N. N.
1971. december 17-én béreltem egy 70 négyszögöles telket a csillebérci üdülőtelepen. A bérleti szerződésben az áll, hogy ez a telek az ismeretlen helyen tartózkodó Bosnyák Zoltán és neje, született Partin Ilona tulajdonában van. A bérleti szerződésnek volt ugyan egy pontja, amely megdöbbentett engem, ebben a pontban az szerepelt, hogy amennyiben a tulajdonosokat időközben megtalálják, köteles vagyok 30 napon belül bontani, és a telket 30 nap múlva a tulajdonosok rendelkezésére bocsájtani. Én tudtam, ki volt Bosnyák Zoltán. Egyáltalán nem aggasztott engem, hogy Bosnyák Zoltánt megtalálják, és nekem 30 nap múlva vissza kell adnom a telket, és le kell bontanom a házat. Hát ki is volt ez a Bosnyák Zoltán? Bosnyák Zoltán a magyar antiszemitizmusnak egészen kiemelkedő személyisége volt. 1944. március 19-e, a német megszállás után antiszemita lapot indított, és megalapította az úgynevezett Zsidókérdést Kutató Intézetet, Budapesten. Ez a lap, a Harc az Új Magyarsággal együtt a legszennyesebb antiszemita lap volt. 1944. május 20-án jelent meg az első száma, és összesen 30 készült el belőle. Felszólította az olvasókat, hogy írják meg a lapnak a bujkáló zsidóknak a neveit, és azoknak a neveit is, akik valamilyen segítségben részesítik a zsidókat. Nekem 1944-ben borzasztó élmény volt ez a lap, az Új Magyarsággal együtt. A zsidók kiirtásáért óriási felelősség terheli a lapot és személy szerint Bosnyák Zoltánt.
Majdnem 10 év múlva, 1980. május 10-én kaptam egy levelet. Ez a levél a következőt írja: „Tisztelt Asszonyom! A csillebérci ingatlan bérletével kapcsolatban egy kedvező hírről tájékoztathatom. Az ismeretlen helyen tartózkodóként nyilvántartott tulajdonosok közül – a titkárnőm segítségével – sikerült a kapcsolatot levélben felvennem Bosnyák Zoltánné Partin Ilonával. Brassóból. Tehát alapvető fordulat állt be az Ön bérlete ügyében, hiszen lehetőség nyílik az ingatlan eladására. A Pénzintézeti Központ felé mindenképpen biztosítani kívánom az Ön elővételi jogát. Mihelyt tehát az ügyben újabb fejlemény lesz, jelentkezni fogok. Tisztelettel, Doktor Madary Lajos vagyonkezelő gondnok.” Írtam Madary doktornak egy válaszlevelet. Közöltem vele, hogy igényt tartok a telek megvásárlására, mert el akartam terelni a figyelmét a dologról. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ebből. 1980. december 17-én kaptam egy levelet a Pénzintézeti Központtól, amelyik a felügyeleti szerve ennek a bérletnek. Ez a következőképpen szól: „Ön bérli a Bosnyák Zoltán és neje romániai lakosok nevén álló, Budapest, Csillebérci Üdülőtelepen levő 195/90. parcellaszámú ingatlant. Kérjük, szíveskedjék közölni, hogy a tulajdonosok pontos címét ismeri-e, illetve jelentkeztek-e Önnél valaha is ingatlanuk ügyében. Tisztelettel. Két aláírás.” Én válaszoltam erre a levélre. Megírtam, hogy a romániai lakosok címét egyáltalán nem ismerem, és nálam nem is jelentkeztek az ingatlanuk ügyében. Megírtam, hogy igen csodálkozom ezen az egész histórián, hiszen Bosnyák Zoltán a magyarországi antiszemitizmus egyik legnagyobb egyénisége volt, hogy óriási felelősség terheli hatszázezer ember haláláért, és rejtélyes előttem, hogy miután úgy tudja mindenki – én is –, hogy 1944 végén nyugatra ment, hogyan kerülhetett Romániába. Ez számomra igen nagy rejtély. A történészekhez fordultam, hogy megerősítenek-e vagy sem. Hogy hátha azóta tényleg valami többet tudnak Bosnyákról, mint amit én annak idején. De nem. Mindenki azt mondta, hogy nyoma sincs Bosnyák Zoltánnak, 1944 végén eltűnt. Gyorsan írtam egy rövid levelet Madary doktornak. Ez a levél a következőképpen szól: „Szíveskedjék velem közölni Bosnyák Zoltánné Partin Ilona brassói címét, mert a csillebérci bérletemmel kapcsolatban személyesen szeretnék vele kapcsolatba lépni. Néhány héten belül én Romániába utazom, és amennyiben ezt időm engedi, én személyesen is szeretném Bosnyák Zoltánnét megkeresni.” A levelet január 12-én írtam meg, 81-ben. 81. január 22-i keltezéssel a következő szövegű levelet kaptam: „Tisztelt Asszonyom! Bosnyák Zoltán és neje ügyében írt levelére válaszolva sajnálattal közlöm, hogy ügyvédetikailag nincs lehetőségem arra, hogy nevezettek lakcímét közöljem Önnel. Doktor Madary Lajos.” Tehát előállt az a furcsa helyzet, hogy az én bérletemnek megvannak a tulajdonosai, de én nem léphetek kapcsolatba a tulajdonosokkal. Világos volt számomra, amit eddig is tudtam az első levélből, hogy itt Madary doktor nagy pénzt szeretne legombolni tőlem azáltal, hogy biztosítja nekem az elővételi jogot, és nem akarta, hogy én őt kikapcsoljam ebből az ügyből, és személyesen tárgyaljak Bosnyák Zoltánnal, illetve a feleségével. Utána megint nem történt semmi. Nem sokkal később a Pénzintézeti Központból felhívtak engem telefonon azok az elvtársak, akikkel én jó kapcsolatot alakítottam ki, és közölték velem, hogy a Brassóban élő Bosnyák Zoltánné, az ott élő lánya, valamint a Magyarországon lévő Bosnyák Csaba – aki állítólag Tapolcán maradt kisgyermekként, tehát a magyarországi Tapolcán, rokonoknál – már 1980-ban megindították a hagyatéki eljárást.
Így Magyarországon Bosnyák Csaba egyetlen örökösként szerepelt a hagyatéki tárgyaláson. Meg voltam döbbenve, és mondtam telefonon, hogy ez olyan ijesztő, ez a dolog, hogy szinte hihetetlen, hiszen 1944-ben Bosnyák Zoltán elment nyugatra, hagyatéki eljárást csak úgy lehet indítani, hogyha bizonyítják, hogy Bosnyák Zoltán meghalt. Erre legnagyobb megdöbbenésemre a Pénzintézeti Központ munkatársai közölték velem, hogy igen, Bosnyák Zoltán meghalt, és erről van halotti anyakönyvi kivonat – mert ezt mellékelni kell a hagyatéki tárgyalásnál, enélkül nem is tartanak hagyatéki tárgyalást. Kérdeztem, hogy mikor halt meg? Azt mondták, hogy 1952-ben Budapesten. Kértem, hogy mutassák meg nekem a halotti bizonyítványt, vagy legalábbis a számát mondják meg nekem. Ez nem állt módjukban. Minden valószínűség szerint ők már ekkor utasítást kaptak arra, hogy velem ne közöljenek semmit Bosnyák Zoltánról, tehát a halotti bizonyítványt sem. Semmit, csak azt, hogy 52-ben meghalt Budapesten. Azt is közölték velem a Pénzintézeti Központtól, hogy a szabályosan kiállított halotti anyakönyvi kivonat alapján már meg is történt a tárgyalás, és Bosnyák Csaba simán megkapta a Bosnyák Zoltánnak, tehát az apjának és az anyjának a vagyonát. Nagyon megdöbbentette ez a história a Pénzintézeti Központot. A hagyatéki döntés csak akkor érvényes, ha a Pénzintézeti Központ jóváhagyja. Én változatlanul állítottam, következetesen, hogy Bosnyák Zoltán háborús bűnös, és hát számomra abszolút érthetetlen mindaz, ami történt… Személyes kapcsolatokon keresztül ellenőriztem az Igazságügyminisztériumban, illetve a Legfőbb Ügyészségen, hogy rajta van-e Bosnyák Zoltán a háborús bűnösök listáján. Hozzá kell tennem, hogy nagyon sokat telefonáltam mint újságíró, és mindenütt megtagadták azt, hogy nekem ezt telefonon megmondják. Ezért kénytelen voltam – mint máskor is sokszor – baráti kapcsolatot igénybe venni. És bizalmasan megmondták nekem, hogy rajta van a háborús főbűnösök listáján Bosnyák Zoltán, és nemcsak hogy rajta van, hanem 1946-ban körözést adtak ki ellene, nemzetközi körözést, és ez a nemzetközi körözés ma is fennáll. Tessék ezt a kontrasztot: hogy van egy nemzetközi körözés, keresik Bosnyák Zoltánt, velem pedig közlik, hogy 1952-ben Bosnyák Zoltán Budapesten meghalt. Ekkor már láttam, hogy el akarnak zárni előlem mindent. Az ügyészségnél láttam, mindenütt, hát hogy nem hajlandók még azt se megmondani, hogy rajta van a háborús bűnösök listáján. A telek engem már egyáltalán nem érdekelt ebben az időben. Sőt, szinte kezdettől fogva nem érdekelt, amióta megkaptam Madary doktor levelét, hogy megtalálták a tulajdonosokat. Kértem az engedélyt, hogy megnézhessem a hagyatéki anyagot, mert tudtam, hogy abban benne kell lenni a címüknek, a brassói címüknek, és a fiúnak is benne kell lenni, a tapolcai címének. Ezt nem volt senki hajlandó nekem megadni. Írtam egy levelet a Budapesti Állami Közjegyzői Irodához, ott is kértem engedélyt. Még választ sem kaptam. Ezért elkezdtem végigtelefonálni az összes budapesti tanácsokat. Az I. kerületnél kezdtem, és utána eljutottam a X. kerülethez. Tehát minden kerületben megmondtam az anyakönyvi hivatalban, hogy keresek egy ilyen nevű embert, aki állítólag 1952-ben halt meg, megnéznék-e, hogy őnáluk? Nem, mind a kilenc kerületben közölték, hogy nem, náluk nincs nyilvántartva. Így kerültem a X. kerülethez, ahol igen nagy meglepetésemre egy nagyon udvarias elvtársnő vette fel a telefont, és azonnal utánanézett, és közölte, hogy náluk van bejegyezve Bosnyák Zoltán halála. A X. kerületben. Megkérdeztem, hogy hogyan kaphatnám meg a halotti bizonyítványt? Azt mondta, hogy írjam meg az adatokat levélben, küldjek be 50 forintos okmánybélyeget, és simán kiküldik nekem a halotti bizonyítványt. De be is mehetek, és akkor ott kiállítják nekem. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt nekem. Ezekben a dolgokban teljesen járatlan voltam, és megkérdeztem – miután igen előzékeny volt ez az elvtársnő –, hogy megtudhatnám-e, milyen orvosi bizonyítvány alapján állították ki Bosnyák Zoltánnak a halálát. Azt mondta, hogy minden kísérő iratnak a megtekintésére csak a Fővárosi Tanácsnál egy bizonyos elvtárs adhat engedélyt. Én megírtam, hogy engem ismer a Fővárosi Tanács általános elnökhelyettese, aki nekem sokáig munkatársam volt, és ne húzzák sokáig ezt a dolgot, adják meg nekem ezt az engedélyt, egy háborús bűnösről van szó, és én kutatok ebben az ügyben. Őnekik sem volt semmi fogalmuk sem, hogy ki volt ez a Bosnyák Zoltán. Mindenesetre bementek az elnökhelyetteshez, aki azt mondta, hogy a Kutrucznak mindent ki kell adni. Ebben a halotti anyakönyvi kivonatban az áll, hogy: Bosnyák Zoltán 1952. október 4-én halt meg Budapesten. De a halotti anyakönyvi kivonat rendkívül hiányos. Például hiányzik benne az, hogy Bosnyák Zoltán milyen városban, községben született, melyik évben, melyik hónapban – ez a rovat sincs kitöltve. Ki van töltve az, hogy 47 éves, és lapszerkesztő a foglalkozása. Van egy ilyen, hogy „lakos”, ez sincs kitöltve, ez a rovat se. A halálozás ideje betűvel: 1952. október 4. Szülei: Bosnyák Pál, Buresch Anna. Családi állapota, ez sincs kitöltve. Házastársa, ez sincs kitöltve. Én őszintén megmondom, hogy ilyen halotti anyakönyvi kivonattal még nem találkoztam. Ideadták nekem azt a bizonyos orvosi jelentést. Ugye én naiv azt hittem, hogy ez egy orvosi jelentés – hát erről szó sem volt. Ez egy 10 x 15 centiméteres kis fecni volt, amelyben a következő adatok vannak: a halott neve Bosnyák Zoltán, a halál ideje: 1952. október 4-én reggel 7 óra. A halál helye: Budapest, X. kerület, Kozma utca 13. Foglalkozása: lapszerkesztő. Lakóhelye: itt a következő volt eredetileg beírva, Budapest, X. ker., Kozma utca 13., de ezt áthúzták tollal, és utána zárójelben a következőket írták: ismeretlen. Tehát a lakóhelye ismeretlen. A Kozma utca 13. az a gyűjtőfogház – természetesen. Születési helye és ideje: Budapest, 1905. január 2. Állampolgársága: magyar. A meghalt házastársának családi és utóneve – itt egy kérdőjel van. Tessék figyelni, hogy velem nemrég közölték, hogy Bosnyák Zoltán felesége Brassóban lakik! Itt pedig házastársának családi és utóneve helyett egy kérdőjel van. Atyja neve: Bosnyák Pál. Anyja neve: Buresch Anna. És itt jön egy borzasztó érdekes adat; a halál oka: törvényes kivégzés. A következő és utolsó kérdő mondat: Milyen okiratot mutattak fel a meghalt személyi adatainak igazolására? Válasz: A Budapesti Megyei Bíróság utasítása. Kelt: Budapesten, 1952. december 9-én. Aláírás: A X. kerületi Tanács Ügykezelőség és egy pecsét, az Ügykezelőség pecsétje és egy Sándorné nevű aláírás, de a vezetéknevet nem lehetett elolvasni, csak ezt, hogy Sándorné, aki aláírta ezt a bizonyítványt. Nemzetközi körözés van. A mai napig is. Igen. Mert azt ugye mondtam, hogy a gyűjtőfogházról van szó, itt van még egy érdekes kérdés, hogyha október 4-én reggel 7 órakor kivégezték Bosnyák Zoltánt, akkor miért csak december 9-én jegyezték be a halotti anyakönyvbe. Ez már nekem nagyon gyanús volt.
Közölték velem, hogy a Pénzügyminisztérium 1981. december 23-án államosította Bosnyák Zoltán vagyonát. Nem csak az én bérletem tartozott ehhez, hanem a környező többi telkek is. Rendkívüli mértékben csodálkoztam, hogy miért államosítani kell a Bosnyák Zoltán vagyonát, hiszen Bosnyák Zoltán háborús bűnös volt, és én ismerem a rendelkezéseket: a háborús bűnösök vagyonát el kell kobozni. Tehát itt álltam egy újabb rejtéllyel, hogy miért államosítás, és miért nem elkobzás. De erre senki nekem magyarázatot nem adott. Az ügy egyre rejtélyesebb volt. Változatlanul nem kaptam engedélyt a hagyatéki anyag megtekintésére, amiből én nagyon sok mindenre tudtam volna következtetni. Főleg arra, hogy hol lakik Brassóban a Bosnyák család; Bosnyákné és a másik lánya, meg a tapolcai Bosnyák Csaba. Szerettem volna velük érintkezést találni, mert már láttam, hogy Budapesten, Magyarországon én semmit nem tudok meg. Tehát 1982. januárjában született egy minisztertanácsi határozat, Aczél György javaslatára és az én dokumentumgyűjteményem után, hogy át kell írni a háborús bűnösöknek a vagyonát… akiét még nem adták vissza.
1982. március 4-én, 4-i keltezéssel levelet kaptam Aczél Györgytől, a Minisztertanács elnökhelyettesétől. A levélben a következő van: „Levele alapján megvizsgáltattam az Ön által leírt visszás esetet. A Pénzintézeti Központ szerint Ön jogosan tiltakozott amiatt, hogy az eseti gondnok egy háborús bűnös volt ingatlanát kínálta eladásra. Bosnyák Zoltán és neje ingatlantulajdona 1966-ban került devizahatósági nyilvántartásba. Az Elvtársnő bejelentése alapján tisztázódott, hogy Bosnyák Zoltánt mint háborús bűnöst 1952-ben Budapesten a hozott ítéletnek megfelelően kivégezték. Ennek alapján ingatlana nem képezheti hagyaték tárgyát. Időközben az ingatlan állami tulajdonba vételét elrendelték, és a közjegyző 1982. január 6-án a hagyatéki eljárást megszüntette. Az ingatlan-nyilvántartás hiányosságai miatt néhány esetben előfordult, hogy az elkobzásra vonatkozó bírói ítéletet nem vezették át, amit egyesek igyekeztek kihasználni.” Ez a levél nagyon érdekes. Mert mi az, hogy a hozott ítéletnek megfelelően kivégezték Bosnyák Zoltánt? Hol hozták ezt az ítéletet? Miért nem kobozták el annak idején a vagyonát? És a legérdekesebb a levél azért, mert csak a telekről van szó a levélben, illetve elsősorban a telekről – mint hogyha nekem ez volna a legfontosabb, a telek. Holott már mindenki, aki ezzel az üggyel foglalkozni kényszerült, tudta, hogy engem a telek egyáltalán nem érdekel. Hanem én Bosnyák Zoltán személyére, a halálának körülményeire voltam kíváncsi, ezt szerettem volna tudni. Azért válaszolt Aczél György végül mégis, mert már egyre ismertebbé vált ez a dolog Budapesten. Hiszen nagyon sok helyen voltak kénytelenek ezzel az üggyel foglalkozni, éppen a leveleim nyomán, hogy választ kértem erre, választ arra. A Fővárosi Bíróság elnökének írtam levelet. Tehát egyszerűen nem lehetett tovább halogatni a választ. Három hónap múlva Aczél ezt a választ elküldte. Mondtam, hogy írtam a Fővárosi Bíróság elnökének. Itt is majdnem két hónapig tartott a válasz, de úgy, hogy nagyon sokszor sürgettem telefonon. Megszámlálhatatlan telefont bonyolítottam le a titkársággal, és mint újságíró kértem a választ. A válasz megérkezett közel 2 hónap múlva. Ez a következőképpen hangzik – rövid –: „Hozzám intézett beadványára utalással – amiben néhai Bosnyák Zoltán hagyatéki ügyének irataiba történő betekintés engedélyezését kéri – értesítem, hogy a beadványt állásfoglalás végett az Igazságügyi Minisztériumhoz terjesztettem fel.” Hát egy újságíró számára ez megdöbbentő. Megírtam, hogy egyrészt újságíró vagyok, másrészt megírtam, hogy „Szocialista Hazáért” kitüntetett régi párttag vagyok, tehát olyan, aki részt vettem az ellenállási mozgalomban, megírtam neki, hogy nagyon sok évig dolgoztam a Központi Bizottság apparátusában; éppen azért, mert szerettem volna, hogy gyorsan válaszoljon nekem, hogy adja meg ezt az engedélyt a hagyatéki anyag betekintésére. Tessék idefigyelni! Egy hagyatéki anyag megtekintéséről van szó. A Fővárosi Bíróság elnöke nem adhat engedélyt, fölterjesztette az igazságügyminiszterhez. Nagyon sokszor felhívtam az Igazságügyi Minisztériumot, és kértem a választ. Mindig azt mondták, hogy várjak türelemmel. Elvesztettem a türelmemet, és 1982. április 25-én levelet írtam Markója Imre igazságügyminiszternek. Mindent megírtam neki, amit az eddigiek folyamán elmondtam. És azt is jeleztem neki, hogy nagyon sokan ismerik ezt az ügyet, feltétlenül fontos lenne, hogy tisztázzuk Bosnyák Zoltán halálának körülményeit, mert előbb-utóbb baj lesz belőle, sokkal jobb lenne, ha mi hoznánk nyilvánosságra, mint hogyha valahová kijut nyugati hírszerző szervekhez vagy tömegkommunikációs eszközökhöz, az nekünk sokkal kínosabb lesz. Azt is megírtam neki, hogy nyugatról már érdeklődnek nálam az ügyben. Nyugati zsidó szervezetek. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Markója Imre meg én jól ismerjük egymást, egy épületben dolgoztunk, a Társadalmi Szemlénél volt munkatárs, én meg a Központi Bizottság agit-prop. osztályán voltam alosztályvezető. A Markója Imre egyáltalán nem válaszolt az én levelemre. 1982. július 21-én – miután már legalább harmincszor sürgettem Markója titkárságán a választ – felhívott egy férfi a minisztériumból, közölte velem, hogy a hagyatéki anyagban nincs semmi, és ezért nem adnak rá engedélyt. Mondtam neki, hogy ha nincs benne semmi probléma, akkor miért nem nézhetem meg? Rendkívül elkeseredett levelet írtam Aczél Györgynek, aki már ekkor a Központi Bizottság titkára volt, tehát már nem a minisztertanács elnökhelyettese. Megírtam, hogy megtiltják a kutatást, minden forrást elzárnak előlem, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan lehetséges, hogy egy háborús bűnös gengszternek a históriája tabu Magyarországon. A levelem végén megkérdeztem, hogy szeretném tudni, miféle ország és miféle társadalom is ez a miénk, ahol ezt lehet csinálni. Kemény levél volt, rendkívül kemény volt. Meglepetésemre 1982. július 12-én levelet kaptam a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságtól: „Kedves Kutrucz elvtársnő! Aczél György elvtárs a hozzá küldött beadványát a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnökének küldte meg. Kérjük, hogy panaszával kapcsolatosan szíveskedjen hivatalunkban mielőbb felkeresni a Közérdekű Bejelentések Főosztályát. Munkaidő: 8-tól 17 óráig, pénteken 16 óráig. Előzetes telefonértesítését a 383-676 telefonszámra kérjük.” Hát, természetesen, amikor elolvastam, tapasztalt politikai munkatárs lévén, azonnal tisztában voltam vele, hogy ez elterelő hadművelet. Ennek az ügynek mi köze van egyáltalán a Központi Népi Ellenőrzéshez?
Ebben az időben már éjszakánként ki kellett kapcsolnom a telefonomat, mert hát mindenféle útszéli módon fenyegettek mindennel. Megfenyegettek telefonon, hogy el fog engem ütni olyan autó, amelyiknek a rendszámtábláját soha nem fogják megtalálni. Mondtam, hogy én attól nem félek, mert én már 60 éves elmúltam, az én szüleim, amikor még gyerek voltam, meg a nagyszüleim mindig azt mondták, hogy ha valaki meghalt 60 évesen a faluban, hogy jaj, de szép kort ért meg. Ha engem elüt 60 évesen egy autó, akkor erre gondolok előzőleg, hogy én már szép kort megértem. Tehát nem félek. Akkor lecsapták a telefont. Akkor legközelebb azzal fenyegettek, de van ám magának lánya, fia, vannak unokái is. Hát majd akkor azokat. Mondtam, hogy azok se ijedősek, felkészítettem őket erre az eshetőségre. Ők azt mondták, hogy ha a lelkiismeretem azt kívánja, hogy foglalkozzam tovább ezzel a dologgal, kutassak tovább, akkor ők ezt tudomásul veszik, és hát ez az én lelkiismeretemre tartozik. Egy alkalomkor felhívott engem egy barátom, akit én nem láttam jó pár évvel ezelőtt, és azt mondta, hogy te új lakásba költöztél, és én még nem láttam a te lakásodat. Akkor már hét éve itt laktam ebben a lakásban. És eljönne engem meglátogatni. Eljött meglátogatni, és ő hozta szóba a telket. Eljött vele egy ismerőse is, barátja is, akit soha nem láttam. És mondta, hogy hallott erről a dologról, amit csinálok. Jó lenne, ha abbahagynám. A barátja is megismételte jóindulatúan, hogy ő is azt ajánlja, hogy ne nyúljak ehhez az ügyhöz, illetve hát ne folytassam tovább, mert hát nagyon kényes ügy lehet – mondta ő –, ne foglalkozzam vele, mert hát a jóisten tudja, hogy ez miféle szövevényes ügy. Minek ez nekem? Minek kell nekem ezzel foglalkozni? Ő is nagyon óvott tőle, barátilag óvott. Hát én sajnos nem tartozom azok közé, akik a fenyegetésektől megijednek, ilyen a természetem, nem a saját magam érdeme, hanem az apámtól örököltem, aki nem félt, sőt engem, ha azt látom, hogy meg akarnak félemlíteni, akkor az nagyon ingerel, irritál, és akkor én annál inkább foglalkozom vele. Ez végképp meggyőzött engem arról, meggyőzött, hogy ez nagyon komoly ügy lehet, hogy ha ezek az emberek, akik ilyen helyen dolgoznak, veszik a fáradságot, és eljönnek ide.
A KNEB a dokumentumot és az én levelemet is visszaküldte a Központi Bizottsághoz, a Közigazgatási és Adminisztratív osztályra, ahonnét tulajdonképpen küldték a levelet.
Az Országos Bejelentési Hivatalban is jártam, leadtam az adatokat, és kértem őket, hogy találják meg nekem, hogy Bosnyák Csaba hol lakik. Azt mondták, másnap menjek oda. Másnap odamentem, és közölték, hogy nem tudják. Tehát már valami volt ott, hogy nem kell kiadni. 1982. április 22-én írtam levelet a Tapolcai Járási Rendőrkapitányság vezetőjének, miután úgy tudtam, hogy Tapolcán lakik a Bosnyák Csaba. Mindent megírtam, hogy miről, milyen ügyről van szó. Elküldtem a Bosnyák Zoltán vezércikkei címeinek a gyűjteményét, amelyet a Harcban írt, azt is megírtam, hogy újságíró vagyok, hogy Szocialista Hazáért kitüntetett vagyok, hogy régi pártmunkás vagyok. Úgy gondoltam, hogy legalább ezt az egy dolgot meg fogom tudni. Ha ennyi mindent megírok, talán a kapitánynak bizalma lesz, és ezt az egy nyomorult címet, a Bosnyák Csaba tapolcai címét talán csak megkapom, ennyi rang, ennyi minden istennyila felsorolása után. Hát bizony válasz nem érkezett. Két és fél hónapig nem érkezett válasz. Utána, két és fél hónap után érkezett ez a válasz. Arról értesít engem, hogy Bosnyák Csaba Tapolcán bejelentett lakással nem rendelkezik, a rendőrség nyilvántartójában nem szerepel. A Városi Tanács népesség-nyilvántartójában sem. Válaszoltam neki, és megírtam, hogy igen nagy meglepetéssel vettem tudomásul, hogy egy olyan kis városban, mint Tapolca, ilyen hosszú ideig tartott megtudni, hogy valaki nem lakik ott. Tehát majdnem három hónapig. Közben megtudtam, hogy annyira megrémült a Tapolcai Járási Rendőrkapitányság vezetője a levelem után, hogy beszaladt Veszprémbe a megyei rendőrkapitánysághoz, és ott megmutatta az én levelemet, azok érintkezésbe léptek felsőbb kapcsolataikkal Budapesten, és azt az utasítást kapták, hogy ne válaszoljanak a levelemre. Tehát semmi, továbbra sincs semmi. Nem léptem egyetlen egyet sem előre.
1982. szeptember 10-én újabb meglepetés ért. Csöngettek itt, az előszobám ajtaján, és Bokor Lászlónak a gépkocsivezetője állt az ajtóban. (Bokor Lászlóval, a Mafilm Dokumentumfilm Stúdiójának vezetőjével Kutrucz Gizella sikertelen tárgyalást folytatott. – A szerk.), és egy nagy borítékban levelet hozott nekem. Miután ugye lezártuk a kapcsolatunkat Bokor Lászlóval azzal, hogy óvott engem az ügytől, és hogy hagyjam abba, mert ez sehova sem vezet, és hát ugye veszélyes spekulációk forrása lehet; ezt írta kézírásos levélben: „Kedves Kutrucz elvtársnő! Amit én az ügyben léptem, mindössze a Belügyminisztérium felkérése volt, hogy abba a bizonyos dossziéba – egy esetleges politikai filmkrimi létrehozása céljából – bepillanthassunk. Horváth István belügyminiszter elvtárstól kapott válaszomat archívuma részére megküldöm. Üdvözli Bokor László. 1982. szeptember 10.” A másik levél a belügyminiszter levele volt Bokor Lászlóhoz. „Tisztelt Bokor elvtárs! Kérésére megvizsgáltattam Bosnyák Zoltán háborús bűnösre vonatkozóan rendelkezésünkre álló bírósági iratokat, és megállapítottam: Bosnyák Zoltán, született 1905., Budapest, anyja Buresch Anna, kispolgári családból származott. 1927-ben tanári diplomát szerzett, majd különböző iskolákban tanított. A magyar fajelmélet híve, több soviniszta, fajvédő szervezet tagja volt. 1931-től a szélsőjobboldali sajtóban rendszeresen jelentek meg szélsőséges, féktelen, fajvédő, antiszemita, soviniszta cikkei. Hasonló könyveket írt, előadásokat tartott. Tevékenysége alapján elismert tekintélye, ideológusa volt az antiszemitizmusnak. Megszervezte, majd vezette az úgynevezett Zsidókutató Intézetet. 1944 decemberében családjával együtt Ausztriába távozott. 1945 májusában pedig felesége rokonainál, Romániában telepedett le. A Budapesti Népbíróság 1946. április 5-én, mint háborús bűnösnek, elrendelte körözését. Tartózkodási helye úgy vált ismertté, hogy az USA-ban élő rokonain keresztül kapcsolatot teremtett a nyugaton élő ellenséges magyar emigrációval. A romániai magyarság helyzetével foglalkozó írásokat juttatott ki. Tevékenységét a román hatóságok felderítették, és 1950. december 22-én a Brassói Katonai Törvényszék izgatás és tiltott határátlépés miatt tíz év börtönbüntetésre ítélte. A román hatóságok 1951. szeptember 1-én átadták a magyar hatóságoknak, és a Budapesti Megyei Bíróság folytatólagosan elkövetett háborús uszítás miatt halálbüntetésre és vagyonának elkobzására ítélte. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelte, és Bosnyák Zoltánt 1952. október 4-én kivégezték. Családja Romániában élt, illetve él. Fia, Bosnyák Csaba magyar állampolgárságú feleségével együtt 1976-ban kérte, hogy visszatelepülhessen Magyarországra. Kérésének a hatóságok helyt adtak. 1981. július 16-án a Pénzintézeti Központot kérésére értesítettük a Bosnyák Zoltán ügyében hozott jogerős ítéletről. Megkeresésükre hagyatéki eljárás miatt került sor. Ismereteink szerint, mint a fentiekből is megállapítható, Bosnyák Zoltán ügyében semmilyen titokzatosság, mellékkörülmény, politikai krimi nincs. Amennyiben részletesebben kíván tájékozódni a fentiekről, kérem, telefonon hívja fel doktor X. Y. rendőr alezredes elvtársat, aki a kölcsönösen előnyös időpontban biztosítja az iratokba való betekintést. Szeretném megkérni, hogy a fentiekről tájékoztassa Kutrucz elvtársnőt, akinek az iratokba való betekintéséhez ugyancsak hozzájárulok. Budapest, 1982. szeptember 8. Elvtársi üdvözlettel.”
Vajon mi történhetett 1982. július 12. és szeptember 8. között, hiszen nem sokkal előtte még a KNEB-hez, tehát illetéktelen szervezethez küldték a dokumentumgyűjteményemet. Azt hiszem, hogy nagyon sokan tudják, hogy a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnak nincsen hatásköre sem a belügyi, sem az igazságügyi szervek felett, sem a Legfőbb Ügyészségnél. Sejtettem, hogy valami van emögött, hiszen még a Tapolcai Járási Rendőrkapitányság se volt hajlandó, ugye, csak két és fél, majdnem három hónap után nekem válaszolni. Felhívtam a rendőr alezredest a belügyminiszter által megadott telefonszámon, aki már várta az én hívásomat.
Megengedték, hogy jegyzeteljek. Megkérdeztem, hogy készíthetek-e jegyzeteket? Azt mondták, hogy igen, készíthetek. Ez nagyon meglepett engem, mert mindegyik okmány titkos volt. Tehát akármilyen okmányt tettek elém, Bosnyák Zoltánnal kapcsolatban, az mindegyik titkos volt. Nem értettem, hogyha egyszer titkos, akkor most miért lehet nekem mégis kiadni ezt a dolgot. Találtam egy érdekes levelet 1961-ből, a Legfőbb Ügyészség és Általános Felügyelet és Polgári Jogi Főosztály írta a levelet, amely így hangzik: „Feljegyzés az Önálló Politikai Osztálynak (ez a Belügyminisztérium Politikai Osztálya, tehát a régi értelemben vett ÁVH, ez az Önálló Politikai Osztály, ilyen szép neve van ennek.) – Hivatalos úton tudomásomra jutott, hogy az 1952. évi október hó 3-án jogerőre emelkedett 001255/1951. számú ítélettel mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélt Bosnyák Zoltánnak telekkönyvileg a nevén áll a Budapest XI. kerületi Bozókvár utca 20. szám alatt levő, Budapest Főváros jobbparti rész 22349. számú telekkönyvi betétben 2548/2. helyrajzi szám alatti ingatlan. Kérem, hogy a vagyonelkobzás végrehajtása iránt sürgősen intézkedni szíveskedjék, mert a leszármazók az örökösödési eljárás megindítását kezdeményezték.” Tehát már 1961-ben a Bosnyák család hagyatéki eljárást indított… Annak ellenére, hogy a Legfőbb Ügyészség jelezte a Belügyminisztérium Politikai Osztályának, hogy az örökösök az elkobzott vagyont vissza akarják perelni – állítólagos elkobzott vagyont –, ennek ellenére a Belügyminisztérium nem tett intézkedést, hogy ez ne történjen meg, és a Bosnyák család ezt a vagyont simán visszakapta, hagyatéki eljárás nélkül. Tehát valaki intézkedett, hogy a hagyatéki eljárást nem kell lefolytatni, hanem vissza kell adni ezt a területet a családnak, a család visszakapta ezt a vagyont, és utána rögtön eladták.
Találtam egy önéletrajzot, Bosnyák Csaba önéletrajzát, benne volt az okmányok között. Az önéletrajz a következőképp kezdődik: „1933. július 29-én születtem Budapesten. Apám a háborúban eltűnt. 1945-ben édesanyám Romániába, Brassóba hozott rokonokhoz.” Megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy Bosnyák Csabától ilyen önéletrajzot elfogadtak a letelepedési engedélyhez? Hiszen mindent tudtak róla a Belügyminisztériumban. Minden anyag együtt volt. Ott egy gombnyomásra meg lehet tudni, hogy kivel mi történt. Egy háborús főbűnösről pedig minden anyag megvan ott, a Belügyminisztériumban – ezt ugye magam is tapasztaltam azokból a levelekből, amiket nekem rendelkezésre bocsájtottak; hogy ők tudták, hogy nem tűnt el Bosnyák Zoltán. Mégis elfogadták ezt az önéletrajzot, Bosnyák Csaba letelepedési engedélyt kapott, ez a következőképpen szól: „Belügyminisztérium, KEOK. Szám: 77 14 524/1977. Határozat, letelepedési kérelem ügyében. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 24/1966. számú rendelete 8. paragrafusában foglaltaknak megfelelően, a Belügyminisztérium Bosnyák Csabának, született 1933. Budapest, anyja neve Bosnyák Ilona és Bosnyák Csaba felesége, Lendvai Ildikó, valamint kiskorú gyermeke, Bosnyák Diána számára letelepedési engedélyt ad. KEOK pecsét, olvashatatlan aláírás. Budapest, 1977. július 5-én.” Számomra az volt az elképesztő, hogy a belügyi okmányok mennyi ellentmondást tartalmaztak. Ebből megállapítottam, hogy akik összeválogatták, engem biztosan idiótának, gyengeelméjűnek tartottak, hogy talán én ezeket nem veszem észre, hogy itt milyen ellentmondások vannak. Apám a háborúban eltűnt. Hát hogy tűnt el? Ha egyszer közlik velem, hogy halálra ítélték, meg kivégezték, nem fogom észrevenni azt, hogy itt ellentmondás van az önéletrajz meg aközött, amit ők mondanak? Amikor ezekre az ellentmondásokra felhívtam a figyelmét az elvtársaknak, elvtársnőknek, akkor nagyon, borzasztóan idegesek lettek, még idegesebbek, mint előzőleg, és akkor mind a ketten magamra hagytak engem ott, a szobában, a belügyi szobában. Elmentek. Ez borzasztóan meglepett engem. Hát hiszen a Belügyminisztériumban voltam. És ott vagyok egyedül egy szobában, minden ellenőrzés nélkül. Láthatótag az idegességük sokkal nagyobb volt, mint az a félelmük, hogy én esetleg zsebre vágok valami dokumentumokat. Ezek az okmányok sem tartalmazták azt, hogy Bosnyák Csaba hol lakik. Egyáltalán. Tehát azt nem adták ki, amelyikből én ki tudtam volna deríteni, hogy hol lakik.
Valami úton-módon nekem valaki ismeretlen súgott, súgott telefonon. Mondtam hát az elvtársaknak, hogy hallottam, hogy valamilyen nagy üzemben dolgozik ez a Bosnyák Csaba. Vajon hogy került ebbe az üzembe? Ki akartam ugratni a bokorból a dolgot. Nagyon idegesek lettek, és azt mondták, hogy azért abban az üzemben dolgozik, mert másutt nem kapott munkát. Tehát ők nagyon is tudták, hogy hol van a Bosnyák Csaba. Tudtak mindent róla.
…Az iratokból megállapítottam, hogy Bosnyák Zoltán ügyében semmiféle per nem volt. Volt egy rövidített vallomása Bosnyák Zoltánnak ott. De ez nem volt aláírva, csak legépelve. Ebben a rövidített vallomásban az állt, hogy ő azért ment Romániába, mert megtudta, hogy Magyarországon rajta van a háborús bűnösök listáján. Ő úgy jött vissza Budapestre, hogy azt hitte, hogy a Harcért meg a Zsidókérdést Kutató Intézetért neki nem kell felelni. Hogy ő csak cikkeket írt, meg az antiszemitizmusnak csak az ideológusa volt, tehát konkrét gyilkosságban – mint mondta – nem vett részt. Úgy gondolta, hogy… minden további nélkül van helye Magyarországon 1945 után. Nagyon rövid volt ez az összefoglaló, amit én kaptam a vallomásából. Ebből kiderült az is, hogy állítólag Muráti Lilivel volt Spanyolországban kapcsolata, és oda is küldött különböző információkat Romániából. És az Amerikai Egyesült Államokban a régi jobboldali barátaival volt kapcsolata 45 után. Nagyon megbánta a tettét már 45-ben. 44 végén már szeretett volna kiugrani a dologból, amikor a nyilasok vették át a hatalmat, de hát akkor már nem lehetett. Ez olyan nevetséges, mert meg kell nézni, hogy mit írt október 19-e után, az egyik legkeményebb, legaljasabb vezércikkének a címe az, hogy Leszámolunk. Tehát ez nem felel meg a valóságnak, hogy ő 1944. október után, a nyilas hatalomátvétel után ő már ki akart volna ugrani. Sőt, éppen az ellenkezője igaz, hogy akkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy leszámoljon a zsidókkal. Úgyhogy ez közönséges hazugság volt. Tehát per nem volt. Benne volt az ítélet szövege is, de az sem volt saját kezűleg aláírva, csak gépelve voltak a nevek mindenütt. Ez is gyanús volt nekem: ismertem én az 1950-es évek dolgait nagyjából, de nem értettem, hogy egy háborús bűnössel kapcsolatban miért kellett ezt így csinálni? Miért volt ez a nagy titokzatosság. Aztán csend volt egy hétig.
1982. szeptember 27-én este 8 óra körül csengettek itt az előszobámban, tehát a lakásom ajtaján csengettek. Kimentem, kinyitottam az ajtót, és igen jó megjelenésű, igen jóképű, elegáns, jól öltözött, jól ápolt fiatalember volt az ajtóban, a kezében jegyzetfüzet. Közölte, hogy ő ablaktisztító, és megrendelést fogad el ablaktisztításra. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérek. De feltűnt nekem, hogy milyen nagyon megnézett engem, úgy igen alaposan. Hát ugye 62 éves voltam akkor, ez pedig egy jóképű fiatalember volt, feltételeztem, hogy nem azért nézett meg, mert jóképű, csinos fiatal lány vagyok… Az is feltűnt, hogy milyen szép kezei vannak, ahogy tartotta a jegyzetfüzetet és valamit írt bele, úgy feltűnt, hogy milyen gyönyörűszép kezei vannak. A körmei, minden, nagyon jól ápoltak, és még gondoltam magamban, hogy te jó isten, milyen jó ennek az ablaktisztítónak, hát ez így tud ablakot tisztítani, és még ilyen gyönyörűen maradnak meg a kezei, ilyen ápoltak. Mondtam, hogy nem kérem, és becsuktam az előszobaajtót. Ebben a pillanatban, tehát mikor az ablaktisztító jelentkezett nálam, akkor Hegedűs András volt nálam. Hegedűs András, a volt miniszterelnök. De nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget a dolognak. És folytattuk tovább a diskurzust. Másnap, tehát szeptember 28-án, ismét csengetnek. Kinyitom az ajtót, és két fiatalember volt az ajtóban. Az egyiket rögtön láttam, hogy valahonnan ismerem. Közölték, hogy ők telefonszerelők, és az elromlott telefonomat, meg az elszakadt zsinóromat jöttek megjavítani. Ez nagyon meglepett engem. Mondtam, hogy hát itt valami tévedés van a dologban, mert az én telefonom meg az én telefonzsinórom teljesen jó, azt egyáltalán nem kell javítani. Rettentő zavarban voltak mind a ketten. Én is olyan furcsának találtam az egész dolgot, hogy hát két ember jön csak úgy… Máskor hetekig könyörgök, mikor rossz a telefonom, és akkor nem hajlandók kijönni. Ugye régi motoros vagyok én ezekben a dolgokban, abban a pillanatban tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Le is vontam a megfelelő következtetést, és felhívtam az egyik személyes jó barátomat, aki tagja a Központi Bizottságnak – a vezérkari főnök helyettese. Barátja volt az ellenállási mozgalomban Hegedűs Andrásnak, és én is vele együtt dolgoztam, népi kollégista volt. Felhívtam, éppen benn volt, és elmondtam neki az egész dolgot, hogy mi történt. De nagyon fel voltam háborodva. Ő is rettenetesen fel volt háborodva, alig tudott szóhoz jutni, és hát mondta, hogy „borzasztó ez a dolog, remélem, hogy elküldted őket a jó büdös valahová.” Mondtam, hogy igen, elküldtem őket, de hát mégis micsoda dolog az, én Szocialista Hazáért kitüntetett vagyok, és hogy jönnek ezek ahhoz, hogy megszegjék azt a párthatározatot, amely elrendelte annak idején – a Politikai Bizottság határozata –, hogy a régi párttagok ellen semmiféle rendőri akciót nem lehet foganatosítani a Politikai Bizottság, illetve a Központi Bizottság Titkárságának az engedélye nélkül. Vonatkozik ez a telefonlehallgatásokra is. Azt mondta; „ugyan, ugyan, ezek nem kérnek engedélyt.” És elmondta őket mindennek. Azt mondja: „Ezek a csillagot is letagadják az égről, még a saját főnökeiknek is.”
De ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez az András miatt van, Hegedűs András miatt, aki neki egyébként ugye régen testi-lelki jó barátja volt 1945 előtt. És azt akarják tudni, hogy mit beszélek a lakásomon a Hegedűssel.
Megírtam Németh Károlynak mindent, ami történt, kifejeztem a felháborodásomat. Megírtam, hogy ugye a párt határozata kimondja, hogy ellenünk semmiféle rendőri akciót nem lehet kezdeményezni, csak a vezetés tudtával. És megírtam, hogy amennyiben a vezetés tudtával történik mindez, ebben az esetben kérem, hogy engem töröljenek a párttagságból. Megírtam, hogy én Hegedűssel barátságban vagyok, háború alatt is az ellenállási mozgalomban együtt dolgoztam, segítettem a Hegedűs szökésében, és ezt a kapcsolatot nem vagyok hajlandó megszakítani. Ez vitakapcsolat. Tehát mi barátok vagyunk, de ugyanakkor vitatkozunk egymással. Amennyiben ez ellenkezik a párt szervezeti szabályzatával vagy a párt erkölcsi normáival, akkor kérem, hogy töröljenek a párttagságból, de én a kapcsolatot nem szakítom meg Hegedűs Andrással. Hegedűs András engem mindenről tájékoztat, dolgairól, ellenzékiekkel való kapcsolatairól, vitáiról, külföldi kapcsolatairól, és mindenről – mint a legbizalmasabb barátját. De megírtam, hogy ennek ellenére én besúgó nem voltam, nem vagyok és nem is leszek. Szó szerint így írtam. És hogy én bizalomra mindig bizalommal szoktam felelni. Ha ez a pártnak nem felel meg, akkor kérem, közöljék velem, szó nélkül töröljenek a párttagságból. Kifejeztem felháborodásomat, amit csináltak velem, tehát a telefonszerelők, meg a posta kísérletét. És megírtam, hogy meg vagyok döbbenve, hogy Aczél György elvtárs, meg Kádár János elvtárs, akik a saját sorsukon tapasztalták, hogy hova vezetnek az ilyenfajta törvénytelenségek, eltűrik ezt a dolgot, vagy jóváhagyják ezt a dolgot. Hihetetlen volna számomra, hogy ezt valóban ők így jóváhagyták volna. Őszintén mondom, nem hittem abban, hogy a belügyesek saját maguktól csinálták ezt. Egyszerűen nem hittem el. Egyszerűen elképzelni se tudtam, hogy ezt velem meg merik csinálni.
Eltelt körülbelül majdnem három hét… vagy két hét, bocsánat, mert ugye 30-án írtam a levelet, és 1982. október 13-án, tehát két hét múlva – ez megdöbbentő volt, mert ugye mindaddig nekem a leveleimre általában nem válaszoltak – szólt a telefonom. Fölvettem, és titkárnő nélkül a Németh Károly személyesen jelentkezett, és elnézést kért, hogy nem tudott engem hívni előbb, de kint volt az NDK-ban, és most jött haza. Ez valóban így van, mert én is olvastam a Népszabadságban, hogy előtte való nap jött haza. Megkapta a levelemet, és kérdezi, hogy be tudnék-e menni hozzá, hogy megbeszéljük a dolgokat. Még aznap délután 3 órára hívott a Központi Bizottságon lévő dolgozószobájába. Megérkeztem oda, és az előszobában ott leültem, és ahogy ott ülök, mondta az elvtársnő, hogy van bent valaki Németh Károlynál. És megérkezett közben az előszobába Korom Mihály. Hát ebből már sejtettem, hogy nem leszek négyszemközt Németh Károllyal, hanem ő is bejött. Korom Mihály a Központi Bizottságnak az a titkára, akihez hát a belügy, az igazságügy, a honvédség, a sport, a tanácsok tartoznak. Nagy örömmel üdvözölt engem, igen barátságosan. És egy pár szót váltottunk, udvarias mondatot, és akkor vártuk, hogy behívjon Németh Károly. Nagyon keveset kellett várni. Borzasztó kedvesen és udvariasan üdvözölt. Bementünk a szobájába, leültünk egy asztalnál, kávéval kínált, kérdezte, hogy iszom-e valamit. Mondtam, hogy nem, a kávét elfogadom. És akkor mondta, hogy megkapta a levelemet, és hát megmondja őszintén, hogy megbeszélte az egészet Kádár Jánossal, ő tehát mindenről tud, ami az én levelemben van. És biztosít engem Korom Mihály előtt, hogy őnekik semmi közük ehhöz az ügyhöz nincsen. Tehát hogy ők ilyen utasítást sehova nem adtak, ilyet nem engedélyeztek. Rendkívül éles vita alakult ki ezután közöttünk, hármunk között, illetve elsősorban Korom Mihály és köztem. Én váltig hangoztattam, hogy ez nem véletlen dolog. Korom Mihály azt mondta, hogy ez nem létezik, nekem üldözési mániám van bizonyára. Tehát már odavolt az, hogy előzőleg milyen kedvesen üdvözölt engem az előszobában. És mondtam, hogy igen, ez nem véletlen, ez az egész dolog, itt van ez a Bosnyák-ügy is, és hát ebbe is nem jutok dűlőre. Ez is micsoda furcsa dolog. Kérdezte Németh Károly, hogy miféle Bosnyák-ügy. És akkor mondtam, hogy mi ez a Bosnyák-ügy. Neki fogalma sem volt az egészről, nem tudott semmiről. És Korom Mihály erre még ingerültebb lett, amikor én elmondtam, hogy ki volt ez a Bosnyák, és hogy a fia, ugye, milyen simán áttelepült Magyarországra. Korom Mihály nagyon dühös lett, és azt mondta, hogy hagyjam abba ezt a kutatást, mert sehová nem vezet ez a kutatás. És üldözési mániám van, és be fogok csavarodni ebbe a Bosnyák-ügybe is – mondta. Megkérdeztem Németh Károlyt, hogy ha nekem üldözési mániám van, akkor mondd meg nekem, hogyan lehetséges, hogy az elmúlt 26 év alatt én soha tőletek semmit nem kértem, és soha senkire nem panaszkodtam. Így van? Azt mondta, hogy így. És akkor úgy részletesebben akart hallani erről a Bosnyák dologról, hogy mi ez. És elmondtam, hogy hát mit csináltam eddig, és hogy a belügy milyen simán átengedte ezt a fiút Romániából. Megmondtam, hogy nekem sok barátom van Romániában, akik évek óta talpalnak mindhiába azért, hogy áttelepülhessenek, de lám, itt van ennek a háborús gengszternek a fia, hat hónap alatt áttelepült Romániából Magyarországra. Hát Németh Károly nézett rám, és ekkor már látszott, hogy nemcsak Korom, hanem ő is bolondnak néz engem. Mondtam, hogy hallottam olyan információt, hogy nem is akárhol dolgozik ám ez a fiú. Hát ez aztán betette az ajtót, mert látszott, hogy egy árva szavamat se hiszi el már ekkor Németh Károly – aki egyébként előzőleg igen jóindulatú volt, telefonon, sőt a telefonszerelőknél is azt mondta, hogy hallgass már – mondta a Koromnak –, hagyd a Kutruczot beszélni! És mondtam neki, hogy rendben van. Itt hagyom nálad a gyűjteményt, olvasd el, mert te úgyse tudod, hogy ki volt Bosnyák Zoltán. Olvasd el. Egy tanácsot tudok neked adni, hogy jól fogsz szórakozni, mert ez olyan, mint egy Agatha Christie-krimi. És azt javaslom, hogy elalvás előtt olvasd, mert igen jól fogsz rajta szórakozni. Ott megtartotta magának a dokumentumgyűjteményt. De igen ellenséges hangulatban hagytam ott őket. Korom Mihály a vita közben – amikor ez az éles vita volt közöttünk – azt mondta, hogy kérjek tőle bármit, ő minden segítséget megad nekem ahhoz, hogy ezt az ügyet tisztázzuk. De hát nem tudja, hogy mi az, amit én még kérhetek. Másnap írtam egy levelet Korom Mihálynak, hivatkoztam arra, hogy ígéretet tett nekem, hogy mindenben segít, ezért a következőt kérem tőle: Engedje meg, hogy megnézhessem a gyűjtőfogház börtönnaplóját, és megnézhessem, hogy valóban ott volt-e 51–52-ben Bosnyák Zoltán. Engedje megnézni azokat az okmányokat, amelyek bizonyítják, hogy Bosnyák Zoltánt valóban kivégezték, úgy, ahogy a belügyminiszter ezt nekem a levelében írta, illetve a Bokor Lászlónak írt levelébe. Segítsen nekem abban, hogy megnézhessem, hogy hol van eltemetve Bosnyák Zoltán. Tehát adják meg nekem ezt, hogy hol van eltemetve. Eltelt egy idő, ez után a levelem után, és Brezsnyev halálának a napján – akkor még nem tudtam, hogy halott, mert akkor még nem közölték a halált, másnap közölték – szólt a telefonom, egy titkárnő jelentkezett, Korom Mihálynak a titkárnője – tehát ő nem vette a fáradságot, hogy egyedül hívjon, mint Németh Károly, hanem a titkárnőjén keresztül –, és kért, hogy még aznap délután menjek be 5 órára Korom Mihályhoz. Hát ez borzasztóan meglepett engem, azok után, ami történt. Gondoltam, hogy te jó isten, mit akar ez tőlem ezek után? A levelemre nem válaszolt, és mit akar ez tőlem? Talán közölni fogja, hogy töröltek a párttagságból. Megdöbbenésemre a lehető legnagyobb örömmel üdvözölt engem. Kifejezetten baráti szívélyességgel. A világon semmi nyoma nem volt annak, mint ha most is bolondnak nézne. Nagy örömmel fogadott engem, kávéval kínált, leültetett. És a következőket mondta: Németh Károly elvtárs elolvasta a kéziratomat Bosnyák Zoltánról. S utasítást kapott arra, hogy vizsgálja meg, vagy vizsgáltassa meg, hogy hogy kerültek a telefonszerelők meg az ablaktisztító az én lakásomba, és utasította őt, hogy adjon meg nekem minden segítséget a Bosnyák Zoltánnal kapcsolatos kutatásomhoz. Ott volt az asztalán a belügyminiszternek a levele. Ebből a levélből idézett, de nem adta oda nekem a levelet elolvasni, csak idézett. Hogy a Bosnyák Zoltán fia áttelepült, hova települt át – amit én már tudtam –, hogy kik voltak az ajánlói. Tehát kik fogadták Budapesten. De elmondta, hogy a telefonszerelőkhöz nem volt semmi köze a belügyi vezetésnek. És mondtam neki, hogy ezt kisdedeknek elmondhatja, de én már régen kinőttem az óvodáskorból. És azt javasoltam, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek, jobban szeretem, ha nekem a tiszta dolgokat mondják el, abból én értek. Ezért a következő javaslatom van: maradjunk abban, hogy én szemet hunyok a dolgok felett, mert biztos vagyok benne ezek után, hogy Németh Károly meg Kádár János valóban nem tudott erről a dologról. De elvárom, hogy engem a jövőben a belügyesek békén fognak hagyni, és nem fognak zaklatni. Ő nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot, és azt mondta, hogy ez így lesz a jövőben. Azt mondta Korom Mihály, hogy hát megválaszolja a levelemet is, amit írtam neki, de meg kell mondja, hogy nincs meg a gyűjtőfogháznak a börtönnaplója. Ebben a börtönnaplóban mindennek benne kell lenni, még annak is, hogy mikor kéredzkedett Bosnyák Zoltán orvoshoz vagy… szóval akármi, minden mozzanatnak, minden rabbal kapcsolatos mozzanatnak benne kell lenni a börtönnaplóban. De a börtönnapló nincs meg – mondta –, és nincs meg a kivégzésről szóló jegyzőkönyv se, nincs fénykép se. Őszintén sajnálja, de ebben nem tud nekem segíteni.
Egészen váratlanul sikerült Bosnyák Zoltán családtagjaival, Budapesten élő családtagjaival kapcsolatot teremtenem. Ezt a kapcsolatot már régen szerettem volna létrehozni, de nem sikerült. De november 9-én reggel, váratlanul megtudtam, hogy az egyik hajlandó velem szóba állni, az egyik rokon. Elmentem, és hát egészen döbbenetes dolgokat tudtam meg. Mindazt, amit megtudtam, megírtam azonnal Korom Mihálynak levélben; a levél másolatát mellékeltem Németh Károlynak is egy rövid levél kíséretében. Hát mit tudtam meg itt Bosnyák Zoltánról? A következőt tudtam meg… és a fiáról, a családról. Tehát először is minden kétséget kizáróan megtudtam, hogy Bosnyák Zoltán fia, Bosnyák Csaba valóban a Paksi Atomerőműben dolgozott. Dolgozott, mert ezt is megtudtam, hogy már rég nincs is Magyarországon. Tehát évekig kutattam, évekig mindenki mindent tudott, és mégis Bosnyák Zoltán fia, Bosnyák Csaba, 1982. augusztus 18-án társas autós turistautazás keretében, feleségével és Diána nevű lányával együtt gépkocsival elhagyta Magyarország területét, Ausztriába távozott, és ott politikai menedéket kért. Még annyi ideje is volt, hogy Szekszárdon a lakásából, a Gróf Pál utca 20. szám alatt, mindent eladjon előzőleg. Mindent, kiürítette a lakást. És elment. Itt érdemes figyelni a dátumokat. Tehát azt, hogy 82. augusztus 18-án hagyta el Magyarország területét. 1982. szeptember 10-én írt a belügyminiszter levelet Bokor Lászlónak Bosnyák Zoltánnal kapcsolatban. Ekkor megírta, hogy mi történt – hivatalosan ugye. Tehát hivatalosan megírta, hogy mi történt Bosnyák Zoltánnal. Igen ám, de ez szeptember 10-én volt, akkor a Belügyminisztérium illetékes munkatársai már mindannyian tudták – hangsúlyozom, hogy az illetékes munkatársai –, már mindannyian tudták, hogy Bosnyák Csaba már árkon-bokron túl van. Augusztus 18-án lelécelt, és szeptember 10-én írta a levelet Horváth István a Bokor Lászlónak, tehát már úgy gondolták, hogy semmi vész, nem áll fenn a veszély, hogy én személyesen kapcsolatba kerülök Bosnyák Csabával. Hát mi is történt, amit megtudtam a családtól? 1945-ben mentek a romániai Hosszúfaluba. Ott élt Bosnyák Zoltán feleségének a rokonsága. Hosszúfaluban a család ajándékozott egy családi házat Bosnyák Zoltánnak, feleségének és a két gyereknek. Itt élt 5 esztendeig, a Román Biztonsági Szervek általi letartóztatásáig Bosnyák Zoltán, ennek a családi háznak a padlásán. Éjszakára mindig lejött a családhoz, a padlásról. Nappal fent volt, éjszakára pedig lejött a családja körébe. Állítólag a Román Biztonsági Szervek mit sem tudtak arról, hogy Bosnyák Zoltán ott van. 1950-ben vagy 51-ben elérkezettnek látták valamilyen oknál fogva az időt a Román Biztonsági Szervek, hogy lépést tegyenek Bosnyák Zoltánnal szemben… Itt derült ki, hogy a Bosnyákék a nevüket Bosniakra változtatták – tehát románosították. Amikor a Román Biztonsági Szervek felléptek Bosnyák Zoltánnal szemben, állítólag mit sem tudtak arról, hogy kivel van dolguk – holott nemzetközi körözés volt ellene mint háborús bűnös ellen. Abszolút kizárt dolog, hogy ezt Bosnyák Zoltán a vallomásánál ne mondta volna el. Ahogyan a Román Biztonsági Szerveket ismerem, biztos vagyok abban, hogy ők mindent tudtak az égvilágon Bosnyák Zoltánról. Ne felejtsük el, hogy az 50-es években vagyunk. Azért ítélték el, mert nem jelentették, hogy törvénytelenül van ott Bosnyák Zoltán a padláson. Tehát, hogy ők tudták, hogy ő kicsoda, az apjuk, hogy háborús bűnös, hogy mit csinált Magyarországon, de hát mindezeket elhallgatták, és nem jelentették, és bejelentés nélkül élt abban a házban a padláson. És hogy a feleség is közreműködött abban, hogy ahogyan kijuttattak Romániával kapcsolatos anyagokat nyugatra, az Amerikai Egyesült Államokba és Spanyolországba, Madridba, Muráti Lilihez – ő volt a kapcsolatuk Spanyolországban. A család által közölt verzió szerint Bosnyák Zoltán 10 évre szóló elítélése után a román tengerparton, valahol rabként dolgozott, és itt valaki – ismételten hangsúlyozom, hogy állítólag – felismerte őt a Harcban közölt fényképe alapján. Jelentette a román vagy a magyar hatóságoknak – ezt még nem sikerült megtudni –, és állítólag így került sor Bosnyák Zoltán kiadására. Őszintén megmondom, hogy ebben a verzióban én nem hiszek. Ma sem. Hogy ez így történt. Hát mindegy. Így került sor a kiadására. Mindennek ellenére, ami történt, tehát hogy Bosnyák Csaba édesapját mint háborús főbűnöst kiadták Magyarországnak, és itt kivégezték, mindennek ellenére Bosnyák Csabát 1959-ben felvették a Brassói Műszaki Egyetemre. Itt mérnöki képesítést szerzett. Ahogy elvégezte az egyetemet, felvették a Román Kommunista Pártba is. Amikor azonban beadta a Magyarországra szóló letelepedési kérelmét, a Román Kommunista Pártból kizárták – mint ahogy általában ezt minden áttelepülővel megteszik. Az érdekes ebben azonban az, hogy az általam ismert áttelepülteket elbocsátották az állásukból is. Tehát, mondjuk, egy-két hónapig meghagyják, de utána felmondanak neki. Bosnyák Csabával ez nem történt meg, egészen addig, amíg át nem települt Magyarországra, a Galaci Kombinátban dolgozott mérnökként. És itt jön egy egészen döbbenetes tény, Bosnyák Csaba tartalékos főhadnagy volt. Szeretném megjegyezni, hogy nekem van egy fiam, kertészmérnök, és ő is volt katona, kiváló katonaként szerelt le, és őrmesteri rangot kapott. A századából ketten kaptak összesen őrmesteri rangot, a többiek mind szakaszvezetőit, meg tizedesit, meg őrvezetőit. Mit csinált Bosnyák Csaba, hogy tartalékos főhadnagy lett? Hogyan volt ez lehetséges? Tehát ez olyan kérdés számomra, ami egyszerűen megválaszolásra vár a mai napig is. Miért lett tartalékos főhadnagy? Amikor Budapestre megérkezett, itt az Energiagazdálkodási Intézetben dolgozott, de már tudta, hogy a Paksi Atomerőműben fog dolgozni. Arra várt, hogy elkészüljön a lakása… A Paksi Atomerőmű 1979-ben két új lakást kapott, az egyiket Bosnyák Csabának adták. Ez a lakás Szekszárdon volt, a Gróf Pál utca 20. szám alatt. Bosnyák Csaba innen járt be a Paksi Atomerőműbe dolgozni. Felesége a magyarországi Lendvai Ildikó, számítástechnikus volt, ilyen képesítéssel rendelkezett. Ahogy Bosnyák Csaba bekerült a Paksi Atomerőműhöz, nem sokkal követte őt a Paksi Atomerőműbe felesége, Lendvai Ildikó is számítástechnikusként. Itt dolgoztak egészen addig, amíg nem disszidáltak mindketten. Bosnyák Csaba igen gyorsan emelkedett, szinte viharos gyorsasággal a szolgálati ranglétrán. Mielőtt elhagyta Magyarország területét és Ausztriába ment, már főosztályvezető-helyettes volt! A gyár vezetőivel járta a világot. Igazgatóval, igazgatóhelyettessel. Járt a Szovjetunióban is, nyugati országokban is. Gyakran járt vissza Romániába. Ez nagyon feltűnő volt, hogy milyen gyakran jár vissza Romániába. Akkor ment, amikor akart, és nagyon sokat – hogy mondják?, valamikor úgy mondták, hogy – feketézett, szóval itt Magyarországon a Bizományi Áruházban igen nagy értékű, úgynevezett kurrens árucikkeket vásárolt, és ezeket mind simán átvitte a határon Romániába. Romániából is igen jól értékesíthető árucikkeket hozott be. Gyűjtötte a régi pénzérméket. Ebből óriási értékű gyűjteménye volt. Vitte az árut és hozta az árut, soha semmi bántódása nem volt. Amikor a csillebérci telekkel kapcsolatban megindította a hagyatéki eljárást, akkor Bosnyák Csaba, a rokonoktól kapott információ szerint, nem akart kötélnek állni, erre Báthory doktor beszélte rá azzal, hogy nincs semmi kockázat, nincs átírva a vagyon, minden további nélkül visszakapják, visszakaphatja Bosnyák Csaba. De Bosnyák Csabának olyan jól mentek itt a dolgai, hogy nem akart kockáztatni. Anyagilag igen jól voltak, azt tervezték, hogy házat és garázst építenek. Mert Bosnyák Csaba magával hozta az autóját is Romániából, amikor áttelepült. És ki is cserélte azóta új autóra. Tehát ő nem akart kockáztatni. De Báthory rábeszélte, hogy nincs kockázat. És ezért ő ebbe belement. A Báthory doktor – a rokonok által elmondottak szerint – hatvanezer forintot ígért Bosnyák Csabának a telekért. Tehát ő akarta megvenni utána ezt a telket. Azt mondta, hogy visszakapja Bosnyák Csaba, és akkor ő ad utána hatvanezer forintot ezért a telekért. Azt mondta Bosnyák Csaba, hogy ez nagyon kevés. Ez a csillebérci 70 négyszögöles telek – mármint amelyiket én béreltem –, ez sokkal többet ér. Azt mondta Báthory doktor erre, hogy ő tíz évig vigyázott erre a telekre, ezért megérdemli, hogy ilyen áron megkapja a telket. Tehát hogy ő tíz évig vigyázott a telekre! Hogy az megmaradjon, és lehetőség nyíljon arra, hogy ezt Bosnyák Csaba megkaphassa. Mindezt megírtam tehát Korom Mihálynak. De a másolatát elküldtem Németh Károlynak is. És néma csend, hónapokig.
1983. március 26-án kora reggel lementem az újságaimért. A postaládában találtam egy expressz levelet. A borítékban ez volt: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Önt kitüntetésben részesíti. Kitüntetésének ünnepélyes átadására ezúton meghívjuk. A kitüntetés helye: Országház, Kupolacsarnok, főbejárat. A kitüntetés ideje: 1983. április 2-án szombaton déli 12 órára.” Felhívtam az Elnöki Tanács Titkárságát, mondtam, hogy kaptam ezt a borítékot, ezzel a meghívóval együtt, de ez egészen biztosan tévedés. Borzasztóan megijedtek, és kérték az adataimat. Én bediktáltam. Mondták, hogy visszahívnak. Visszahívtak és közölték: őnáluk minden rendben van, az adatok egyeznek. 1983. április 2-án a Parlamentben igen ünnepélyes kitüntetés volt, és itt, meglepetésemre, engem a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntettek ki. 1983. április 22-én Korom Mihály felhívott telefonon, és beszélgetésre kért a dolgozószobájába. Nagyon nagy örömmel üdvözöltük egymást, tehát mint régi jó barátok, ismerősök, és újból koccintottunk a kitüntetésemre. Megkérdezte, hogy pezsgőt akarok-e inni vagy bort, mondtam, hogy szívesen iszom egy pohár bort. Behozta a titkárnője a bort, és együtt, hármasban, vidám hangulatban koccintottunk a kitüntetésemre. Elmondtam Korom Mihálynak, hogy hát választ várok ezekre a dolgokra, ezekre a kérdésekre, és a beszélgetés során már adottnak vettük mind a ketten azt, hogy Bosnyák Zoltánt csak papíron végezték ki. Én erről meg voltam győződve, Korom Mihály pedig meghagyott engem a hitemben, hogy csak papíron végezték ki. Én igen erőteljesen bíráltam a belügyi szerveket, a belügyi vezetést, a belügyminisztert is, ahogyan ezt az ügyet kezelte. Mondtam Korom Mihálynak – nem is tréfásan –, hogy egy polgári demokráciában neki réges-régen le kellett volna mondania e miatt az ügy miatt, hogyha a közvélemény ismerné. Ezt ő igen komolyan hallgatta, amit mondtam, tehát ezt a megjegyzést. Kérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy szeretném a hagyatéki anyagot megnézni. Ezt rögeszmésen kértem. Levelet kaptam az igazságügyi államtitkártól, amelyben engedélyezik a Bosnyák Zoltán-féle hagyatéki anyag megtekintését. Pontosan az volt benne, amit vártam, tehát amire a kezdettől fogva gondoltam. Minden benne volt,
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 07-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5392 |
