Báron György
András Ferenc új filmjéről, a Vadonról írni nem tartozik a lelkesítő kritikusi penzumok közé: a bíráló óhatatlanul is a kudarc okainak leltározására kényszerül. Talmi diadal, pervertált öröm tehetségtelen emberek rossz filmje ürügyén tort ülni: ám elgondolkodtató és magyarázatra vár, ha tehetséges emberek kóborolnak zsákutcás ösvényeken, s vesznek bele a vadonba.
Föntiekből nyilvánvaló, hogy a fiaskó okai közül egy bízvást kihúzható a listáról: a filmkészítői talentum – vagy ami ebből inkább mérhető: a szakmai tudás – hiánya. András Ferenc eddigi filmjeit erős szakmai biztonság jellemezte. Amolyan amerikai típusú rendező ő, aki bármikor, bármilyen anyagból élvezetes, jó mozit tud formálni. Ritka nálunk az ilyen filmkészítő, hiszen a „nagyok” filmről filmre saját stílusukat, világukat és víziójukat álmodják a filmvászonra, akik pedig változó feladatokhoz próbálnak idomulni, jó esetben is ügyes kismesterek csupán. András Ferenc akivétel – a saját generációjából mindenképp. Eddig három egészen különböző filmet csinált: remek csehes groteszk komédiát (Veri az ördög a feleségét), kemény krimit (Dögkeselyű) és legutóbb kesernyés-szomorú nemzedéki számvetést (A nagy generáció). Jó film volt mindhárom és szolid közönségsiker, anélkül, hogy rendezője látványos esztétikai árengedményeket tett volna.
Most a Vadonnal kosztümös történelmi filmre szánta rá magát. A könyv iránti érdeklődése érthető és – ismerve sokirányú talentumát – sokatígérő volt. A Vadon nemes irodalmi alapanyag, alighanem szerzője legjobb regénye. Ráadásul mai prózánk azon kevés alkotása közül való, mely – ahogy mondják – „filmre kívánkozik”. Fordulatos cselekmény, politikai és szerelmi fondorlatok, pazar tájak, látványos csaták, múltszázadi miliő, romantikus szabadságharcosokkal és romantizált betyárokkal – csábító kihívás egy, a tehetségét kosztümös történelmi kalandtörténetben kipróbálni vágyó rendező számára. De értelmes kihívást jelenthet a regény másik, ugyanennyire érvényes „intellektuális” olvasata is. Mert a Vadon, mindenfajta erőltetettség nélkül, pusztán témájából következően, korunkhoz is szól. 1859-ben játszódik, tíz évvel a bukott forradalom és szabadságharc után. A nyers represszió enyhülőben, megszilárdulóban a magyar kollaboránsok által is támogatott Habsburg-hatalom. A forradalom tüzet már csak elordasodó betyárcsapatok őrzik – és a világ minden tájára elbujdokolt szabadságharcosok, kik helyzetükből adódóan „hivatásos forradalmárokká” kényszerülnek válni. Aztán az ötvenes évek végén újra felcsillan előttük a remény. Európa új háborúra készülődik, s a várható újrarendezésben ismét napirendre kerülhet a „magyar ügy”. A magyarság sorsa, jövője, mint már annyiszor a történelemben, ismét a nagyhatalmak közötti sakkjátszmában dől el. Halvány remény, de a bujdosó forradalmárok számára mégiscsak szalmaszál, melybe érdemes kapaszkodni. Mert „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...” Lehet, persze, hogy lehet, ezt megtanította nekünk e vérzivataros történelem. Csak épp nehéz tudomásul venni külországi bujdosásban, forradalmi eszményekkel a fejekben és a szívekben. Szerveződik a Magyar Légió, mely a háború keltette bizonytalanságot kihasználva, gerillaharcot kezdene az országban, hogy destabilizálja a megszilárduló rendet, és népfölkelést robbantson ki. De mire vezetőjük, Batiszy Kristóf honvédtiszt megérkezik egy maroknyi előőrssel hazájába, a nagyhatalmi játszma már másként alakul. Magyarország csak kis pont a játszmában, a magyar érdekek csak akkor számítanak, ha erősebb érdekekkel egybecsengenek, a magyar szabadság ügye senkinek nem éri meg a status quo felborítását – Magyarországot tehát „leírják...” Az erdőben portyázó Magyar Légiót szép lassan felmorzsolják, Batiszyt kivégzik, teteme jeltelen sírba kerül, az össznemzeti felejtést elősegítendő.
Máig ható történelmi tanulságot hordoz a Magyar Légió története, anélkül, hogy erőltetett analógiákat keresnénk-benne. Elvetélt felkelés és lassú kiegyezés, forradalmi elszánás és óvatos reálpolitika, nemzeti érdekeink és a geopolitikai realitások – a magyar história mindmáig kísértő sarkpontjai ezek. És a szégyenteljes finálé: lovakkal letapodott jeltelen sír... „Hát hogyan lehetne kiegyeznie egy uralkodóházzal, mely egy magyar miniszterelnököt kivégez?! – háborog borközi állapotban az egyik bujdosó honvédtiszt. – Az Aradon akasztott és agyonlőtt tábornokok kivégzésére még csak találni történelmi analógiát, de egy miniszterelnököt mint egy bantu törzsfőnököt ki-vé-gez-ni?! És igyekezni, törekedni kiegyezni rá alig tíz évre?! Hogy?! Nem lehet és nem is lesz soha nemzet az a nép, amelyik erre akárhogy elnyomva is csak vár és hallgat, és várakozásában akar időt és teret nyerni bármire!!!”
András Ferenc előtt tehát több út is állt, amikor a Vadon filmrevitelére szánta el magát. Készíthetett volna kalandoskosztümös mozit, történelmi példázatot vagy akár pszichológiai drámát is a bujdosók drámájából. Elindulhatott volna eltökélten egy úton, mint tette azt Bódy a hasonló tematikájú Amerikai anzixban, vagy megpróbálhatta volna egységes rendezői szemlélet jegyében értelmezni és összeilleszteni a történet különböző rétegeit, mint próbálkozott vele Lányi Az új földesúrban. A Vadon igazi hibája nem az András Ferenctől szokatlan szakmai bizonytalanság – ez inkább csak következmény –, hanem a rendezői álláspont hiánya. A rendező tétova kézzel nyúlt a nagyregényhez, mint aki nem tudja eldönteni, mitévő legyen vele. A sok szálból szövődő, többrétegű művet egyszerűsítenie kellett, nem vitás, ez azonban csak valamilyen határozott rendezői álláspont jegyében sikerülhetett volna. Szimpla politikai parabolától – érthetően – ódzkodott, de mintha azt is méltóságán alulinak találta volna, hogy történelmi kalandfilmet készítsen. Filmje így, bárhonnan is nézzük, kudarc: a vérszegény, suta csatajelenetek a kalandos mozi paródiái, a steril térben eljátszatott viták és hatalmi manipulációk pedig épp csak jelzik, hogy a rendező céljai között valahol a „művészfilm” és a „társadalmi üzenet” is ott lebeghetett. Maradt, ami koncepció híján, pusztán elbeszélés-technikailag megoldható: a nagyregény dús szövetének vékony cselekményszállá csupaszítása és képi fölmondása.
Nemigen található más magyarázat a meglepően nagy számban előforduló – és András Ferenctől teljességgel szokatlan – durva hibákra, mint a rendezői koncepció hiánya, az anyaggal kapcsolatos bizonytalanság. Mert a szakmai hibák legtöbbször nem a szakképzettség hiányából fakadnak, hanem mélyebben fekvő szemléleti problémák tünetei. Alig hihető, hogy András Ferenc ne tudna jobb csatajeleneteket rendezni annál, amiket a vásznon látunk, ha valóban ilyen jellegű filmre szánja rá magát, s nem fogja vissza félúton a mozdulatot, hogy bizonytalan lépéseket tegyen az „intellektuális film” irányába. Bár kaszkadőr-társrendezője is volt a filmnek – Ordódy György személyében –, mégis kínos látni, ahogy a maroknyi statiszta, kikkel Szabó Gábor semmilyen trükkös kameraállással nem tudja a nagy csapat látszatát kelteni, úgy bukik fel, akár a cirkuszi artisták, akik túl sok sematikus szovjet filmet néztek. A markírozott verekedés-jelenetek szereplői olyan példás összhangban mozognak, mint a jégtáncosok. A csatajelenetekben a rendező minduntalan benne felejt a képben egy-két statisztát, s így az a különös helyzet áll elő, hogy honvéd-hősünk mögött ott téblábol néhány osztrák, aki könnyűszerrel megölhetné, meg kell azonban várni, míg a kép előterébe belép az a szereplő, akinek a hős megtámadása a föladata. A cselekmény legdrámaibb pontján a sebesült Batiszy Kristóf ágyban fekve várja a letartóztatására érkező főszolgabírót. A hosszú teremben – az artisztikus képkompozíció követeli így – jó négy-öt méterre az ágytól áll a főszolgabíró – aligha csodálható, hogy a meglepetéstől mozdulni sem tud, amikor Batiszy egyetlen ugrással, röptében kést döf a mellébe. A legóvatosabb csendbiztos sem számíthat arra, hogy ellenfele fekvő helyzetből egyszercsak átröpül a szobán.
Kár azonban évődni a durva hibák sorozatán – jó rendező rossz filmje inkább szomorúságot kelt, mint kaján vidámságot. Miként szomorú látni jobb sorsra érdemes színészek merev, lélektelen jövésmenését egy olyan filmben, melyből ha akarnak sem érthetnek egy mukkot sem, mivelhogy nincs középponti magva. Más magyarázat aligha található arra, hogy csaknem minden színész – a három főszereplő mindenképp – ily suta, hamis pózokba merevítve mondja fel szerepét. Oszter Sándort ugyan ritkán látni filmen az utóbbi években, de Reviczky Gáborról ellenpéldák sokasága bizonyítja, hogy sokkal jobb színész annál, amit e filmben mutat. A hősnő, a vidéki szépasszony szerepére Lengyelországból hozattak színésznőt (Maria Gladkowska), aki valóban szép, de színészi képességei e filmből nem derülnek – nem derülhetnek – ki. Az ő játékára is ugyanaz a bizonytalanság nyomja rá bélyegét, ami sugárzik a többiek alakításából, a képekből, a dialógusokból.
A Vadonnak nem egyes részei elhibázottak, hanem maga a mű alapvetően végiggondolatlan. A többi csak következmény, fakó lenyomat. Kínos fiaskó, amit mielőbb el kéne felejtenünk, s el kellene feledtetnie András Ferencnek – a következő filmjeivel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5352 |
