Nóvé Béla
Íme egy újabb áldozat: elintézték, padlóra küldték, még mielőtt a hazai közönség szeme láttára nyilvánosan a szorítóba léphetett volna. Szomorú eset, bár nem az első. Vajon kik azok, akik rendre kiütik, „K. O.-ra ítélik” a nálunk vendégszereplő külföldi mozifilmeket? Mert hogy Lautaro Murúa, argentin rendező filmjével ez történt, ahhoz a kihívóan suta és magyartalan címet látva nem férhet semmi kétség. Node történt, ami történt – az efféle kínos otrombaságok végül is sosem az áldozatot – csupán a tettest minősítik.
Nagyjából erről szól ez a – magyar címével szerencsétlenül járt – film is: az önkény és a manipuláció játszmarontó hatalmáról, arról, hogy vannak mérkőzések, hol a naivan tisztességes küzdőfelek eleve kiütésre ítéltek. Egy már kiöregedőfélben lévő profi bokszoló, s egy valaha híres, ám politikai okokból mellőzött tangóénekes megpróbáltatásairól, véres kalandsorozatáról, egy katonák, s a velük cinkos helyi hatalmasságok uralta vidéki kisvárosban. Rocha, a bokszoló és Falván, a tangóénekes afféle ártatlan „tájolásra” érkezik Buenos Airesből, hogy fellépjen valami ünnepi rendezvényen – melyről még egyikük sem sejti, hogy a hadsereg szervezi ördögi leleménynyel, s hogy számukra a tisztes gázsin kívül egyéb tétje is lehet. Például, hogy mindketten élve megússzák. Mert a véletlen ismeretségből, ahogy a két idegen mindinkább felismeri a nekik állított csapdát, barátságnál is szorosabb kötés: védés dacszövetség lesz a közös túlélésért. A helyi hatalmi klán és brutális martalócaik néhány előzetes hiábavaló „puhító-akciója” után az énekes fellépését visszamondják; ám az, ahelyett, hogy hazautazna, bokszoló barátja alkalmi „menedzseréül” szegődik, kitartván vele a végső, tízmenetes nagy mérkőzésig – ahol a hadsereg egy vérmes „reménysége”, bizonyos Sepulveda őrmester papírforma és napiparancs szerint alaposan kikészíti. A film emlékezetes zárójelenetében az énekes kicsempészi a kórházból haldokló barátját, s a néptelen hajnalodó kisvároson át kórházi ágyastól a vasútállomásra tolja... Még elérik a hajnali gyorsot.
Murúa filmje nem remekmű. Bár látványformálása – az argentin iskola hagyományait követve – markáns és tiszta, a melodramatikus többlethangsúlyokat az ő története sem nélkülözi. Ezzel együtt is tisztes tanúságtétel ez – egyike azon számos megkérdőjelezhetetlen gesztusnak, mely rendületlen makacssággal mindegyre azt bizonyítja, hogy nincs annyi ököl, annyi hivatásos verőlegény, amennyi egy egész népet végleg padlóra küldhet. Hogy Argentina ko-rántsincs még „K. O.-ra ítélve”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5364 |
