Csepeli György
– Legújabb filmje, a Tutajosok, történelmi film?
– Ez a film egy történetet mond el az 1880-as évekből. A történet az egykori Osztrák-Magyar Monarchia észak-keleti végein játszódik. Hősei lengyel, ukrán, rutén, zsidó, magyar tutajosok, akik, mondhatni, menetrend szerint fát úsztatnak le a Tiszán Szegedre, ahol az árvíz, majd a tűzvész pusztítása nyomán az újjáépítéshez igencsak szükség volt faanyagra. Az egyik szállítmány nem érkezett meg...
– Hát igen. 1882. április l-jén a tiszaeszlári zsidók metszőt választottak.
– Aznap eltűnt a faluból Solymosi Eszter. A két eset egymásra fényképeződött, s kezdetét vette az az eseménysorozat, melyet a történelemtudomány az utolsó Magyarországon lezajlott vérvádperként tart nyilván.
– Tehát történelmi filmet készített?
– Nem vagyok történész. Százféle történet is megeshetett akkor és ott, sokáig képtelen voltam eldönteni, hogy melyikhez nyúljak.
– Ezek szerint a film nem a tiszaeszlári nagy per története.
– Az is. De nem korabeli bírósági tudósítás.
– Mikor gondolt először arra, hogy az 1882–83-as években Tiszaeszláron történt eseményekről filmet készítsen?
– Első vagy másodéves filmfőiskolás voltam, amikor rábukkantam Eötvös Károlynak a perről szóló könyvére.
– Korábban nem hallott róla?
– Aki az 50-es években Magyarországon járt gimnáziumba, aligha hallhatott effélékről. Elfojtásos, hallgatag évek voltak azok.
– Mint a későbbiek.
– A 60-as években már sok mindenről lehetett beszélni.
– Zsidóságról, antiszemitizmusról, előítéletekről azonban nem.
– Ez a tabu valóban változatlanul tovább örökítődött.
– És miként alakult az első ötlet sorsa? Elfelejtette? Elfojtotta? Nem gondolt rá többet?
– Fogalmam sincs róla. Nyilván bennem lappangott, miközben más dolgok foglalkoztattak.
– Külső vagy belső okok hozták felszínre önben újra a témát?
– Is-is. Vissza kell utaljak saját munkásságomra. A Martinovics-összeesküvésről készített filmemben egy eleve eldöntött ítéletet megelőző koncepciós per kegyetlen bábjátékát mutatta meg szűk drámai térben. Az Istenmezeji filmekkel egy korábban számomra teljesen ismeretlen népi, paraszti világ létezéséről próbáltam beszámolni, mielőtt szétfoszlik, a múltba vész. Ebben a világban nem a beszélő emberé a főszerep. Gesztusok, mimika, mozdulatok, zsigeri impulzusok, kimondhatatlan, de nagyonis élő, mozgató indulatok uralkodnak ott az embereken.
– Szavak, gesztusok. A Tutajosokban mindkét közlési módnak kulcsszerep jut.
– Nyilván teljesen másként valósítottam volna meg az eredeti ötletet, ha korábban jutottam volna lehetőséghez. De ha akartam volna, akkor sem juthattam volna hozzá, hiszen egészen a 80-as évek közepéig nyilvánosan nem lehetett zsidóságról, antiszemitizmusról szólni.
– Most már lehet.
– Kell is. Az időt helyre kell állítani jogaiba. Tudnunk kell, kik vagyunk, mivé lehetünk, s ez nem megy a múlt feltárása, megismerése, a gyökerekig való lehatolás nélkül. Bárhova tartozónak valljuk is magunkat, tudnunk kell honnan, miféle gettókból, csoportokból, kategóriákból származik az a készlet, mely nélkül – akár állítva, akár tagadva – nem határozhatjuk meg magunkat ma sem.
– Ha nem a perről, akkor miről szól a film?
– Nem tudhatja, ezért elmondom magának, hogy realizálatlan maradt egy fontos forgatókönyvem, melyben Faulkner Míg fekszem kiterítve című kisregényét dolgoztam föl. Az a látásmód és narratív szerkezet, mely ezt az epikai anyagot áthatja, feltétlenül visszatér a Tutajosokban is. Ha emlékszik a regényre, ott is a víz, a viszontagságos út, a hurcolás áll a középpontban.
– A faúsztató csoport útja lett tehát az Ariadné-fonal, melynek segítségével tájékozódni tudott a tiszaeszlári per körül zajló történet-rengetegben?
– Igen. Szeretem ezeket az embereket, és azt akarom, hogy a nézők is szeressék őket.
– A szereteten keresztül vezet az út a megértéshez?
– Számomra a megértés a lényeg. Itt ülünk egymással szemben ismeretlenül, s jóllehet mindketten magyarul beszélünk, talán egyáltalán nem értjük egymást. De megkíséreljük a kölcsönös megértést.
– Ne reménykedjen, szeretni nem fogom magát.
– A szeretet a magánélet számára fenntartott érzés. Amikor szeretve megértésről beszélek, akkor az együttérzésre, a másik szempontjaiba való belegondolásra, a másság elviselésére képes türelem szükségére gondolok.
– Ezt sikerült a filmmel elérnie. Tetszett, ahogyan optikai torzulásoktól mentesen, az eseményeket kinek-kinek a látószögéből mutatta meg. Nem zsidó filmet csinált, de az antiszemiták is elégedetlenek lesznek. Hogyan érte ezt el?
– Nem tudja ezt sem, de elárulom, hogy 1937-ben születtem, családom tagjai a zsidótörvények hatálya alá estek.
– Ebből éppen elfogultság is létrejöhetett volna.
– Egész életem arról szól, hogyan szabadítom meg magam minden tőlem független korlát, meghatározás, béklyózó kategória hatalma alól. Csinálni, s nem szenvedni akarom saját sorsomat.
– Erre gyermekkorának esztendei nem a legkedvezőbb feltételeket biztosították.
– Ellenkezőleg. Szerencsésnek mondhatom magam. Apám munkaszolgálatból írott levelei megmaradtak. Az egyik levélben írja, nem nekem, de számomra is, hogy „nincsenek külön zsidó ambícióim, csak emberiek”...
– Nem túl üres az a jelző, hogy „emberi”? Elvégre sosem mint emberek, hanem mint zsidók, magyarok, horvátok, románok stb. találkozunk egymással?...
– Nincs igaza. Minden találkozásban van egy pont, ahol lehámlik rólunk a puszta csoporthovatartozás, s fontosabb, elementárisabb oldalunkról mutatkozunk meg egymásnak: emberi oldalunkról. Levi-Strauss egyik megállapítása jut eszembe, aki valamely messzi törzs életét, sajátos, vad szokásaikat, különös normáikat akarta felfedezni, majd úgy találta, hogy ott is csak emberek élnek. Éppen olyanok, mint ő maga. „Én ember vagyok. Éppen olyan, mint ő.” Ez a legtöbb, amire rájöhet valaki.
– És a gyűlölet? Az erőszak? A megtipró igazságtalanság? Ott hol vannak az emberek?
– Nézze, én nem vagyok harcoló típus. Én gondolkodni és megmutatni szeretek. Az én módszerem a megértetés. Óhatatlanul számít az idő dimenziója is. Meghalhatok, de marad utánam valami. Én ezt tettem, így gondolkodtam, így láttam a világot, amelyben élnem adatott. Nem reménykedtem sosem direkt hatásokban. De utánam lehet jönni.
– Szerény program.
– Most ez a közép-kelet-európai térség megint válaszúton van. A Monarchia keretét a születő nemzeti igények szétrobbantották. Ami egységes volt, az szétesett, mert nem kínált megfelelő terepet a nemzeti sokféleség számára. Közben azonban elmúlt majdnem egy évszázad, s most mintha megint az egység kérdése lenne a napirenden.
– Mármint Európa nyugati felén.
– A film előkészítése során terepszemlén jártunk. Kerestük az egykori helyszíneket, falvakat, ahol a tutajosok útjuk során megpihentek, ittak, imádkoztak, átkozódtak és örültek. Autóval mentünk a Tisza partján. A folyónak az a szakasza most Románia és a Szovjetunió határát képezi. Szögesdrót az egyik parton, szögesdrót a másik parton.
– Csak a Tisza szabad?
– Ahogy vesszük. A táj, a hegyek lánca, az égbolt valóban szabadságot sugároz. De azért nagyon lehangoló látvány, elhiheti.
– Elhiszem.
– És akkor az autó vezetője, helybeli, beszél magyarul, talán, hogy megvigasztaljon bennünket, azt mondta, hogy valami csodálatosat, szenzációsat fog nekünk mutatni. Mentünk is tovább, látni a csodát. Egyszercsak egy körülbelül három méteres, fából faragott oszlophoz értünk. Megálltunk. Mi ez? – kérdeztük. Mire a sofőr büszkén kivágta: „Itt vagyunk Európa közepén. Ez az oszlop mutatja.”
– Mit gondol, mennyi víz fog ott lefolyni a Tiszán, míg az oszlop tényleg Európa közepét fogja jelezni?
– Nem tudom, nem tudhatom. Én hiszek abban az Európában, melynek a La Manche-tól az Uralig kell terjednie. Azt viszont tudom, hogy Európa Keleten és Nyugaton egyaránt akkor és ott van, ahol a nyílt, tiszta beszéd, megértető gondolkodás, azonosság-választás jog és garantált lehetőség. Európa távolról sem csupán földrajzi fogalom. Az európaiság lelki, társadalmi, kulturális minőség, melyhez nekünk, itt és most közünk van. Hogy meddig, az rajtunk áll.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5328 |
