Székely Gabriella
A nyolcvanas évek történelmi dokumentumfilmjei különös szerepet játszanak a magyar kulturális és nemcsak kulturális közgondolkodásban. Közhelyként emlegetjük, hogy a történetírás, a történettudomány feladatát vállalják át, a tankönyvekből hiányzó tényekre, dokumentumokra, összefüggésekre hívják föl a figyelmet, olyan kényes igazságokat tárnak fel, melyek néhány ifjabb generáció tudatából hiányoznak, illetve másképp rögzültek.
A Filmvilág 1984-ben rendezett történész-kerekasztal vitájában a Pergőtűz, A bankett, a Pócspetri, az Együttélés kapcsán Lackó Miklós, Ormos Mária, Szabó Miklós és Ágh Attila beszélgettek a „műfaj leikéről”, a „megszólított emberről”. Szabó Miklós a mai magyar nemzettudat újraértelmezésének, újrafogalmazásának nevezte ezt a filmvonulatot. Ormos Mária szerint a „két jelenség: a történettudomány tematikus terjeszkedése és az emlékiratok, interjúk, filminterjúk terjeszkedése egy tőről sarjad.”
Azóta elmúlt öt év, és elkészült még néhány film ebben a műfajban: Sára Sándortól a Sír az út előttem, a Csonka Bereg, Gulyáséktól az Isonzó, a Törvénysértés nélkül, a Balladák filmje. Magyar Bálint és Schiffer Pál munkája, A Dunánál, Ember Judit Menedékjoga, valamint a Recsk 50–53. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza rendezésében.
Vajon mi lehet az a bizonyos tő, melyről a filminterjúk sarjadnak? Milyen mai nemzettudat, és milyen világkép bontakozik ki ezekből az alkotásokból most, a nyolcvanas évek végén.
Kerekasztal-beszélgetésünk meghívott vendégei Sára Sándor, Gulyás János, Lengyel László és Nemeskürty István.
*
Sára Sándor: Bár úgy volna, hogy ezek a filmek benne vannak a magyar köztudatban! Régen betiltással fogtak vissza bizonyos műveket, ma pedig úgy, hogy megjelenhetnek ugyan, egy-egy filmszemlén be is mutatják őket, és utána elakadnak a forgalmazásban. Tehát nem látják ezeket a filmeket az emberek. Rendben van, hogy mi beszélgetünk róla, meg hivatkozunk rá, dehát az a kör, az a bizonyos köztudat majdnem hogy eddig is úgy ismerte a dolgokat. Ha a nemzettudat átformálásáról akarunk beszélni, akkor alapvető volna, hogy ezeket a filmeket a nemzet lássa. Ez nem válasz a feltett kérdésekre, de úgy gondoltam, ide tartozik, innen kéne elindulnunk.
Lengyel László: Ezeket a filmeket úgy nézem, mint egyfajta magántörténelmet. Nem a szerzők magántörténelmét, a filmrendezőkét, hanem az ország magántörténelmét, vagyis azokét, akik ebben szerepelnek. És furcsa módon ezeknek a magántörténelmeknek (ezt a néprajz jól leírja), ezeknek a népmeséi, népmondai elemeknek voltak hagyományai Magyarországon. Volt közönsége, amely a Don-kanyarról rendszeresen hallgatott visszaemlékezéseket. Ezek a régi közösségek felbomlottak. Amikor a bukovinai székely paraszt szembenéz velünk a filmvászonról, és elmondja mesés életét, vándorlását, tulajdonképpen népmesét, népballadát látunk. Jóval kisebb ma a közönsége, mint lett volna 40 vagy 50 évvel ezelőtt, amikor a népballadákat és népmeséket természetes módon és természetes környezetben ugyanezektől a parasztemberektől meghallgatták. Én ezt a magántörténelmet fontosnak érzem, és az a kérdés, hogy mikor tud a mese és a néző újra összekapcsolódni? Mikor ismerik föl a nézők, hogy azok a parasztemberek, az itt idézett filmek őket mondják el? Félek attól, hogy egymás mellett beszélnek a filmek is és a közönség is.
Gulyás János: Talán a második világháború előttig, tehát amíg léteztek a közösségek valóban lett volna hallgatóságuk az ilyen történeteknek. De saját példáinkból tudjuk, hogy az Isonzót-járt veteránok, vagy a hortobágyi kitelepítettek csak a legszűkebb családi körben merték ezeket elmesélni: tehát széles hallgatóságról itt semmiképpen nem beszélhetünk. S azt hiszem, Sára Sándor filmjeinek a hősei a Don-kanyarban megélt megpróbáltatásaikat szintén nem mondhatták el. Ők azt hiszem még szűk családi körben is megválogatták, hogy kinek mesélnek. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy mikor és mi számított tabu-témának.
Nemeskürty István: A doni hadseregről nemcsak a felszabadulás utáni részben rossz lelkiismeretű, részben az ország öntudatát tudatosan sérteni óhajtó Rákosi-korszak nem engedett beszélni. Itt sokkal mélyebb, tragikus elfojtás rejlik. Erről már 1943-ban sem volt szabad bezélni. Amikorén 19 évesen elhatároztam, hogy feltétlenül írni fogok erről a hadseregről, (ami aztán sokévi várakozás után meg is jelent Rekviem egy hadseregért címen, 1972-ben) akkor az első döbbenetes élményem az volt, mint katonaiskolás növendéknek, aki elég jól értesült a dolgokról, hogy az ügyet mély hallgatás burkolja. Már akkor nem volt szabad róla beszélni! Kijevben a gyűjtőtáborokban közölték a tisztekkel: aki megmaradt, aki elvánszorgott Kijevig, tekintse magát internáltnak. Tehát már Kijevben tudtukra adták, hogy tilos megszólalniuk. Majd Debrecenben, a nagy fertőtlenítő állomáson, ahol tetvetlenítették őket, meg új ruhát adtak, szigorúan megparancsolták a hallgatást. Csendőrnyomozói jelentések tömegét olvastam, amelyekben büntető eljárásokról jelentenek, amiért X. Y és Z. parasztember mesélt erről otthon. És még csak 43-ban vagyunk, még nincs is nyilas uralom! Na most, mi ennek számomra a konzekvenciája? Az tudniillik, hogy itt nem egyszerűen egy politikai rendszer hallgattatta el a közvéleményt a saját érdekében, hanem ezen túlmenően egy rettenetes nemzeti traumát igyekeztek elhallgatással elfojtani. Nem tudták, hogy az elfojtás a legrosszabb, ami történhet. Már akkor tudták, hogy: 1) valami rettenetes bűnt követtünk el., 2) persze nem elsősorban azt érezték rettenetes bűnnek, hogy a Szovjetuniót megtámadták, hogy részt vettünk a hadműveletekben, hanem azt, hogy ezeket az embereket áldozatul dobták oda. Tudom, hogy velem e téren sok történetíró vitatkozik. Én állítom és bizonyítottnak vélem, hogy a 2. hadsereg katonái áldozatok voltak. Persze a szó elvontabb értelmében. Egyszóval: ez az elfojtás már 43-ban kezdődött, és ezért is kellett elemi erővel kirobbania. Ebben a megközelítésben mind Sára Sándornak, mind a Gulyás-fivéreknek és még néhány más művésznek nem az az óriási értéke a szememben, hogy „ismeretterjesztik” a történelemtudatot, és amit a tankönyvek nem tanítanak, azt most Sára Sándor megmutatja, hanem inkább az, hogy noha látszólag „csak” dokumentumfelvételek, mégis műalkotások, amelyek a műalkotás törvényei szerinti érzelmi megközelítés által váltanak ki katarzist. Ebben az értelemben mindegy, hogy a Pergőtűz mennyiben felel meg az objektív valóságnak egy egzakt tudósi szemlélet szerint, mert talán nem is felel meg annak: a lényeg az, hogy a nagytehetségű ábrázolás olyan katarzist alkalmas kiváltani, amely katarzis után, aki hazamegy, elhatározza, hogy megváltoztatja az életét, hogy ezentúl jobb ember lesz. Amit pedig Lengyel László nagyon szellemesen magántörténelemnek nevezett (divatos kifejezés ez manapság történészkörökben): hát persze, hogy az a bácsi csak azt mondja el, amire emlékezni akar, még tudat alatt is. Mert még ha elkövetett is néhány rémséget, majd bolond lesz elmondani! Nem azért, mert hazudik, hanem mert ezt elfojtotta magában. De egy tehetséges rendező még akkor is képes katarzist kiváltani. Ebben az összefüggésben az is elhagyagolható, hogy ma 1989 tavaszán hányan látták a filmet. Mert ha ez maradandó értékű műalkotás, tehát nemcsak „tankönyv-helyettesítő” akkor ez állandóan csak élni fog. Előbb-utóbb a tévé is bemutatja. Terjed, mert műalkotás, hatása akkor is érvényesülhet, ha nem mindenki látta vagy olvasta. Hány példányban nyomtatták ki Kisfaludy Sándor Himfyjét? Legföljebb néhány ezerben, de akkor nagyon sokat mondtam. Hány kézbe kerülhetett? Ha tízzel megszorozzuk azoknak a számát, akik kézbe kaphatták, még akkor is mérhetetlenül többen tudtak Kisfaludy Sándor Himfyjéről! Mérhetetlenül több embert mozgósított.
Sára Sándor: Igen, igen. Kétségtelen, hogy van és kell is, hogy legyen katar-tikus hatása a filmeknek, hiszen az ember felől indul el, és ez óhatatlanul, sőt szükségszerűen katartikus hatást vált ki. De hogy ezt mikor éli át egy ember? Én itt kezdenék veled vitatkozni. Mert, ugye milyen sokan tudtak József Attiláról, pedig milyen kis példányszámban adták ki verseit?! Igenám, ez azért nem stimmel, szerintem, mert ha nem volna az a „doboz”, a tévé, amit az ember nagyon sokszor szeretne széjjelcsapni, – ami ott benn áll a sarokban –, és nem terjesztené a maga lehetetlenségeit, akkor lehet, hogy megjelenne majd az egyik film, meg a másik film meg a harmadik film. De így borzasztó esélytelen a helyzetünk. És ha már itt tartunk, kikívánkozik belőlem, nemcsak most, hanem mindig: abszurd helyzetnek tartom, hogy ezeket a dokumentumfilmeket a Magyar Televízió negligálja. A Magyar Televízió megcsontosodott, konzervatív, kézivezérléssel, pártközpontból irányított szervezet, vagy minek nevezzem. Ha az ember összehasonlítja a Rádióval, ott sokkal izgalmasabb dolgokat hall. Na most, ha a tévében is bekapcsolhatnád ezeket a dokumentumfilmeket, akkor valamivel izgalmasabb lenne a helyzet. És ez öngerjesztő folyamattá válhatna. Ha a televíziónak az irányítása egyszer megváltozik, akkor derül majd ki, hogy mit ártott, vétett eddig a televízió. Ha az általunk készített dokumentumfilmeket zsinórban levetítik, mert le fogják vetíteni, akkor lesz világos, hogy mit mulasztott a Magyar Televízió. Utána már nem lehet majd színvonal alatt játszani, mert ha ott játszol, a néző kikéri magának, vagy kifütyül a pályáról, vagy elmegy.
Lengyel László: Az elmúlt húsz évben kialakult nálunk egy középosztály, amelyik egyik napról a másikra lépett: megépítette a házát, megépítette a kis telken a vlkendházát, elutazott ide-oda. Ennek a középosztálynak a televíziójáról van szó. Igaz, hogy ez központilag vezérelt televízió, de az is igaz, hogy amire vezérelték az az elég konzervatív ízlésű középosztály, amelyik nem akart szenvedéseket látni. Amikor meghallgattam a Lugossy Lászlót a filmszemlén arról, hogy hova tűntek a televízióból a szegény, a sápatag arcok, az is eszembe jutott, hogy nemcsak a televízió elnöke nem akarta látni a sápadt arcokat. A társadalom nagy része sem akarta látni a sápadt arcokat, nem akart hallani a Don-kanyarról sem: bontsunk fátylat az ügyekre! Èz a középosztály ugyanis úgy érezte, hogy fölfele megy. Megyünk egyre előre. Nem akart hallani a nemzeti szenvedésekről.
Gulyás János: Megkérdezték egyszer ezt a középosztályt, hogy akarja-e látni? Mert ugyanezt mondják a tévé vezetői: ők tudják, hogy a néző mit akar, s nevükben döntenek
Lengyel László: Ezt nem tudjuk ellenőrizni. Az biztos, hogy ez a középosztály ma már igényli az őszinteséget. Azt, hogy lássa, traumáink vannak, hogy vesztettünk, hogy sérelmeink vannak, hogy ezek a sérelmek milyen mélyen húzódnak.
Gulyás János: De most már azt hiszem elkéstünk. A napi politika már annyira haladt, hogy egyre merészebb dolgokat hallani a tévében, rádióban. De azért is elkéstünk, mert, szerintem, más lett volna, ha ez az említett középosztály kicsit legalább szoktatva lett volna az ilyen filmekhez. Olyan ízlésrombolás ment végbe a televízióban, amit nagyon nehéz lesz kijavítani. Az olcsó krimikkel, sorozatokkal etetett néző gyomrát minden bizonnyal megfeküdnék ezek a filmek.
Lengyel László: Ez volt az a középosztály, amely egyre gazdagodott, nem akart tudomást venni sem a szegényekről, sem azokról, akik nyomorultak, sem a perifériára szontottakról, sem arról, hogy a bukovinai székelyek hogyan vándoroltak. Ez az a középosztály, amely azt mondta a lengyeleknek 1980-ban: magad tehetsz róla, hogy bajban vagy, mert lógós vagy, nem dolgozol. Manapság éppen ezen a középosztályon verik el a port, kezdik neki mondani: lógós vagy nem dolgoztál. Most kezdődik az, hogy sérelmeket tárnak föl ugyanazok az emberek, akik tegnap még nem néztek volna meg 1956-ról egy filmet, nem is beszéltek erről a kérdésről, és nemcsak azért, mert féltek, hanem mert nem volt érdekes. Most újra megjelent a félelem: velünk is minden megtörténhet. Főleg olyan kijelentések után, hogy „jön a fehérterror”. Megnézik a Recsket, és elkezdenek gondolkozni, mi lesz, ha engem is elvisz egy éjszaka a rendőr? Nézik a bukovinai székelyek gyötrelmeit, akiket kihajszoltak a semmibe, és elgondolják, hogy ez velünk is megtörténhet!
Filmvilág: A filmek tanúsága szerint minden meg is történt velünk, Mohácstól – napjainkig. Lackó Miklós öt évvel ezelőtti beszélgetésünkön azt mondta: „E filmek legnagyobb érdemének azt tartom, hogy felszínre hozta: a magyar nép körében milyen széles azoknak a tábora, akik az elmúlt ötven év alatt súlyos sebeket kaptak.” A történelmi dokumentumfilmek szaporodásával ez a nemzeti trauma-lajstrom egyre bővül... Mihez kezdhetünk e nyomorúságos történelmünkkel most 1989-ben?
Nemeskürty István: Persze van itt egy veszély. Most függetlenül a filmektől és más művektől, az általam írt könyveket is beleértve. Mivel ez a nemzet, ez a nép tragédiák és traumák sorozatát élte át, ezeknek mégoly őszinte, szakadatlan ábrázolása és felmutatása kétségtelenül elvezethet egyfajta önigazoló önsajnálat bús mámorához. Ne feledkezzünk meg erről, noha sem egyikünk, sem másikunk, sem harmadikunk művének külön-külön nem sajátja az öncélú önsajnálat felkeltése. De nem árt tudnunk, hogy erre természetszerűleg hajlamosak vagyunk. Mint az a beteg ember, aki a huszonötödik operáción esett át, és már egyébről sem tud beszélni, mint a műtétjeiről. Persze sem Sárának, sem Gulyáséknak, sem nekem, sem senkinek külön-külön nem feladata ezen spekulálni, de nem árt tudnunk, hogy ilyesmire hajlamosak vagyunk. „Megbűnhődtük a múltat és a jövendőt.” Kétségtelenül nem árt, ha figyelmeztetjük önmagunkat, azért, mert olyan rettenetesen szomorú a sorsunk, azért, mert mondjuk a 2. hadsereget tényleg föláldozták – szóval azért nem árt arra is gondolni, hogy talán nem kellett volna elkezdeni! Nem kellett volna hadat üzenni, nem lett volna szabad bejelenteni, hogy a hadiállapot bekövetkezett! És folytathatnám...
Lengyel László: Én éppen azt érzem ezekből a filmekből, és ezért is szeretem ezeket a filmeket, mert az itt megszólaltatottak, nyilván rendezői szándékoktól nem befolyásolva, de mégiscsak így felvéve, éppen hogy nem sajnálják magukat! Lehet, hogy a Pergőtűz megnézése után a közönség azt mondja: Úristen, mi már akkor megbuktunk, vagy hogy már Isonzónál is bizony mi húztuk a rövidebbet, és ha Erdélybe átmész, ott is mindig a magyart ütik stb... stb... Én ezt nem vitatom. De éppen ezeknek a filmeknek a szikársága bizonyos optimizmust is ébreszt bennem a magyar társadalom iránt.
Minden különösebb ideologizálás nélkül tények jönnek tényekre. Ez a népi mesélésnek egyébként jellegzetes vonása. Aprólékosan kiderül, hogy a Don-kanyarnál tulajdonképpen kis dolgok okoztak tragédiát: ha valaki a kapcáját rosszul csavarta a lábára, az megfagyott. Aztán amikor elmentünk a raktárak mellett, amik tele voltak meleg ruhákkal, és mi nem kaptunk, és égtek a raktárak, mert fel kellett gyújtanunk, vagy mondhatnék a Gulyás-testvérek filmjéből is hasonlót. Apró tények, én úgy érzem, hogy a magántörténelemben, tehát ahol nem az értelmiség ideologizálja meg a történelmet, ott éppen ezek az apró tények számítanak. Tehát ezek a filmek éppen nem ön-sajnálók. Viszont az nagyon jogos kérdés, hogy mit csináljunk ezekkel a feltornyozott csődtörténetekkel? Ekkor se sikerült, az se sikerült, itt is megsértődtek, most se sikerült. Ezek a sérelmek, amelyekről ezek a filmek szólnak, az én felfogásomban nem egy nemzettörténetnek a leírását adják. S ennyiben különbséget is tennék a két rendezői típus között. Sára Sándor el is mondta, hogy ő szeretné dokumentálni, mi is történt valójában, tehát valamifajta „ellentörténelmet” filmez. Én a Gulyás-testvéreknél nem ezt éreztem, hanem azt látom, hogy nem a történelemről kell megmondanunk, hogy az milyen volt, hanem ábrázolnunk kell, hogy a történelemnek lehet ilyen felfogása is, ezeknek az embereknek az elképzelésében. Ez más. Ezt két konkrét film különbségével tudom bebizonyítani. Mindketten csináltatok filmeket a magyar mezőgazdaság sikereiről illetve sikertelenségeiről. A Ne sápadj!-ra gondolok és a Bábolnára. Vagy a bukovinai székelyek vándorlása végére ahol azok az emberek nemhogy önsajnálóan arra gondolnának, hogy most aztán mindig megbuktunk, ellenkezőleg: egy nagy vallomást hallunk, ami arról szól, hogy végre révbe értünk, jól vagyunk, de még milyen jól vagyunk! Ez a Bábolna-filmből is kiderül, bizonyos értelemben a Pergőtűz is újra meg újra azt sugallja, hogy a Don-kanyar rémes volt, de hála Isten, hogy most már itt vagyunk, harminc éve Kádár János uralkodása alatt, és azóta minden jól megy. Megbűnhődtük a múltat, de hát a jelenünk, meg a jövendőnk nem is olyan rossz! Szóval a Sára-filmekből az derül ki számomra, hogy a múltban bizony szörnyű dolgok történtek. 30 évig, 40 évig, az 50-es években is, hát borzasztó, hát minket sértegettek, ütöttek, vertek, hajszoltak! De azért most már tudok erről beszélni hála Isten! Végre, mert most már szabad. Én úgy gondolom, és ezért jó példa a Ne sápadj! és a Bábolna különbsége is: dehogy is szabad! Ezt én nem bírálólag mondom, ez esztétikailag is egyfajta révbeérés. Szinte valamennyi Sára-filmnek a vége a révbeérés. És tudom, hogy ez nem vörös farok, nem a Kádár-rendszernek szóló tiszteletkör. Ezek az emberek ezt őszintén érezték, mondták.
Nemeskürty István: Engedjék meg, hogy valamit közbevessek. Példának hozom fel a bukovinai és moldvai csángók sorsát. Filmet készítünk arról, hogy haza kellett őket hozni: hogy itthon százszor kiszúrtak velük, ide-oda telepítették őket. De mikor beszélünk arról, hogy miért kerültek ki Moldvába ezek a szerencsétlenek? A szerémségi színmagyar lakosság azért menekült Moldvába 1435 táján, mert Zsigmond király és császár rájuk küldte az inkvizíciót! Egy Nápolyban ma is szentként tisztelt szerzetes a 20-25 éve eltemetett papokat is kiásatta, és azokat is elégettette máglyán, nemcsak az élőket. Tehát a magyarság rettenetes üldözés elől menekült Moldvába. Ott maradt meg az első magyar Biblia! Nem Magyarországon. A magyar menekülők vitték magukkal, hogy el ne égés-sék a magyar Bibliát velük együtt. És kik *, hatoltak be helyükre, a Szerémségbe? A szerbek, akiket a török támadása szorított oda. így kerek a kép! Ha valaki nem másolja le a moldvai Tatros városában Tamás és Bálint papok Bibliáját, akkor a tudósok ma is vitatkozhatnának, hogy volt-e egyáltalán magyar irodalom a XV. században, vagy nem volt? Tehát így gondolom én: nézzük meg a dolgoknak a másik, történelmi oldalát is! Lengyel László: Én úgy éreztem a Sára-filmekből, mintha a rendező ezt a magántörténelmet vagy néptörténelmet egyfajta nemzeti történelemként is meg akarná fogalmazni. Mintha azt akarná mondani, hogy a magyar népnek van egy másik történelme is. Ebben a kérdésben a Gulyás-testvéreknek mintha az volna az álláspontja, hogy ez nem egy nemzet történelme, hanem valahol itt Közép-Európában vagyunk-, népek egymás mellett. És amikor Isonzónál meghallgatjuk a másik felet, ami egyébként kifejezetten érdekelt volna a Pergőtűzben is, a másik fél, a sok másik fél, mellettünk lévő németek, olaszok, a románok és az oroszok véleménye természetesen. A bukovinai székelyek vándorlásánál is érdekelne, hogy mi történt akkor a többi népcsoporttal: a románokkal, az ott kitelepített zsidókkal, a legyilkolt szerbekkel, svábokkal, akiknek rátelepültek a nyakára, azok hogy élték át ezt? Ezt láttam a Gulyásék erdélyi filmjében, a Balladák filmjében másnak, nemcsak abban az értelemben, hogy vannak még románok és cigányok is arrafelé. Nem ez az érdekes, hogy felmutat mindenki egy románt vagy egy cigányt is, hogy azért ők is itt voltak, hanem hogy itt a közép-európai népek történelme zajlik. Ez a népkeveredés sokkal erősebben mutatkozik, és az Isonzó-filmben is ezt láttam. Én ezt a különbséget lehet, hogy rosszul értékelem, de akkor vesszünk rajta össze!
Sára Sándor: Vesszünk! Én másképp látom, sőt én nagyon tudatosan nem hallgattam meg a másik felet a Pergőtűz esetében, mert én ezt már annyiszor hallottam. Meg ez a nép, meg ez az ország is annyit hallotta a másik fél véleményét, hogy szükségtelen lett volna újból odatenni. Ugyanezt elmondták volna harmincadszor is, ami tudjuk, hogy nem igaz. Vagy nem pontosan úgy igaz.
Lengyel László: Te kit tekintesz másik félnek?
Sára Sándor: A Pergőtűz esetében, mondjuk, nyilván a Szovjetuniót.
Filmvilág: A szovjet hadvezetést vagy az orosz katonát? Á Csonka Bereg hadifogolytáborai környékén élő nyomorult orosz parasztok a győztesek?
Sára Sándor: Mi, akik átéltük, de úgy is mondhatom, hogy mi, a vesztes fél a győztesek indokait, érvrendszerét, hősiességét már régen ismerjük. A vesztesekről meg nem tudtunk semmit. Engem alapvetően az érdekelt. Lehet, hogy ez elfogult szemlélet, de így kezdtem neki. És hát mondom, nem is férne bele egy akármilyen hosszú filmbe se. Ezeket a dolgokat egymás mellé lehet tenni, mint egy kisregényben. Mert ilyen hosszú filmnek a tartalma sokszor még egy kisregényével sem ér föl, csak egy novellával. Egy novellában sem lehet megmutatni minden szempontot.
Az önigazolásról meg az önsajnálatról én azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen értelmiségi szemlélet, mert azért mondjuk ki azt is, hogy ezeknek az embereknek éppen elég volt életben maradni! A háborútól kezdve az ötvenes éveken keresztül, folytathatom. 1956 és ami utána jött. Lengyel László mondja, hogy a filmek kicsengése optimista. De nagyon látszólagos ez! Mert ezt egyedül a bukovinai székelyek mondják el a film végén, amikor ennyi rettenet után, végre nyugdijat kapnak, amit ők soha nem képzeltek el. Igenám, de azt is elmondják, hogy kétezer forint az a nyugdíj! Hát akkor az nem a boldogság, még ha azt is mondják! Mert mondja valaki, és azt az objektivitás mellett az ember valóban bennehagyja, hogy „éljen Kádár János, hogy ezt megéltük!”. De hát ez szörnyű, ez az elért boldogság! Ugye? Én úgy élem meg az egészet, hogy egyáltalán ki nem sérült, van olyan csoport, vagy réteg, akár egyén is, aki hogy úgy mondjam, nyugat-európai módon élte végig itt az életét? Engem az izgat, ha végiggondolok a filmjeimen, a Cigányoktól kezdve a Csonka Seregig, – hát hogy éljük mi itt az életünket?
Filmvilág: A hivatalos győztes fél ideológiája, történelemképe valóban túlságosan sokáig hazudta a magáét az elmúlt ötven évben. Azért is foglalkozott annak idején olyan részletesen lapunk például a Pergőtűzzel, mely a „fasiszta magyar hadsereg” katonáiról szolgáltatott egészen másfajta, megrendítő dokumentumokat. A felszabadító Vörös Hadsereg katonái is másképpen vonulnak be a Csonka Bereg című filmben, nem felvirágzott tankokról osztják a kenyeret és csokoládét a falvak lakosainak, hanem, például összefogdossák az épkézláb civil férfiakat, hiányos hadifogoly létszámukat feltöltendő, és meg sem állnak velük, egy szörnyűséges nagy utazás után, valamelyik hadifogolytáborig. A feltoluló elfojtott igazságérzet most valóban csak az egyik, az elnémított fél rehabilitációjáért kiált. De mégiscsak elhanyagolható-e az a bizonyos „győztes” oldal korántsem győztes kisembereinek meghallgatása? Nem együtt szenvedték-e meg ezt a borzalmas közös sorsot itt Kelet-Európában az elmúlt ötven évben? Nem okozták és kapták-e kölcsönösen a sérelmeket? Hogyhogy ennyi év után valamilyen módon nem dolgozódik ez fel, rémálmokban vagy lelkiismeretfurdalásokban?
Sára Sándor: Ezek az emberek éveken át a puszta életükért küzdöttek, a fagyhalál, az éhhalál, a járványok ellen. Hogyan várható el tőlük, hogy visszanézve filozofáljanak, moralizáljanak?
Filmvilág: Nem is tőlük várható el, hanem a róluk szóló film rendezőjétől, Sára Sándortól.
Sára Sándor: Én csak azt tudom filmezni, amit az emberek elmondanak nekem.
Filmvilág: A vászonra vitt valóságanyag mégsem azonos a valósággal. Műalkotásról van szó, amely igenis tükrözi az alkotó szemléletmódját.
Sára Sándor: Igen. Számomra éppen azért volt csodálatos vagy felemelő, hogy a bosszúnak vagy a sértettségnek az árnyéka sem él ezekben az emberekben. Sőt azon csodálkozom, hogy miért veszik ezt olyan természetesen tudomásul, hogy mindez megtörtént velük.
Lengyel László: Tényleg, nagyon érdekes az, hogy ezek az ártatlan arcok ugyanakkor milyen évszázados beidegzettségeket takarnak. És ezt a vitához mondom. A paraszti logikának, (főleg a bukovinai székelyeknél nagyon éreztem, talán azért, mert a székelyek közel állnak hozzám, sajnos belülről ismerem a gondolkodásmódjukat) sajátos cselekvésreakciója működik. Anekdotikusan hangzik: elmentem Doftánára, az ismert román börtönbe, Kisbacon falu buszával. Egy öreg parasztember, a 70 éves Benedek Ignác bácsi jött velünk, akiről sokáig nem tudtuk mit keres közöttünk. Kiderült a harmadik nap végén, hogy ő volt itt a börtönőr. S aztán ilyen népmeséién, teljesen ártatlan arccal előadta, hogyan ütötte-verte ott a románokat, az oláhokat. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül. A parancs, az Isten verje meg! Mert otthon is parancs van. Nem is jut eszébe, hogy az ő ütése mit vált ki, vagy milyen.
Sára Sándor: Arra nevelik, persze.
Lengyel László: Hát igen, „én tulajdonképpen lecserdítettem egy nagy pofont, de le szoktam én cserdíteni az asszonynak is meg a gyereknek is, persze, hogy lecserdítettem egy nagy pofont a zsidó munkaszolgálatosnak is”. Számára megütni egy másik embert, nem ugyanazt jelenti, mint számunkra. Mondjuk, hogy miközben a zsidó munkaszolgálatos oldaláról hallgatjuk meg ezt a történetet, az maga az iszonyat, mert ez az ember volt az, aki engem mindig ütött. Ezt részben a Hideg napokban próbálták megfogalmazni Szirtes Ádám, a csendőrtizedes alakjában. Igen, ez a társadalmi megméretés hiányzik itt, hiányzik valahol.
Sára Sándor: Biztos jönnek majd mások, és árnyaltabban megvizsgálják, és meg is lehet ezt vizsgálni. Sajnos nem tudtam megmenteni minden felvételt, bár igyekeztem, de mindennek megvan az írásos anyaga, amit eltettem, és sikerült a Hadtörténeti Intézetbe bevinni azt, ami a 2. magyar hadseregre vonatkozik. Mert már akkor úgy gondoltam, hogy lehet, hogy jön 30 év múlva valaki, előszedi, és azt mondja, hogy bolond ez a Sára? Itt volt a kezében az anyag, más következtetésre kellett volna jutnia. Elméletileg ezt sem zárom ki. Az elfogultságomat azért fölvállalom.
Filmvilág: Még egy adalék kis közép-európai történelmünk abszurditásához. A genfi tárgyalásokon a román küldött azt vetette a magyar külpolitika szemére, hogy Magyarország a hirtelen fellángolt nemzeti tudatával, a magyar kisebbségek sorsáért való aggódásával tulajdonképpen belső gazdasági és politikai válságáról akarja elterelni a figyelmet. A nyilvánvaló demagóg hazugság mégiscsak elindíthat egy szörnyű kételyt: vajon nemzeti múltunk sérelmeit, szenvedéseit, vereségeit leltározó filmek nem nyújthatnak segítséget egy hamis nemzeti közmegegyezés megteremtéséhez? Mert manapság majdnem semmiben nem ért egyet ez a nép. Abban biztosan, hogy Mohácstól kezdve történelmünk során mi mindig elbuktunk, velünk mindig igazságtalanok voltak Trianonban is, Jaltában is, azóta is... Szerencsétlen kis nép, amely ugye megszenvedte már a múltat és a jövendőt is...
Sára Sándor: A történelmünk tényleg szörnyű volt. Annyira volt szörnyű, mint a körülöttünk élőké. Néha azon is gondolkodom, hogy nincs-e bennünk egyfajta mazochista szellem? Hogy mi mindig előszedjük, mindig beszélünk a megveretéseinkről. Sejtjük, hogy a körülöttünk levők is többé-kevésbé így éltek. Vagy akár a franciák, vagy más népek, amelyek jó néhány évtizeddel minket megelőztek. Azoknak is voltak ilyen korszakaik, és lehet, hogy ők ezt nem keseregték végig annyiszor.
Filmvilág: A személyiség is leépül valamilyen módon, ha beleragad sérelmeibe és sértettségébe. A nemzet is. Az igaz, hogy a traumákat fel kell dolgozni, mert különben életre szóló lelki deformációkat okoznak. Csak éppen szabad-e, érdemes-e sebeink gyógyítgatásával élni évtizedeken át?
Sára Sándor: Valószínűleg a reformkortól kellene elemeznünk történelmünket. Amit mindannyian keresünk, az még ott megvolt. Azóta folyamatos csúszásban élünk. Talán meg kellene nézni azt, hogy például a japánok a II. világháború után a föllendülés éveiben egyáltalán hogy dolgozták föl múltjukat, vereségüket?!
Lengyel László: Itt arról van szó szerintem, hogy azért ebbe a vereségbe belerokkantak a vesztesek, a japánok, de a szomszédaink, az osztrákok, németek, az olaszok is. Hogy az a folyamat, amely a 2. világháború után bekövetkezett nálunk, mindháromnál megvolt. Vissza a családba, mert mindenben megcsaltak minket – család és hit maradt, ha Istenünk van még. Minden egyéb már hazugság: intézményeink voltak, mind megcsaltak, nem a mi intézményeink, új intézmények kellenek. Ők se tudták mindmáig megemészteni. A japán társadalom is bizonyos értelemben, belülről robbanásveszélyes, mert egyáltalán nem megemésztett mindaz, ami történt, az az óriási modernizáció sem. És az osztrákokról látjuk, hogy pillanatok alatt előhívható a trauma például a Waldheim-ügy kapcsán. Hogy is van ez? Mi tulajdonképpen a világ fő antiszemitái vagyunk? Mi történik ha hirtelen kiderül Ausztriáról, amit mindig szegény ártatlannak akartak eladni, hogy ő volt a fő csatlós, innen jött a nácizmus?! És ezt 40 év után magukra kell vállalni. Borzasztó csapás. De én azt hiszem, ők úgy emésztették meg, hogy gazdaságilag kievickéltek a bajból, és ez megegyenesítette a gerincüket. Tehát úgy tesznek, „mintha”. Ezt se lehet megcsinálni hosszan történelmileg, ez nem jó, de el lehet játszani. Ki mer emlékeztetni egy németet most már lassan arra, hogy Hitler Adolf németségébe belerendültünk? Hiszen egy nyugatnémet ma már nem Hitler Adolffal, hanem a nyugatnémet márkával azonosul, aminek újra van hatalma és újra van öntudata. Nekünk meg az a gondunk, hogy elkezdtük a modernizációt, de nem fejeztük be. A mi 1867-ünk elfeledtette 1848-at, nagyon keményen igyekezett elfeledtetni. A mi 1967-ünk megpróbálta elfeledtetni 1956-ot és a vereséget 1945-ért. És ha ez sikerült volna, tehát ha azt mondhatnánk most, 1989-ben, hogy csillogó ország vagyunk, végül is a Kärntner Strassén minden rendben van, és megyünk fölfelé és Európa vagyunk, akkor azt hiszem, filmjeitekkel továbbra is ki lennétek szorítva a magyar közéletből. Ezért átkozódnak egyébként a nyugatnémet filmesek közül azok, akik egy kicsit is megpróbálnak mást mondani, mint amit a nyugatnémet jóléti állam gondol, csinál, tesz. Nálunk vége a jóléti álomnak. Az önsajnálat most azért kezdődik, mert hirtelen kiderült, hogy megint megbuktunk. Ha nem bukott volna meg ez a kísérlet, aminek egyébként meg kellett buknia, akkor most nem jutott volna senkinek eszébe Majtény. Arra kezdünk gondolni, hogy mi lesz, ha újra jön egy újabb 56?! Engem is ott fognak eltemetni a kutyatetemek között? Jogos kérdés, hogy lehet-e félrevezetni a társadalmat ilyen filmekkel? Szerintem nem lehet. Benne volt a lehetőség, hogy mondjuk nemzeti jelszavakkal mázolják be az eget és esetleg filmeket felhasználjanak erre, de ezek a filmek, én azt hiszem, arról szólnak, hogy minket 40 éven keresztül becsaptak. Még a traumáink se azonosak. Mi nem ugyanarra a Mohácsra emlékszünk. Mohács tragikus volt a nemesuraknak és a királynak, aki a Csele patakba belefúlt, és tragikus volt azoknak, akik Dózsa Györgyre emlékeztek. Szóval ez egy másik történelem. Abban egyetértünk, hogy 56 mindenkinek rossz dolog volt. De hogy miért volt rossz dolog? Az most kiderült. Aztán 1945! Nem tudjuk, hogy mi is volt 1945. Felszabadulás? Megszállás? Mi volt 1945? És azért nem lehet ezekkel a filmekkel igazán eljátszogatni azt, amit a. románok mondjuk gondolnának, vagy esetleg a magyar vezetés fejében is benne volt. Ezért nem fogják még egyhamar mutogatni őket.
Filmvilág: Egy dologról elfeledkezett: a nyugatnémet értelmiségben, talán nem széles rétegben, de erőteljes élmény volt a vereségnek és bűnöknek, a fasizmusnak a feldolgozása. Mert megszülettek Grassnak, Lenznek, Böllnek, Fassbindernek vagy Schöndorffnak a művei. Nagyon mély, nagyon önkritikus, megszenvedett feldolgozása.
Sára Sándor: Előbb kezdték a de-i mokráciát!
Lengyel László: Nagy különbség, hogy valakire a demokráciát kényszerítik rá a háború után, vagy a diktatúrát. Nem mindegy, hogy a diktatúra után a demokrácia jön, vagy egy másik diktatúra!
Sára Sándor: Azért az is különbség, hogy valaki, egy nép világuralomra tör, és aztán ebben elszenved egy vereséget és az is más, hogy csatlósként, sodródóként kényszerhelyzetben belekerül az, összeomlásba. És ez nemcsak a mi sajátunk. A kis népeken verik el mindig a port: a nagy népeknek egymással van számolnivalójuk. Egyébként egyszer talán a történelmi dokumentumfilmek is utolérik magukat. Most még nyilván mindenkinek a tarsolyában van néhány film múltunkkal kapcsolatban. Gulyáséknak is, Gyarmathyéknak is, nekem is. De utána nincs mese, 56 következik. Kikerülhetetlen. Utána pedig a hatvanas éveket kell leforgatni. Talán megszűnik ez az elkésettség. Visszajutunk oda, hogy párhuzamosan történnek a dolgok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 31-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5374 |
