azok tudják, akik csinálták, magukénak vallották, és nem tudnak túljutni rajta még a csalódásban sem, hiszen ez az életük tartalma volt. A szigorú ellenfényben alakjukon felcsillannak a filmben a jellem repedései is, hiszen aki a hatalom édeskés ízét egyszer megízlelte, visszavágyik mámorához, akár önmaga megtagadása árán is. Az apák nemzedékével való találkozás tehát a tagadás, az ellentézis szerepét játssza, velük szemben kell a főhősnek meghatároznia magát, akárhogy is.
A hatalomtól fertőzöttek világa azonban nem válik el teljesen az ártatlanság és bűntelenség jegyében újrakezdő fiúk világától. Witek, a medikus (majd orvos) főszereplő inkább fiúként, s nem diákként kerül szembe az egyetem dékánjával. Kapcsolatuk az apa-fiú viszony, annak jele, hogy a társadalom nem ismeri a teljes konfrontációt. Az apák és fiúk viszonya a dékán esetében eltér a szokványostól: az ő fia az alternatív nemzedék egyik fő alakja, s ugyanakkor Witek életének a nemzedéken belüli ellenpontja a maga kérlelhetetlenségével, akit az apja a karrierje árán sem tagad meg, Witek viszont sorstársaként nem vállal. Itt eltompulnak a nemzedékek éles kontúrjai, s már arra fókuszálódik a fény, hogy minden nemzedéken belül végbemegy a nagy választás, újra meg újra, s talán a szabadság mellett is többféleképpen lehet dönteni. De az éles határ más pontokon is eltűnik, s a nemzedékek élete más vonatkozásban is összeszövődik. Witek egy idős asszony lakásában él, aki az anyját pótolja. Régi mozgalmi ember, korholva ugyan, de elfogadja az új, lázadó nemzedéket, hátteret-életteret nyújt Witeknek, és felvillan még alakja a film végén, a nagymama szerepében is.
A nemzedékek közötti szakadék és a másság, az újrakezdés szükségessége a fiúk és lányok nemzedéke számára alapvető evidenciának számít. A lázadó nemzedékben megjelennek már a lányok is, akiket a szerelem és az új mozgalom összesodor Witekkel. A fiú a történelem arisztokratája, minden felmenője a múlt század elejéig visszamenőleg lázadt valami ellen, a nemzedékek megbonthatatlan során át, szabadságharcos volt vagy forradalmár, ahogy hozta a történelem. Witek tehát természetesnek veszi ezt a sorsot, apját megtagadva is követi azt, majd végül ki akar lépni ebből a láncolatból, s a film végső mondandója az, hogy nem lehet: minden lengyel nemzedék újra meg újra szabadságharcra van ítélve. Aki nem látja meg ebben a közös kelet-európai nyomorúságot, az olvassa el a forradalmak dokumentumait, amelyek az elmúlt másfél évszázadban állandóan aktuálisak. A történelem nem old meg semmit, csak újra meg újra visszadobja ugyanazt a feladatot az egymást követő nemzedékeknek. S Lengyelországban most Witek generációja van soron, hogy újrakezdje a befejezhetetlent, s Witek kitörési kísérlete éppen a bennmaradás kényszerét mutatja meg.
A film címe voltaképpen filozófiai értekezés a szükségszerűség metafizikájáról, kikerülhetetlen vastörvényéről. Az emberi életben a szituációk kísértetiesen ismétlődnek. Újra meg újra mutatják a képsorok, ahogy Witek szaladva még éppen eléri, majd egyszer lekési ugyanazt a vonatot. Szerepünk van a világban, futunk utána, nem térhetünk ki előle. Az új nemzedék előtt is lobog a fény, nagyon közelinek látszik, de nyilván ők sem érik el. Nem is tudhatják igazán, hogy milyen fény ez, merre csábít a lidérc, a filmben a tagadás nemzedéke kavarog a gyűléseken és viszi szerte az országban az illegális sajtót. Nincs meg bennük az előző nemzedék magabiztossága, a hályogkovács öntudata, amikor egy egész társadalmat operál, legfeljebb azt tudják biztosan, hogy mit nem akarnak: az államszocializmussal azonosítható, korábbi lidércfényt. De van egy biztos pont az életükben (igaz, sajnos, hogy ez az, ami az egymást is tagadók minden lengyel nemzedékét jellemzi): a nemzet mindenek előtt. Ez az, ami modernségében is múlt századi elvégzetlen feladat, de ennek kapcsán a film mondandóját – megint csak sajnos – túl könnyű lefordítani magyarra, csak a Szózat strófáját kell hozzá idézni, a „nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely” és az „itt élned, halnod kell” kemény, minden nemzedék által megélt igazságaival.
Ez az igazság maga is a tagadásban erősödik meg. Lengyelek százezrei próbálnak a nagyvilágban helyet találni maguknak. Mindegy, csak ne (oda)haza legyen. Witek is mindig külföldre készül, de csak az erkölcsi halál, a hatalommal való kompromisszum révén tehetné meg, ám amikor a film végén mégis elutazik, a felszálló repülőgép felrobban, mert nincs kiút, vallja a rendező, idehaza kell vállalni a történelmi sorsot, a lehetetlent. A film mellékalakjai is menekülnek, szöknek és szoronganak, megpróbálnak külföldön megélni és lengyelnek megmaradni, s ennek a megtagadott sorsnak a lehetetlenségét jelzi a boldogtalan menekültből éjszaka feltörő mély, férfias sírás.
A Véletlen című film egy rövid lázadás története. Sok lengyel próbál a történelmi sorstól úgy is megszabadulni, hogy az ifjúság kavargó ellenzéki világa, a hivatalossal szembeni alternatív, családias civil társadalom terei helyett a konszolidált polgári (jó)létet választja vagy választaná. Egy orvosnak azonban mindig adott ez a lehetőség, és Witek él is ezzel. Odüsszeuszként bebolyongja a lengyel civil társadalom összes bugyrait, végignézi egyes alakjait, és a tudatában lepergeti a maga perspektíváit. Az ismétlődésekben is véletlenszerű, de ennyiben szükségszerű kapcsolatok világa ez. Mindenki mindenkivel találkozott már, férfiak és nők is elválnak és megint összesodródnak, a fiúk és lányok nemzedéke nem ismer igazán szoros kapcsolatokat a „mozgalmi” munkában, csak a lázadás szükségességét, ez az, ami belülről összetart. A számkivetettek és önmagukat számkivetők egy pillantással felismerik egymást, ugyanazon politikai kultúrához tartoznak, és ezért tartoznak egymáshoz is. Aki eltér a viselkedésmintától, mert nem lépett ki teljesen a hivatalos társadalomból, az akkor is árulónak tűnik, ha voltaképpen nem követett el semmit. Így válik Witek is „árulóvá”, sőt egy másik epizódban a hatalom emberévé is, amikor meglátogatja azokat, akik a legkövetkezetesebben léptek ki a társadalomból és gyűltek össze a teljes tagadás állapotában a narkósok tanyáján.
A lengyel civil társadalom a rendezett rendetlenség világa, magyar szemmel kissé zűrzavaros és érthetetlen is. Mi civil társadalomként intézményekben és magángazdaságban gondolkodunk, az új szabályozásban és a megújulásban, mint önszerveződésben.
Van kontúrja és iránya a dolgoknak. A felbomlás lengyel állapotát jobb is lenne nem megtapasztalni, csak filmekben látni, művészileg átérezni és visszarettenni a kelet-európai nyomorúság mazochizmusig túlhajtott, klasszikus esetétől. Lengyelországra is áll, amit az orosz költő mond, megérteni nem lehet, az „ész sohasem éri el”, hanem „Oroszországban hinni kell”. Lengyelországban is csak hinni lehet és kell, s ezért logikus, hogy a főhős, Witek maga is hívő lesz az ellenállásban, egy pap lesz a „felső kapcsolata”, hiszen a világban lévő nagy zűrzavarra és értékvesztésre csak Isten lehet az egyetlen magyarázat és a végső menedék. Ezzel a kiválasztott Istennel és tudatosan vállalt istenhittel azonban hősünk különös, egyedülálló lény, szinte csodabogár a lengyel társadalomban, ahol a hit lobogása még a nemzeti fény lobogásánál is nagyobb és mélyebb tónusú talán. Nem is való az olyan ember ellenállónak vagy alternatívnak, akinek Istent keresnie kell Lengyelországban; a hittel lobogóból így lesz megint könnyen hitehagyott. Az alternatívokkal szembeni alternatívát választó Witek könnyen válaszol a kérdésre, nem hisz Istenben, hiszen már valami olyasvalamiben hisz, hogy a maga élete rendezhető. Ezen a ponton zárulnak le igazán a lengyel Odüsszeusz utazásai a civil társadalomban. Már szakított az apjával, de túljut azon is, hogy megtagadta őt. Ráadásul a fiúból maga is apa lett. Itt már tulajdonképpen olyan új történet kezdődik, amely még szorosan hozzátartozik a régihez.
A nyárspolgári létezés és a polgári jólét csak gúnyolódás tárgya Európa boldogabb országaiban, de elérhetetlen vágyálom a felemásan polgáriasult s minden nemzedékben történelmi katasztrófát megélt Kelet-Európában az emberek nagy többsége számára. Ide térne meg Witek is, a „mozgalomból” hozott feleséggel, s annak az angyali üdvözlet csodájával felérő bejelentésével arról, hogy a „véletlen” találkozásból és annak makacs ismétléséből új ember kopogtat a világra. A gyerek könnyű ujja már születése előtt megérinti az apját, megszerzi a diplomát és megkezdi komoly orvosi karrierjét. Látszólag minden vonatkozásban rendeződik az élete. Semmilyen tiltakozást nem ír alá, egyéni, egyszemélyes megoldást keres. A dékán fiának elítélése elleni tiltakozó akciót sem támogatja, maga akar maradni, mert úgy érzi, hogy az ember akkor a legerősebb, ha csak magára számít. Milliók érezhetik így Lengyelországban, s a maga módján mindenkinek meg kell próbálnia konszolidálni az életét. Az ifjúság abban a pillanatban véget ér, amikor a fiúk nemzedékéből az apák nemzedéke lesz, s megfordul a nagy történelmi körhinta a nemzedékek folytonosságával.
Itt élned kell – dönti el Witek, s most már nem az itten, hanem az élned, megélned kell hétköznapi logikáján van a hangsúly. A mozgalom terhe helyett a gyerekét cipeli, az országos gondok csak az esti beszélgetésekben térnek vissza, hogy mélyítsék évről évre az apák és anyák arcán a ráncokat. De az „ott”, a külvilág csábítása végig megmaradt, a külföldre vágyás, a más világba vágyakozás nosztalgiájaként és placebójaként kíséri az új, nyárspolgári életet is. A rendező pedig következetes és kegyetlen, s a film végén becsapja a néző előtt a menekülés kapuját. Witek elindul meglátni a másik világot, de gépe felrobban, s csak a másvilágot kapja meg. Az út véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Akit a sors bezárt a maga világába, nem menekülhet onnan. A film szereplőit mindig ismétlésre utasító Véletlen nagyobb úr, mint a nyers, meztelen szükségszerűség. A főhős véletlen sorsa ezért kötelező modellt sugall, a Szózat sorait a film nyelvén elbeszélve: itt a fényt, a nemzet jövőjét látni és követni kell, akkor is, ha nincs, mert hinni kell benne.
De a nemzedékek körhintája sem érhet véget a legutóbbi két generáció, Witek és annak apja életével. Witeket, a közlengyelt búcsúztató feleség utolsó mondatai újabb gyerek érkezéséről tudósítanak. Witeknek gyereke fog születni, s minden nemzedékek az örökkévalóságban Kelet-Európa északi szegletében fognak élni, s talán nem fogják ők sem többre vinni, de újra meg újra megpróbálják majd. Félelmetes a film üzenete, a kétségbeesett optimizmusnak ez a végszava a sorsok és nemzedékek sorozatán át. De az eddigi történelem tapasztalatát csak az eljövendő történelem cáfolhatja meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5399 |
