Tamás Amaryllis
Pedro Almodovar – a spanyol film új „szent fenegyereke” – boszorkánykonyhájában ösztöneink kaméleontermészetét vizsgálja. A Matadorban a romantikus előítéletek karanténjából kiszabadított szerelmet, mint az agresszió katartikus jelképét.
Az életben – az élettel rendszerint alkura lépő – unalmas, „deviáns többség” tompa egyeduralma helyett filmjében nemesen szép arcú és testű, duendevel megvert-megáldott emberek a főszereplők (Diego, Maria, Angel, Eva), sorsuk felett ama Szent Julian őrködik, akinek a fáma szerint szenvedélye volt az ölés művészete. A sokkreakciót kiváltó obszcén kezdőjelenet, a végig uralkodó agresszív humor Fassbinder fájdalmas szarkazmusát idézi –, emberi hibáink, gyarlóságaink, ösztöneink – körmönfontan ábrázolt, csúfondáros és hóbortos, tüntető tivornyáján áldozatként és tanúként veszünk részt. A film cinikus komikuma merész botrányossággal koncentrál a testiségre, holott annak lelki mivolta forog szóban. Almodovar olyan virtuózán parancsol médiumának, hogy a véres torreádortörténet – minden praktikus semmisége, melodrámaisága mellett – elvezet a lét nagy kérdéseihez.
Almodovar grimasza egyszerre vonzó és taszító, épp ambivalenciája miatt alkalmas érzelmi és gondolkodási zavaraink kimutatására, szabad teret engedhet „fölényérzésünknek” éppúgy, ahogy dacolni is képes a tekintéllyel és a bevett szokásokkal.
Almodovar mozija után (ahol a legmadonnásabb kinézetű virágáruslányt is Spanyolország legszebb transzvesztitája alakítja) Gauguin fekete tükréért nyúlnánk, amelyben látni ugyan semmit sem lehet, de megvillantva a fekete tükörfelületet saját képmásunk misztériumát pillanthatjuk meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5366 |
