Báron György
A népszerű nyugati paperback-kiadványokat idéző harsány könyvborítóról Stallone-Rambo néz rettenthetetlenül a reménybeli olvasókra. Ugyanaz a kép ez, amely ott látható minden trafik és mütyürke-kereskedés kirakatában. A Ram-bo-arcú kötet ott díszeleg az aluljáróárusok pultjain, s jó sokan meg fogják venni, bár félő, csalódni fognak. A Menahem Golan életéről szóló könyvben Rambóról csak egyszer esik egy félmondatú említés, Stallonéról sem sokkal több, ráadásul Golan soha egyetlen Rambo-filmet sem rendezett, igaz, Stallonéval egyszer együtt dolgozott az Over the Top című produkcióban.
Meglehet, a filmínyenc keveseket inkább taszítja, mintsem vonzza a tálalás – de hát üzletet, ezt már Menahem Golan is tudja, ezekre építeni nem lehet. Bennük legföljebb a szerző, a finomtollú kritikus-esztéta, Hirsch Tibor neve kelt némi érdeklődést, s talán kaján kíváncsiságot is: hogyan mérkőzik meg egymással a nagyhatalmú filmcézár, a Cannon Group teljhatalmú ura és a fiatal magyar filmkritikus-nemzedék egyik legígéretesebb tehetsége. Golan úr ugyanis senkit nem utál annyira, mint a kritikusokat, meg azokat, akik hisznek nekik, vagyis – az ő szavaival – „a félművelt álentellüelek jelentéktelen csoportocskájának tagjait”.
Jó kis meccsnek ígérkezik tehát ez a hosszú beszélgetés, bár aligha tagadhatjuk, hogy az ifjú kritikus eleve vesztésre áll. Annál érdekesebb, hogy végül győz, ráadásul olyan elegánsan, hogy beszélgetőpartnerét, a nagymogult sem hagyja vesztesként lebotorkálni a porondról.
Hirsch Tibor okosan kerülte ki mindkét rá váró csapdát, melyek valamelyikébe rajta kívül alighanem majd mindenki belesétált volna. Könnyű és kézenfekvő lenne a könyvborító szellemében kalandos-pletykás életrajzi regényt írni Menahem Golanról, aki tíz dollárral a zsebében indult el az izraeli Tiberiasból, s alig egy évtized alatt Hollywood és a filmipar egyik urává, többszörös milliomossá lett. Igazi, Golan úr kamerája elé való történet ez... Vagy fanyaloghatna a hűvös intellektus metsző, ironikus fölényével. A kultúra végromlása... A szennyfilmek áradata... Kulturális levegőszennyezés... Ilyesmik. Nem lett volna elegáns dolog. Elvégre, aki Menahem Golannal ül le beszélgetni, az valószínűleg valamit meg is akar érteni ebből az emberből, s nem csak fújni a magáét.
Golan úr esetében ez érthető: neki fontos a publicity, abból él, bármennyire utálja is a firkászokat és egyéb okoskodókat. Legföljebb néhány értékes órát veszít a dolgon, s cserébe nyer egy könyvet – önmagáról. Igaz, csak magyarul, egy olyan kis piacon, amilyenre szerinte nem érdemes dolgozni, nem is érti, mi ebben a kiadónak az üzlet, bizonyára nem sejti, hogy nálunk az egészen kis üzleteket is meg kell becsülni a nagy veszteségek árnyékában. Ő, Menahem Golan, az okos üzletember persze soha nem rendelne egy magyar nyelvű könyvet Menahem Golanról, sokkal, de sokkal nagyobb bizniszekbe fektetné az eszét és a pénzét – de ez egy furcsa ország, ennyit már megtanult itt-tartózkodása során. Budapesten egy bájos fogorvosnő negyven dollárt kért annyi munkáért, amennyiért Hollywoodban ezret is elkérnének, mondja lelkesen; ez volt a legnagyobb élménye magyarországi tartózkodásakor. Egy jó kis foghúzás – bagóért. (Évi háromszázötvenezer dollárnál egy centtel sem keres többet, állítja; az egyik tekintélyes amerikai lap firkásza szerint azonban különböző úton-módon ennek a dupláját is zsebrevágja. Mindegy. Az ember ott spóroljon, ahol tud. Kétlem, hogy Hirsch Tibor e könyve honoráriumából ki tudna-e fizetni egy kiadós hollywoodi fogtömést. Furcsa egy ország, igaza van Menahem Golannak.)
Menahem Golan Magyarországon forgatta Hannah háborúja című, Szenes Hannáról szóló filmjét, mert itt kedvesek az emberek, jó a technika, s minden feleannyiba kerül, mint Amerikában, ráadásul dollárért még a Parlamentbe is beengedik forgatni, próbálná csak meg ugyanezt a rátarti francia Nemzetgyűléssel. Ekkor támadhatott az ötlet: interjúra bírni a filmcézárt. Mert nálunk ebben is hiánygazdálkodás folyik. Nem arról születik kötet, akiről a kiadók-szerzők megálmodják, hanem arról, aki házhoz jön. Golan itt volt. Hirsch Tibor pedig leült vele beszélgetni...
Az eredmény egy lendületes, okos és fölényes nagyesszé, melyben Golan úr ürügyén szó esik mindenféléről: a hollywoodi filmmogulokról, az új-Hollywoodiakról, a stúdiórendszerről, a produceri szisztémáról, sztárokról, pénzügyekről, időnként még filmekről is. Hirsch káprázatos szakmai alapozással ült le a beszélgetéshez. Mindent tud, amit Hollywoodról, a filmes nagyiparról tudni lehet és érdemes: a pletykákat, legendákat és bemondásokat, a tényeket és számokat. Tudását, mint az intelligens szerzők általában, nem az olvasóra vagy beszélgetőpartnerére szegezett fegyverként használja. Kellemes, gördülékeny stílusban adja elő mondanivalóját: a szaktudományok száraz fűrészporíze ugyanolyan idegen tőle, mint az aluljáró-irodalmak nyegle, hebegő tónusa. Tud írni és ért a filmhez, s ezen ritka erények értékét csak növeli, hogy azokat épp egy „kötelező kűrben”, Menahem Golan kapcsán csillogtatja meg.
Egyébiránt Golan úr is elégedett lehet: ez a könyv róla is szól. Csöppet sem mellékesen, eszmefuttatások és filmtörténeti példázatok közé ékelve, elmeséli Golan, Globus és a Cannon Group történetét – napjainkban, amikor a hollywoodi karriertörténetek már egészen mások. Menahem Golan úr nem az egyetemek filmtanszékeiről érkezett, mint az új-hollywoodi arrogáns ifjak, ő a régi módon, alulról, a semmiből verekedte föl magát a csúcsra. Kétféle portékát árult: szennyet nagy mennyiségben és művészetet kis mennyiségben. Alá- és fölékínált a kiegyensúlyozottabb új-hollywoodnak, amely a kettőt megpróbálta összeegyeztetni. A kacaton gazdagodott meg, annyira, hogy később már a művészetet is megengedhette magának: Godard, Cassavetes, Mihalkov-Koncsalovszkij támogatását. Ez utóbbi tevékenységére büszke csak igazán: ez a hidegfejű üzletember egyszersmind széplelkű művész is. Mint mondja, a kacatokat csak azért készíti, hogy a rajtuk nyert pénzből a művészetet támogassa. Ha végigfutjuk a Cannon-produkciók listáját, úgy találjuk, meglehetősen sok kacatot kellett összeeszkábálnia ahhoz – olyanokat, mint Az utolsó amerikai szűz, a Texasi körfűrészes gyilkos, a Nindzsa-filmek –, hogy időnként kiélhesse művészetpártoló hajlamait. Lehet, ennyi önmentegetés nélkülözhetetlen a Cannon-nagyüzem életbentartásához. Mégis, Golan úr nemigen különbözik attól a gyárostól, aki elbocsát ezer munkást, majd nagylelkűen adományokkal támogat egy-két nyomorgó festőművészt. Golan úr persze ezt nem így érzi, és ez természetes is. Ő azt vallja, hogy „mi voltunk az elsők Hollywoodban, akik megadtuk a lehetőséget a rendezőnek. A művész, az alkotó eddig semmit sem számított... mi voltunk az elsők, akik igazi filmművészeket gyűjtöttünk magunk köré, és lehetővé tettük, hogy úgy érezzék, valóban művészi munkát végeznek, amikor bekapcsolódnak ebbe az újfajta vállalkozásba.” E nyilvánvaló filmtörténeti képtelenség hallatán Hirsch Tibornak bő tere nyílna az ellentmondásokra, ő azonban hűvös fölénnyel siklik át a lelkes szónoklat fölött, hagyja, hogy a tények beszéljenek, s Golan úr maga mondjon ellent önmagának. A filmcézár ezt készséggel meg is teszi, gondosan ügyelve, hogy szeszélyesen csapongó gondolataiban a legcsekélyebb összefüggést se tapinthassa ki az olvasó. Ettől persze még remek producer lehet, sőt, elképzelhető, hogy éppen ez kell a filmmogulsághoz, hiszen nagynevű elődei sem éppen logikus gondolkodásukról voltak híresek, Sam Goldwyn például – mint Hirsch Tibor felidézi – harsogva követelte a kommunistafaló McCarthytól, hogy a filmipar gyanús idegenjeit űzze vissza Moszkvába, holott maga Goldwyn úr is Minszkből érkezett Hollywoodba, ezt mindenki tudta, csak talán ő feledkezett meg róla neofita buzgalmában. Golan úr, a maga cikkcakkos gondolkodásmódjában, tanácsokat ad a magyar filmeseknek is, de ezektől sem leszünk okosabbak. Mert hol azt mondja, hogy speciálisan magyar filmeket kell készíteni, a művészetre kell törekedni, semmi másra, hol meg azt, hogy olyan nemzetközi produkciókat kell gyártani, amelyek a tajvani piacon is versenyképesek, a filmet nyereséges üzletággá kell formálni. Igaz, ennél bölcsebbeket a két malomkő között őrlődő magyar filmesek sem tudnak mondani. Golan úr tehát jól látja a helyzetet, csak éppen annak kínzó reménytelenségét nem képes átérezni.
Használható tanácsra egyébként mégiscsak rábukkanhatunk a könyvben, jóllehet, nem Menahem Golan szájából hangzik el, hanem Marx József fogalmazza meg a magyar helyzetet tárgyaló kötetzáró tanulmányában. A magyar filmgyártásnak is szüksége lenne igazi profi producerekre – írja Marx –, s ebben alighanem igaza van. Talán maga Golan úr is megnyerhető lenne, hiszen – mint mondja –, ha szabadabb volna, a saját gyökerei, a zsidó kultúra felé fordulna, ha viszont teljesen szabad lenne, magyar filmeket csinálna. A magyar filmgyártás jelenlegi sanyarú helyzetében aligha tehetünk mást, mint reménykedve várjuk a pillanatot, amikor Golan úr végre teljesen szabad lesz, s legtitkosabb, belső vágyait követve Beverly Hillsből a Lumumba utcába teszi át székhelyét.
Hirsch Tibor: Filmcézárok. Szabad Tér Kiadó, 1988. 217 old.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5345 |
