Papp Zsolt
„A vörös Dany” negyvennégy éves. Barna kord nadrág, flanelling, rövid irha-dzseki. Jókötésű, lassú mozgású, csaknem elalvó tekintetű. Képes perceken át félrebillent fejjel magába süppedten ülni, mint aki nincs jelen. Aztán a világoskék tekintet egy kedvére való kérdésnél felizzik, a jobb kéz magyarázóan előrelendül, az egész ember előre dől, mintegy belesimulva a mondanivaló ívébe. Itt következő beszélgetésünk az Intézet egyik elegáns szobájában zajlott le.
– Az autentikus forrásnál vagyunk. Kikerülhetetlen a kérdés: mi 1968 lényege, franciaországi tapasztalataid alapján?
– A hatvanas évek végének valamivel szembeszegülő mozgalmai eléggé kevert, összetett képletet mutatnak. Máig nem könnyű s talán nem is lehet ezt egyértelművé tenni. A végét jelentik egy hagyományos forradalom-elképzelésnek, és a társadalmi konfliktusok megharcolásá-nak új formáit hozzák az ipari társadalmakban. Kiemelném, hogy a mozgalom önmagán belül is figyelemreméltó keveredést, összetettséget mutat. Jelen van benne az összehasonlíthatatlanul új és modern, és ez nem más, mint a kollektív szubjektivitás – mind az egyéni, mind a kollektív szubjektivitás – nagyon hangsúlyos előtérbe állítása. Olyanképpen, hogy ez a szubjektivitás mint a társadalmat robbantó erő nyilvánul meg. De elválaszthatatlan ettől az a forradalmi retorika, ami pontosan megfelel a XIX. század forradalmi retorikájának.
Azt gondolom, hogy a hatvanas évek valamivel szembeszegülő mozgalmaiban a lényeg az egyéni és kollektív autonómia iránti szükséglet meglódulása. 68-ban ennek, az emberi autonómia-vágy politizálódásának, politikai konfliktusokban való áttörésének lehettünk tanúi és ta-pasztalói. 68 a szellemi autonómia akarása! A bármilyen formában rögzített ideológiákkal szemben, legyenek azok hagyományosak vagy intézményesülten konzervatívak. Autonómiát az élet lehetőségeinek elképzelésében – ez volt a lényeg. Úgy élni, ahogy azt az ember magamagának kitalálja, kiötli.
Ezek az autonómia-szükségletek törést jelentettek. Törést – mind a nyugati társadalomnak a vietnami háborúba beletörődő konszenzusával, mind azzal a társadalmi konszenzussal, ami az egyes társadalmak konzervatív életelképzeléseiben megjelent. És törést, szakítást jelentett mindez a hagyományos szocializmus- és kommunizmus-értelmezésekkel. Utóbbi kettő együttesen mint hagyományos és autoritativ – tehát tekintélyelvű – társadalomelképzelés értelmeződött.
– A mai érdeklődőt, ha megnézi a korabeli események filmes dokumentációját, legkevesebb két dolog hökkenti meg. Az egyik a Nanterre-ből induló, a Sorbonne-on folytatódó diákrebellió táblákra, falakra s mindenhová mázolt jelmondatainak elképesztő ötletessége, frivolsága, szellemessége. Honnan származtak ezek a fantáziadús és a helyzetet a fonákjáról telibetaláló jelszavak, mondatok?
– Az intézményesültség intellektuális provokálásáról volt szó, és ebben a francia szellem és kultúra szürrealista öröksége játszik szerepet. Ami, ha úgy tetszik, alátámasztja tézisemet. Mennél rövidebbek voltak a nyelvi megfogalmazások, a parole-ok – annál szellemtelibbnek bizonyultak. „A burzsoáziának egyetlen szükséglete van. Az, hogy minden szükségletet elnyomjon.” Íme, egy példa. Rövidség, szellemteliség és helyesség – ezek, együtt! Ezzel szemben ott voltak a hosszú és a még hosszabb beszédek, amelyek mennél hosszabbak, annál inkább ideológiaiak. És annál utálatosabbak és ocsmányabbak.
– Aztán az elmúlt két évtizedben igazán nem elkényeztetett nézőt is megdöbbenti, hogy micsoda brutalitással folytak már akkor az utcai csatározások. Micsoda lovasattakok a diákok ellen, csaknem kardlapozások, méteres botokkal verés... Párizs, Nyugat-Berlin. Tehát az erőszak. Brutális, kíméletlen erőszakkal találtátok magatokat szemközt?
– Igennel és nemmel válaszolok. Figyelmesnek kell lenni. Létezik a filmes elidegenítés. Ha az ember több órás dokumentációt csinál – és én megpróbálkoztam ezzel –, más a helyzet, mint a rövid dokumentációk esetén. Ilyenkor a legtöbb kép a demonstrációs erőszak képe. Hiszen ezek annyira látványosak. Ám ilyenkor éppen az életet, az emberek közötti viszonyokat, ami a legtöbb időt felöleli, nos, éppen ezt nem látja az ember. Hiszen éppen ez az, ami nehezen közvetíthető. Elmondható, hogy a kortárs filmes dokumentációkon a rendőrség támadásai, a demonstrációs erőszak – ami persze csakugyan megtörtént – túlságosan nagy helyet kap. Azidőtájt futottak a híresztelések a halottakról. Nekünk akkor Párizsban mindössze két halottunk volt, és ők nem a demonstrációs összeütközések áldozatai voltak. Persze – megtapasztaltuk, hogy mi az erőszak. A rendőrség autoriter módon reagált és cselekedett. Ám összehasonlítva ezt mondjuk Palesztina elfoglalt területeinek erőszakos cselekedeteivel, vagy a libanoni viszályokkal, nos, ilyesmiről szó sem volt.
– 68 tavaszán Jean Paul Sartre-nak adtál interjút. A diákmozgalom céljairól kérdezett, és ekkor Daniel Cohn-Bendit a nem ellenőrzött spontaneitást nevezte meg. Dehát cél ez? Nem inkább eszköz, bizonyos célok elérésére?
– Nos, pontosan erről szóltam az előbb, amikor a modernség és a XIX. század két tendenciáját említettem. E kettő között, a kettőtől megérintve lendült meg a mi mozgalmunk. A jelszavak a nem ellenőrzött spontaneitást hordozzák. A nem kontrollált spontaneitás jelent meg abban, hogy a mozgalom nem akarta magát közvetlen célok meghatározásával azokhoz hozzábilincselni. Ezzel szemben éppen arról volt szó, hogy a mozgalom menetében, a mozgalom közepette fogjuk elnyerni azt a képességet, hogy célokat tudjunk megfogalmazni. A mozgalom kibontakozása alkotja meg a megfelelő színteret, és ebben a folyamatban találjuk meg a megfelelő nyelvet. Ezek nagyon fontos dolgok.
– Ez az eszmeiség nem esik távol a Herbert Marcuse munkáiban azidőtájt kifejtettektől. Ugyanakkor korábban arról szóltál, hogy Marcuse 1968 előtt nem fejtett ki különösebb hatást Franciaországban.
– Ezzel nem azt mondtam, hogy amit Marcuse írt, az tévedés lett volna. Hanem pusztán arra a figyelemreméltó jelenségre utaltam, hogy társadalmi mozgalmak lejátszódhatnak anélkül, hogy elméleti tudatuk lenne arról, ami lejátszódik. Elmélet és gyakorlat egysége nem létezik, ez egy régi marxista chiméra, vagyis agyrém. Elmélet és mozgalom egymás nyomában és egymás mellett fejlődnek. Marcuse egy nagyon szeretetre méltó professzor volt, dehát mégiscsak professzor volt. Ő az utcák életét mint professzor vélte megérteni, ami nem esett egybe azzal, ahogy ezek a mozgalmak kifejeződtek. Két különböző dologról van szó.
– Talán egy tipikusan közép-kelet-európai nézőpont, amikora diákmozgalmat mint intellektuálisan vezérelt mozgalmat akarjuk megérteni. Ebben alighanem a mi problémáink tükröződnek.
– A diákmozgalom lehet intellektuális mozgalom. Más kérdés, hogy annak teo-retizálása, ami lejátszódik, közvetlenül nem azidőtájt történik, amikor lejátszódik. Először is – létezik a felszabadító dinamika. Ez a felszabadító dinamika teszi szabaddá az addig ellenőrzött effektusokat. Ha az ember ma visszahallgatja 1968 nagygyűléseinek vitáit, meghökkentő, hogy ezek ma tartalmilag talán mennyire érdektelenek. De hát éppen az volt a fontos, hogy az emberek végre egyszer beszélgetés és vita útján megfogalmazzák azt a vágyat, hogy magukat szeretnék kifejezni, artikulálni. Abban az interjúban, amire persze igen büszke vagyok, Jean Paul Sartre a közvetlen perspektíváról kérdezett engem. Én azt válaszoltam, hogy a mi mozgalmunkkal megkezdődött egy társadalmi folyamat, amely egy fundamentálisan új társadalmi dimenziót vezet be, és hogy ez a folyamat, hatásaival együtt, évtizedekig fog tartani. 1968 maga nem más, mint számos teljesen különböző szubjektív mozgalom palettás összetalálkozása – és a hatást most, évtizedek múlva figyelhetjük meg. Az új társadalmi mozgalmakban. Azt hiszem, hogy amit 68 májusában Sartre-nak mondtam, máig helytálló, és nem utólagos értelmezések visszavetítése.
– Számomra hiteles ez az összefüggés. Mondd, hogyan látod – éppen a kétféle térség egyidejű gyermekeként – a német és a francia 68 különbségeit?
– Ezek léteznek és nyilván összefüggőek a történelmek különbözőségeivel. A német mozgalomban egy generáció a szülei generációjától akarta függetleníteni magát. Ez harc volt a történelemmel, harc a nemzetiszocializmus feldolgozásáért. Ettől a generációs szakítástól és ettől a nemzetiszocializmus ellen folytatott harctól elválaszthatatlan egy sor dolog, amit a német mozgalom produkált. Ilyen a kommuna-mozgalom, az óvoda-mozgalom. Szakítás volt ez mindazzal, amit a hagyomány és a hagyományos életforma közvetített. Ezzel szemben akartak saját intézményrendszert kialakítani. Nos, ez az antitradicionalista hatás nagyon erős volt Németországban, s emellett ott a filozófiai hagyomány erős befolyása. Persze az utóbbi a mozgalom néhány csúcsfigurájára vonatkozik, és nem az egész mozgalomra! Az SDS-ről (a Szociáldemokrata Párttól balra leszakadó Szocialista Német Diákszövetség – P. Zs.) és még pár emberről van szó, akiknek igen erőteljes ideológiai felépítményük volt. Végül, a német mozgalom reakció volt az akkor uralkodó antikommunizmusra. Ez akkor azt jelentette, hogyha te a Szövetségi Köztársaságban egy vietnami háború ellenes mozgalomban artikulálódtál, rögtön megkaptad a bélyeget, hogy az NDK-kommunizmus kézmeghosszabbítója vagy. Az antikommunizmus azidőtájt az uralkodó konzervatív ideológia volt, és ettől a problémakörtől a mozgalom nem tarthatta távol magát – mégha ebből számos ellentmondás is adódott.
A német mozgalomban tehát voltak másfajta indítékok is, mint a franciában. Hogy ez mennyire így van, éppen most, húsz évvel később lehet leolvasni a két ország békemozgalmairól. Ezek ugyanis eltérnek egymástól. Milyen eszme hatja át a békemozgalommal azonosuló német fiatalokat, de az idősebbeket is? Ez az eszme teljes mértékben érthető. Azt mondják, hogy Németországból indult ki a második világháború barbarizmusa, és hogy nekik a világ felé azt az eszmét kell közvetíteniük, hogy német csapatok többé soha és sehova be nem menetelhetnek. Ez a német békemozgalom szociálpszichológiai alapja. A francia békemozgalom tudata másképpen artikulálódik. Franciaországot megszállták a második világháborúban, éppen a német fasiszta csapatok. Franciaország nem volt képes megvédeni magát, és a francia társadalom egy része kollaborált a németekkel. Ebből adódik a francia békemozgalom szociálpszichológiai alapja: olyan társadalmat kell alkotnunk, amelyet soha senki nem foglal el, nem száll meg – és ezen az alapon egészen másféle politikai stratégiák támadnak fel, mint a németeknél.
– Akkor vessük itt közbe a munkásosztályok különbségeit. A francia munkásosztályról ügy írnak a feldolgozások, hogy az mint osztály azidőtájt forradalmibb volt a németnél. Ugyanakkor éppen azidőtájt a Szövetségi Köztársaság szellemi felépítménye, politikailag is, baloldalibb volt, mint a francia. Nem furcsa ez a képlet: egy radikálisabban baloldali szellemi-politikaifelépítmény mellett a nyugatnémet munkásosztály konzervatívabb, mint a francia, és a konzervatívabb szellemi felépítmény mellett Franciaországban egy harciasabb munkásosztály létezik, mint Nyugat-Németországban.
– Ehhez látni kell, hogy milyen volt a viszony a fasizmushoz a német terepen. A német munkásosztály jórészét – kivált kommunista és szociáldemokrata kádereiben – lepusztította a fasizmus. Aztán előállt az a helyzet, hogy a német társadalom, és benne a munkásosztály, nem tudta nem meglátni emberileg a saját bűnösségét a nemzetiszocializmus barbárságában. Ebből következett, hogy a második világháború után a német munkásosztály bizonyos értelemben azt mondta: soha vissza nem térni a politikába! Mi építeni akarunk, mi dolgozni akarunk, mi privatizálni akarunk. Csődöt mondtunk a nemzetiszocializmussal szemben – ami, el ne felejtsük, egy társadalmi mozgalom volt! Nem csak a kapitalisták csinálták. Hanem nagyon erős társadalmi szükségletekre építette magát, azokat kihasználva és felzabálva. így „politizálódott” aztán a német munkásosztály. Ezen is nyugszik az ötvenes-hatvanas évek társadalmi konszenzusa.
A francia munkásosztálynak ezzel szemben más és élettelibb tradíciói voltak. És valóban harciasabb is volt – a felszínen. De hát keresztülmentek ők is, miként a németek, a fogyasztói társadalom privatizációs és ekként depolitizáló folyamatain. Valójában, a mélystruktúrákba nézve, a francia munkásosztály éppoly kevéssé fogalmazott meg az adott társadalom alternatíváit jelentő projekteket, mint a német munkásosztály.
– Ezek a kategóriák – munkásosztály – mennyiben használhatók manapság, véleményed szerint?
– Használhatók is, meg nem is. Szociológiailag feltétlenül használhatók, hiszen vannak, akik munkások, és vannak akik nem munkások. Csakhogy látni kell, hogy mindez többé nem politikai kategória. Azért nem az, mert az „osztály” már nem rendelkezik a mai társadalmon túlmutató tervvel, projekttel. És ha az ökológiai társadalomkritikát komolyan vesz-szük, akkor ráadásul az idevágó fejlemények megfoghatatlanok osztálykategórizációkban. Az atomenergia a munkásosztály kormányának a kezében éppen olyan rossz, mint egy atomerőmű a kapitalisták kezében. Ez persze egy mai meglátás, ám én azt mondom, hogy ebben is éppen a társadalmakban a hatvanas évek végén megkezdődött fordulat igazolódik, napjainkban is.
Franciaországban aztán bekövetkezett az általános sztrájk, még 68-ban. Ez egy nagyon fontos dolog volt, ám utánlövés, pótreakció volt a társadalom De Gaulle-i modernizációjára. Nem hordozta a szocializmust mint az osztály tervét, projektumát. És akkor következtünk mi – akik megfogalmaztuk a vágyat, az igényt, a szükségletet az új társadalom terve iránt. Ám amikor ezzel a munkásosztályhoz közeledtünk, bezárták előttünk a kapuikat.
– Szélesítsük egy kicsit a kontextust. Ma már jól látható, hogy 68 azért is „csillagév” volt, mert a fiatalok világgenerációs érzékenysége találkozott. Egy világgenerációs idegrendszerben futottak az impulzusok. A tekintély ellen, az erőszak ellen... Olaszországtól Mexikóig, Saigontól Chicagóig.
– Így van. Ugyanis azok a képek és életformák, amelyekben a fogyasztói ipari társadalom megvalósult, akkorra már hasonlóvá formálták a világ minden táján a szükségleteket és az életformákat. Persze ettől még a kapcsolódó forradalmak különbözők maradtak. De ehhez jött a mi generációnk Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ez volt az a generáció, amely nem ismerte a háborút. Mi a háború után születtünk, én például 1945-ben. Harmadsorban – mi voltunk az első generáció, amely a világot a tömeghírközlő és képszóró szervek, a médiumok útján fedezte fel. Az a felvétel, amely Vietnamban készült, közös élménye volt a mexikóiaknak és a franciáknak. A mi demonstrációs képeinket közvetítették a mexikóiakhoz, és a mexikóiakét nekünk. Meglódult a világnyilvánosság – egy világnyilvánosság részeként azonosíthattuk magunkat, más identitásokkal érintkezve, a médiumok útján.
– Mit tudsz Kelet-Európáról, vagy csak szorosabban, Közép-Kelet-Európáról?
– Vannak magyar és lengyel barátaim. Ezek az országok is ipari országok, és éppen az a felvillanyzó, hogy ezekben az országokban is – Lengyelország, Magyarország – létrejöttek a tekintélyellenes struktúrák az intézményesült kommunista hatalom ellenében. Ezek az országok a nyugatiakhoz képest kevéssé fejlettek, de azt hiszem, hasonlóak a szükségleteik. És azt gondolom, hogy ezekben az országokban a munkásosztálynak még nagyon lényeges feladatai vannak. Végül is nekik kell megharcolniuk, amit eddig még nem harcoltak meg: hogy elérjék azt az életszínvonalat és elérjék azokat az életlehetőségeket, amelyeket nekik felmutattak és megígértek. A lengyel Szolidaritást, a cseh 68-at, a magyar 56-ot nézve, itt a munkásosztálynak forradalmi, robbantó ereje van. Persze, az egyes országok között nyilván lényegesek a különbségek. De ebben a térségben talán még életképesek a munkásosztály és az értelmiség együttműködésének olyan tradíciói, amelyeknek nyugaton végeszakadt.
– Vissza 68-hoz. Az év szeptemberében kiutasítottak Franciaországból. Átköltöztél az NSZK-ba. Ott egy érdekes időszak következett. Az első lépéseit tette a nőemancipációs mozgalom. Erről hogyan vélekedtél?
– Látni kell, hogy ez nem absztrakt tételekből levezetett mozgalom volt. A lányok, akik a mozgalom első résztvevői voltak, azok a lányok voltak, akik a mi mozgalmunkban velünk együtt politizáltak, vagy egyénileg velünk éltek. És az egyik napról a másikra elkezdődött egy egzisztenciális konfrontáció, egy egymás közötti viszály.
– Az új mozgalmak első lépései mindig kissé komikusak. Nőmozgalom? „Aki kétszer lefekszik egy férfivel, az a burzsoázia uszályába került.”„Szabadítsuk meg a szocialista sztárokat burzsoá falloszuktól!” Az első jelszavak.
– Az első lépések sem voltak komikusak. Intellektuális provokáció volt bennük a férfiak mint polgári intézmények ellen. Akik persze ezekre az akciókra mint érintettek rendkívüli elképedéssel reagáltak. Dehát ez is jelzi, hogy 68 lényege a szubjektív faktor előtérbe állítása. Ezt hozta a megszámlálhatatlanul sok mozgalom. A kultúra-mozgalom, az iskolamozgalom, a nőmozgalom, később az egész ökológiai mozgalom. Az ember védekezett, egyúttal megpróbálta megragadni önmagát – egész identitásában.
– Szokás manapság a 68-as fordulat kapcsán a posztmateriális értékek előtérbe kerüléséről beszélni. Arról, ami életminőség, ami kommunális politikai részvétel, ami esztétikai-ökológiai környezetelsajátítás. Szokás szociokulturális forradalomról beszélni, mintegy újkor hajnaláról. Amikor a társadalom – a gazdaságot az egyik, az államot a másik oldalra félretolva – a maga kezébe veszi az ügyeit.
– A hatvanas évek végének egyik fő jellegzetessége, hogy létrejött a szükséglet a társadalom egy része mozgalmi állapotának állandósítására. Ez már jól láthatóan meghatározó és életképes, a kétezredik éven is átívelve. Az említett jellemzések helytállók. Csakhát a posztmateriális orientációk teljesülése magába foglal egy materiális logikát is. Nehéz erről abban a térségben beszélni, ahol az a jóléti állapot nincs meg. Ahol legitim anyagi szükségletek követelik a maguk kielégítését – és eközben már a posztmateriális ambíciók és jogok kielégítésére is figyelemmel kell lenni. Vagyis – ha Magyarország, Lengyelország, a Szovjetunió iparosításának elkerülhetetlen fejlesztése nem fog együtt járni a kapitalista iparosítás ökológiai kritikájának megértésével és feldolgozásával, akkor ezek az országok hamarosan abszolút katasztrófákkal néznek szemközt. A kémiai iparokban, az atomiparban – ha ezeket „csak” átveszik a jólét eléréséhez. Ez hát a kérdés: hogyan lehet egy – ötvenszer aláhúznám – legitim modernizációs folyamatot bevezetni, amely kielégíti a materiális szükségleteket, anélkül, hogy a katasztrofális következmények előállnának. Amelyek a posztmateriális érzékenységet sértik. Az atomerőmű-ellenesség, a dunai vízi-lépcső-ellenesség, azt hiszem, kicsiny szimbolikus lépések a helyes irányban.
– Hadd kérdezzek személyes dolgokat. Van kontaktusod a régi 68-asokkal? A mai fiatalokkal?
– Nos, a húsz évvel ezelőtti idők az életem alakulása szempontjából természetesen rendkívüli jelentőségűek voltak. Van olyan köre az emberi kapcsolatoknak, amelyek örökre megmaradnak, és innen nézve közömbös, hogy ma mit gondolunk és hogyan viselkedünk, 68-hoz képest. Politikailag természetesen sokfelé szóródtunk az elmúlt időben.
A mai generáció teljesen más, mint a magunké. Ez egy szkeptikus generáció. Ahol tudok, vitázok velük. Például a folyóiratomban. Mi, 68-asok diffúzok voltunk, alighanem. De ezt a szkepszist nem ismertük. Persze, félnek a munkanélküliségtől, az eligazodás-nélküliségtől. Eközben teljes fantáziátlanság, mindenfajta terv vagy projekt hiánya a jellemzőjük. Nincs velük pedagógikus kapcsolatom. Maguknak kell megszerezniük a tapasztalataikat.
– Frankfurtban élsz. Mit csinálsz Frankfurtban?
– Több mindennel foglalkozom. Szerkesztem a Pflasterstrand nevű folyóiratot, s ezt addig folytatom, amíg lehet. Aztán dolgozok a Zöldeknél, ott vagyok a párt városi parlamenti jelöltjeinek listáján Frankfurtban, az ezé v márciusi választásokon. Képviselő szeretnék lenni. Az az izgalmas, hogy mit teszünk majd, ha létrejön a városban egy vörös-zöld politikai többség. Időnként Franciaországban dolgozom, pénzt keresek, mint újságíró.
Készítettem egy négyórás filmsorozatot arról, hogy mit csinálnak a 68-asok ma. Tíz embert, akiket régről ismertem, újra meglátogattam a különböző országokban. Egy kamerával. Bemutatjuk korábbi történetüket, aztán, hogy hogyan élnek és gondolkodnak ma. Az anyagot négy részre szedtük szét. Az első rész címe A forradalom, ez Hollandiában és Amerikában játszódik. A második rész címe A proletariátus, ez a munkáskapcsolatok utáni vágyról szól, Franciaországban és Németországban. A harmadik rész A háború címet viseli, ez a terrorizmus leleplezése, ahogyan Olaszországban, Németországban, Franciaországban, aztán Dél-Amerikában megjelent. Az utolsó rész címe A demokrácia, és ez azt mutatja be, hogy az ökológiai mozgalom és a nőmozgalom milyen új definíciókat és dimenziókat nyit meg a társadalom demokratizálása felé.
– Kedves filmrendeződ? Kedves filmjeid?
– Vannak. Közeli barátom Godard. Korábbi filmjeit ugyan jobban szeretem, de azt is felvillanyzónak találom, amit ezzel az eszközzel manapság csinál. Fontos és csodálatos teljesítménynek tartom a Márványembert, tehát szeretem Wajdát. És természetesen Fassbindert. Fassbinder csinálta meg a nőfilmek egyik legszebbikét: A félelem megeszi a lelket. Ez egy antirasszista film, kitűnő a társadalomkritikája is. Nagyra becsülöm az olasz Lina Wertmüllert, és nagyon fontos, amit Heike Sanders csinál a szubjektív dimenzió ügyében, az új nőesztétika megtalálásához. Nem kevés nehézséggel kell még megbirkóznia. No és szeretem Wim Wenders Párizs, Texas-át.
– Mit olvasol szívesen? Mit olvastál utoljára?
– Nem rossz a viszonyom a klasszikus irodalomhoz. Olvasom Grass-t, Eco-t. Most olvastam egy new-yorki író, a Franciaországban is ismert Chargu krimiregénytrilógiáját, amely csakis zsidó miliőben játszódik. Zsidók a rendőrök, a gengszterek, az áldozatok is. Őrülten nagyszerű történet, amely napjainkban játszódik. Persze, nagyon szeretem a beat-nemzedék irodalmát. Kerouac, az Úton-nal, természetesen közelebb áll hozzám, mint a hagyományos nehézsúlyú irodalom.
– Hobbik?
– Első számú a sport, ezen belül a futball. Magam is futballozok, minden szombaton. Eléggé fanatikus sportmegszállott, sport-ismerő vagyok, úgy is, mint újságíró, hiszen számos alkalommal közvetítek sporteseményeket. Franciaországban, a rádióban, és elsősorban futballmeccseket.
– Kedvenc csapatod?
– Gyerekkorom nagyszerű élménye, ami máig felejthetetlen, a Hidegkúti, Puskás és a többiek nevével jelzett magyar futballcsapat. Aztán volt egy brazil nagycsapat, Pelével. Volt egy nagy francia csapat is azidőtájt. A hetvenes évek elején jött Netzerrel és Beckenbauerrel az új nyugatnémet sikercsapat. De erről megintcsak megvan a tézisem. A futball megengedi, hogy társadalmi változásokat lássunk – anticipáljunk vagy kikövetkeztessünk – benne. Az a futball, amelyet a magyar nemzeti válogatott 1953–54-ben játszott, a fantázia futballja volt. Talán azé a fantáziáé és utópiáé, amelyet 56 forradalmában lehetett megtalálni. Sajátos módon 1968 után Franciaországban is létrejött egy olyan futball, amely – amíg az generáció futott – éppen fantáziájával volt meghatározó a hetvenes években. Nyitott futball volt. Erre következett – a hetvenes évek második felében! – az a nyugatnémet futball, amely a munka futballja. Ugye, jól néz ki, dehát... Tank-futball. Páncélos divízió jön, páncélos divízió megy. Hanem amit Dél-Amerikában lehet találni, a futballban, nos – az a művészi s szótlan utópia.
– Hogyan?
– Ahogy mondtam. A délamerikai futballban, elsősorban a brazil nagycsapatokban, meg lehet találni azt a nagyon kevés abszolút géniuszt, ők azok, akik mindenen – nehézségeken, környezeten, futballon – túl tudják emelni magukat.
– Kedves Daniel, azt mondják, szeretsz főzni. Mit főzöl szívesen?
– Amit szívesen és rendszeresen főzök, az a Coq au Vin. Ami nem egyéb, mint csirke – boros szószban. Nagyon szívesen főzök különféle ízesítésű spagettiket. És chicore – vagyis saláta – féleségeket, sajtos-tejfölös szósszal.
– Nem rossz. Utolsó kérdés. Nem adsz autogrammot. Miért?
– Az én mozgalmam akkor, 1968-ban, antiautoriter mozgalomként értette magát. Ez azt jelentette, hogy elutasítottuk a sztár-jelenséget. A sztárkodást, mint olyat – még ha magunkban álmodoztunk is arról, milyen lehet sztárnak lenni. Ám a viselkedésünkben mindig a nem-sztár meghatározottságok mellett döntöttünk. Így hát az ember nem ad autogrammot.
Aztán egyszer Frankfurtban a villamoson megszólított egy kislány. Megismert, és feltétlenül akart egy autogrammot, nem is magának, hanem a mamájának. Hosszan magyaráztam, hogy miért nem adok autogrammot, de ő sírni kezdett, és mégis nagyon akart egyet, és én meg nem adtam neki. Később aztán azt gondoltam, hogy hű kell, hogy maradjak ahhoz a gesztushoz. Ha annak a kislánynak nem adtam, akkor már másnak sem adhatok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 23-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5353 |
