Szilágyi G. Gábor
Nincs szerencsénk John Carpenterrel. Az amatőr csodagyerekből rutinos rendezővé érett „filmőrült” magyarországi (hivatalos) bemutatkozása, a Nagy zűr Kis-Kínában című szuperblődlije könnyen felejthető volt. Erre, alig fél esztendővel utána itt a következő Carpenter-opusz, amely ténylegesen ugyan a carpenteri életmű része, de gondolatilag, tartalmilag nagyon is kilóg belőle. Valójában semmilyen segítséget, támpontot nem nyújt önmagában ahhoz, hogy a rendezőről keringő kósza híreket megerősítse, vagy a szerzett információkat tudatosítsa. A videotulajdonosok e téren szerencsésebbek, behatóbban ismerhetik Carpenter (rém)tevékenységét, a fantasztikus filmek, s azonbelül is főleg a rémfilmek megújításában betöltött szerepét.
Mielőtt azonban bárkit is elriasztanék a mozitól, szeretném elárulni, hogy a Csillagember jó film. Sőt, „fantasztikusan” jó. Bizonyíték arra, hogy egy rémfilmrendezőnek is lehetnek érzelmei. Aki képes arra, hogy a terrorról szóló képi tanulmányok közben stílust váltson, s a műfajnak az „ellenségünk az univerzum” divatos jelszavával szemben a megértést, a kapcsolatfelvételt, az együttműködést szorgalmazza a földönkívüliekkel.
Mi történik akkor, ha a Voyager-szonda fedélzetén küldött földi üzenet célba ér, s a címzettek meg akarnak ismerkedni a feladóval? A csillagember fénygömbjével egy wisconsini ház mellett landol a Földön, ahol a volt férj alakját fölvéve megismerkedik annak özvegyével, majd együtt menekülnek az őket üldöző rendőrök, katonák és különleges szolgálatok elől, hogy azután az anyaűrhajót elérve útjaik elváljanak.
A film egyik legszebb jelenetsora, amikor a földönkívüli az autóbalesetben meghalt férj megőrzött hajtincséből származó hajszál DNS-éből emberré klónozza magát. A produktum azonban nem teljesen tökéletes, a férj-csillagember mozgása nehézkes, s körülményesen bánik a szavakkal. Mégis, a jól ismert sémák szerint bekövetkezik az, aminek be kell következnie – fokozatosan összebarátkoznak, majd egymásba szeretnek. Formálódó kapcsolatuk tündérmeséjének hatása alól nehezen tudjuk kivonni magunkat: a mulatságosan esetlen mozgású, az emberi világ dolgaira szinte gyermeki naivitással rácsodálkozó csillagember és az egyre inkább belehabarodó magányos özvegy játéka még a legszenvtelenebb mozilátogatót is lefegyverzi.
A szomorú, ám ugyanakkor sok bájjal, kedvességgel, humorral vegyített harmadik típusú Love Story hátterét a hagyományos amerikai road-mozik, az üldözés-menekülés típusú filmek ismert kliséi jelentik, amelyhez a fantasztikum elsősorban csak a keretet adja. Minden utánérzés ellenére a film felüdülés az utóbbi évek vérben tocsogó és erőszakban tobzódó hazai sci-fi kínálatában.
Carpenter valódi arcának megismerése viszont továbbra is várat magára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5361 |
