Reményi József Tamás
Timár Péter eddig is bizonyította, hogy képes megújítani, szuverén kifejezési formákká változtatni a tömegkultúra legelhasználtabb, legkifacsartabb műfajait, hogy művészi élvezetet talál (és nyújt) a konzumcikkekben. Az Egészséges erotika a kabaré, a Moziklip a videópop lehetőségeire játszik rá, új filmje pedig a thriller játékszabályaira épül. Mindhárom mű erényei és fogyatékosságai is egyaránt ebből az elképzelésből fakadnak. Az Egészséges erotika legjobb részletei s magának a filmegésznek az atmoszférája, stilizációi a nagyon szűk humortartományú kabaré-ötletet és – szituációt a formani Tűz van, babám szatírája felé mélyítették – de ezt a színvonalat nem tudta egyenletesen tartani. A politikai és ontológiai blődség vissza-vissza-csúszott szimpla harsányságba, túlerőltetett poénokba. A Moziklip egyes tételei közt ugyanezért ugyanez a különbség mutatkozott: többségük a bölcs irónia és filozofikus kedély jegyében keresztezte a klip díszletvilágát a honi élettel, másokban viszont ez a mutatvány nem sikerült, s maradt a kép puszta illusztráció. A Mielőtt befejezi röptét a denevér szerkezetében talán az előzőeknél is világosabban válik szét ez a tudatosan vállalt dupla vagy semmi: a film kétharmada gondosan felépített remeklés – az utolsó harmad még gondosabban kivitelezett csalódás. Egyedül él anya (Bodnár Erika) a fiával (Csontos Róbert), hozzájuk költözik egy férfi (Máté Gábor), akiről kiderül, hogy homoszexuális, s inkább vonzódna a fiúhoz, mintsem a mamához. Az kétségbeesett magányában már áldozatul dobná a gyereket, csak hogy az új kapcsolat (család) megmaradhasson – erre azonban nincs remény. S ezen a ponton elszörnyed önmagától, aki idáig jutott, elborzad az élettől amely idáig juttatta: öngyilkos lesz.
Ezt a kamaradrámát Timár hitelesen adja elő, rendkívüli ritmusérzékről tanúskodó beállításokkal, vágásokkal, jól megírt dialógusokkal, amelyek természetesek, hétköznapian elharapottak-szűkszavúak, mégis lebegtetettek (a villamoson produkált suta veszekedés-verekedés kivételével). De a rendező legnagyobb erénye itt a gondolat, hogy a horrorba torkolló történet baljós elemei, a thriller-gesztusok egyúttal hordozzák egy kor – fogalmilag oly nehezen megragadható – közérzetét. A bizalmatlanságot, a napi gyakorlattá vált önáltatást, képmutatást és fásult közönyt, a kapcsolatteremtés elvesztett képességét s az ebből kinövő fenyegetés-fenyegetettség, az ezernyi apró erőszaktétel légkörét. Ehhez a duplafenekű bravúrhoz Timárnak nincs szüksége különleges rekvizitumokra, rendkívüli eseményekre, verbális magyarázatokra: terepismerete kiváló, érti a legszokványosabb tárgyak és cselekedetek jelenté-sét-jelentőségét a pesti világ metakommunikációjában, s képes ezeket az egyébként jellegtelen motívumokat látványként kiemelni közegükből. (Kifogásunk talán annyi lehet, hogy Kardos Sándor, az új hullámos fényképezés vezéregyénisége, immár sokadik kiemelkedő film igazi társalkotója, egyszer-egyszer már öncélú, túlspekulált beállításokra kényszerül.) Így lesz képi jel egy tányér gombasaláta, egy csirkedaraboló olló, egy tokmány-kulcs, a televízió képernyője, a borotva, a paróka; s így a hozzájuk tartozó mozdulatok: ahogyan azzal a gombasalátával Máté Gábor „tüntetni” is, támadni is, ismerkedni is tud, ahogyan Bodnár Erika az ollóval minden elcsigázott hazajövetel után minden áldott nap gépiesen vagdalja – úgy érzed, ugyanazt – a grillcsirkét, ahogyan hadonászik vele mérgében (s válik ezáltal az olló talányos-hétköznapi rémképpé, hogy amikor élesbe váltanak az események, természetes módon meredjen ki egy ajtódeszkából). A tokmány-kulcs akár a néző fejébe is fúródhatott volna, a parókát bármelyik asszony fejéről leránthatják ebben a világban, egy Neoton-famíliás „végre mulatunk” részeg estéje után. Triviális botrányok sorozata. Eközben a néző érzi, hogy valami készül (a Macbethből vett cím jóslata is erre figyeltet), de azzal a furcsa beletörődéssel, zsibbadással várakozunk, amellyel a valóságban is együtt élünk e botrányokkal – már semmi sem ér váratlanul. Ahhoz persze, hogy a három ember tragédiája valóban mélyen – a krimikben szokásosnál mélyebben – megérintsen bennünket, a rendező embersége és lélekismerete is kell. Már az Egészséges erotikában felfigyelhettünk arra, amint Timár a káder-ordenáréság kellős közepén, lírai ellenpontként, finoman, egyszerűen elénk állítja a (nem véletlenül) amatőr szereplőket: a munkásnőket s köztük a hangadó fiatalasszonyt. A kiszolgáltatottság és lázadás puritán rajzának köszönhető leginkább, hogy az Egészséges erotika a szánalmasság és a szánalom értelmezéséig jut. Az új filmben ez az értelmezés még inkább kulcsfontosságú. Az anya figurája mindvégig ott billeg azon a határon, ahol nevetséges, de részvéttel teli a nyomorúság képe. Kapcsolata a fiával üres, automatikusan létező, akár a napi robot. (Nem rossz anya, de éppúgy nem támasz, mint a távoli apa, csak ez föl sem merül benne. Ezért meglepődik, nem érti, amikor szeretője anyai mivoltát bírálja, ugyanakkor felháborodása őszinte, amikor megérzi, hogy a bírálat valódi célja „leválasztani” őt a fiáról.) Disszidált férjének házasemberek az utódai, akiktől csak ígéreteket és pacalt remélhet (Andorai Péter kiváló jelenete), az új jövevény pedig... Bezártsága, reménytelensége s főképp életének értelmetlensége teljes.
A fiú élete ugyanígy bezárt és identitás nélküli (zenetanárának elképedt-elutasító kérdése az órán: „Te esztergálsz???”; a mester felháborodott kérdése a műhelyben: „Te fuvolázol???”); egyetlen kifelé mutató gesztusra képes: mindvégig írja-fogalmazza levelét az ismeretlen, címesincs apához.
A leggazdagabb-árnyaltabb figura a férfié. Viszolyogtató, de nem azért, mert homoszexuális, hanem mert ezt nem vallja be (szinte magának sem), s így alattomos becserkészésre kényszerül (ez a késleltetés szintén kitűnően jelzett folyamat a baljós mozzanatok sorában). Viszolyogtató, de nem azért, mert rendőr, hanem mert civilben gyanútlanságot és bizalmat lop. Ugyanakkor szánalomra méltó, mert egy dollár-üzért leleplezni számára rutinfeladat ugyan, a fiú iskolaigazgatójával, majd a rendőrséggel elintézi az ügyeket, de az életét irányítani nem képes ő sem. Szeretetét és gondoskodását, amelynek képessége megmaradt minden torzulása mögött is, elutasítják.
Timár hőseinek magatehetetlensége a fiú születésnapján kulminál – ez a film csúcspontja. Az anya – „egyszer az életben” – jól akarja érezni magát, a férfi azonban csak a fiú érkezését lesi, hiába. Ajándékát másnap hajnalban a fiú visszautasítja. Egy Bach-lemezt fogad el csupán, s amikor ezt – a magára zárt szobában! – mégis fölteszi a lemezjátszóra, a kívül toporgó férfi boldogan elmosolyodik. Az amúgyis klasszis alakítást nyújtó Máté Gábornak ez a néhány pillanata különösen felejthetetlen (kár, hogy ezt a szót annyira lejáratták).
Az egymáshoz akaratukon kívül, sorsukból, vágyaikból következően kíméletlen három ember története az anya öngyilkosságával véget ér. A film azonban folytatódik, és hosszasan, precízen bemutatja, hogyan hárítja át magáról a férfi a felelősséget, hogyan áll rajta bosszút a fiú, hogyan hallgatják ki a rendőrőrsön. Ez a végkifejlet is előkészített persze, sőt, visszafelé pergetve magunkban a történetet, úgy is gondolhatunk az előzményekre, amint efelé a végkifejlet felé mutatnak – de ez már csupán a bűnügy horrorja, amelyről addigra megfeledkeztünk, s nem az életé, mely korábban riasztott bennünket. Legvégül ott áll ugyan egy lélektani slusszpoén (a fiú lázálmában boldogan találna rá az apjára, amikor azonban valóban találkozik vele, csak elkínzottan, konokul lehajtott fejjel fogadja), s ez egy árva nemzedék vádját jelezheti az embertelen világ ellen, de addigra már a rendező túlságosan sokat bíbelődött a krimijével.
Timár Péter próbálkozásai a populáris formák művészi hasznosításával (lehetséges, hogy legújabban forgatott zenéstáncos kubai Robinsonja is ebbe a sorba tartozik majd), életre való elképzelést tükröznek egy amúgy életképtelen vitában: közönségfilm és művészfilm szembeállításában. Timár – némi bicsaklásokkal is – azt bizonyítja, hogy az óhajtott átjárás a „nemes szórakozás” és a „közérthető művészet” között nem lehet program, viszont bármilyen struktúra (egy slágeré, egy operáé, egy eposzé vagy videóklipé), ha teljességében átgondolják, és elemeit következetesen használják, alkalmas lehet a publikum megragadására (nem kiszolgálására). Olyasmire, ami a Timár-film címadójának csodájához valamennyire is hasonlít.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5378 |
