Faragó Zsuzsa
Aki még nem tudja, a Krízisből megtudhatja, hogy a kábítószer veszedelmes méreg, rászokni könnyű, leszokni róla szinte lehetetlen, és ijesztően nagy az esély visszaesni vagy méltatlanul és csúful belehalni. Továbbá azt is, hogy a jólét, a társadalom és a család közönyével párosulva éppúgy a kábítószer (és persze az alvilág) rabságába kényszerítheti a fiatalokat, mint a szegénység és a távlattalanság. Valóban így van. Csakhát a közhely, még ha igaz is, nem üti szíven a nézőt. Nem kelt benne haragot. Nem rettenti el naturálisan ábrázolt testi kínoktól sem. Szívesen értené meg a múltszázadian spleenes hősnő egészségügyi és szociológiai közhelyeken túlmutató indokait, azonosulna a hősök öngyilkos ámokfutásával, s döbbenne meg a kábítószer személyiségszétfeszítő erejétől, de nem teheti. Nem teheti, mert a filmkészítők láthatóan többet törődtek a felvilágosító szándék elrejtésével, mint maguk teremtette hőseikkel: a szerb argóban beszélő fiúk és lányok vegetálásának képei eszünkbe juttatnak Godardtól az amerikai dokumentaristákig mindenkit, aki századunkban valaha is a társadalom mélyére nézett kamerájával – éppencsak embereket, valódi sorsokat nem idéznek föl. Így aztán hiába a művészies cirkalmak – a propaganda csak propaganda marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5363 |
