Turcsányi Sándor
Philip Marlowe nyakába omlottak a nők. Ám az érző szívét mocskos szöveggel leplező hős egy forró csók után lemondó gesztussal tolta el magától őket. Egy igazi chandlerben soha sem engedett a csábításnak. Sajnálkozott az olvasó: hű, de izgi lett volna! Lou Archer után is kivétel nélkül omlottak a csajok. Gengszterek macája, kékvérű arisztokrata, fehérmájú özvegy egyaránt. S ő nem is hagyott ki egy alkalmat sem. Sajnálkozott az olvasó: na, még ez is!
Valahogy innen indulhatott meg az a fejlődési folyamat, ami a krimi mai mutációjáig vezetett. A Chandler és követői közötti különbség (ami egyébként megvolt közte, és azok között is, akiket ő követett) mára már fényévnyi minőség- és szemléletbeli távolságra nőtt. A magándetektívből csak a cinizmus és a piszkos köröm maradt. Nincs ez másként vizsgálódásunk figyelemre igen kevéssé méltó tárgyánál sem. Ami leginkább feltűnő: már megint milyen fene hitelesek az amerikaiak! A színhely Brighton, az ötvenes években. (Valami ellen-Gretna Green, ahol igazán könnyű elválódni a megunt asszonytól.) Itt aztán fehérek a sziklák, feketék a taxik, nyaldos a csatorna, éppen csak nem közvetíti a rádió a 6:3-at. És köd és köd és köd, és sötétség, ahogy az már lenni szokott a nem is tudom milyen Albionban.
És sötétség a moziban is, mely (mi szomorú!) a következő lámpaoltásig sem oszlik maradéktalan, így rétegei csak rakódnak, rakódnak. Aztán hamarosan az örök... s a kedvencek temetőjében kies halom: a pap, a kurtizán mellett a magányos hős sírja. Itt nyugszik a magándetektív.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=534 |
