Schubert Gusztáv
Ugyan mi kelhetne ma nálunk versenyre népszerűség dolgában a videóval. A lakás, az autó, legyenek még oly elérhetetlenek, a mindennapi élet kellékei; a videó az valami más. Csodaország ablaka. A szüntelen robotban, szellemi gyámságban elsorvadt találékonyságot pótolni hivatott gépi-fantázia. Nem élhetünk nélküle. Ahogy szerelem nélkül is elfonnyadunk. Csak így érthető, hogy van, aki a reménytelenül áhított videóért, akár az elérhetetlen nőért, ölni is képes. Akik nemrég Debrecenben fényes nappal a gyilkosságtól sem visszariadva, kiraboltak egy belvárosi videókereskedést, nem annyira a pénzre pályázhattak, azt kevesebb kockázattal, kisebb bűnnel is szerezhettek volna, inkább az elfojthatatlan szenvedély hajtotta őket. Nem bírták tovább videó nélkül. Azonnal kellett, bármi áron.
Dárday István és Szalai Györgyi új játékfilmjében ugyan újra és újra felvillannak az elektronikus álomvilág képei – hol szőrös mellkasú hímek kergetnek az orgazmus tébolyába svéd, chicano, zulu, dakota nőket, hol rendőrautók, házak, emberi testek robbannak darabokra – igazából mégsem a videó éjfekete leikével akarnak szembesíteni a rendezők, mint inkább a benne rejlő teremtő lehetőségekkel. A dokumentátorban a videó jó és rossz énje küzd egymással.
Aggodalommal nézem ezt a küzdelmet, nemcsak a videósátán győzelmétől tartok, a videómessiás jótéteményeitől is félek. Mert meglehet, hogy a videó pozitív lehetőségeinek túlbecsülése több kárt okoz, mint a benne rejlő veszélyek lekicsinylése. A „népi” mítosz mellett szedi már áldozatait a videó értelmiségi mítosza is. Benne a képmagnó minden bajra gyógyírnak látszik: elhozza nekünk az igazságot, a demokráciát és a művészet forradalmát.
De hát ment-e gépek által a világ elébb? Testi kényelmünk nőtt talán (már amennyire kellemes benzingőzt belélegezni, radioaktív salátát vacsorázni), szabadságjogaink, lelki gyönyörűségeink nem lettek általuk számosabbak. Sorsunk – gépeink számától és képességeitől függetlenül – hatezer éve ugyanaz: diktatúrák jégkorszakai és a reformkorok rövid nyarai közepette élünk. Azt hinni, hogy az elektronika megjelenése ezen bármit is változtatni fog, veszedelmes naivitás. Veszedelmes, mert csakis mi magunk jobbíthatunk (természetesen a gépeket is munkába fogva) lelki, szellemi körülményeinken.
Raffael, a „dokumentátor” háromszorosan is a videóra tette föl az életét: megkísérli kifejleszteni a szuperolcsó videókamerát (vagy csak megkísérelte? – ez a filmből nem derül ki egyértelműen), egy videólexikon összeállításán szorgoskodik, amelyből megvilágosodik majd a történelem titka, és hogy előző két tervét finanszírozhassa: képmagnóval és számítógéppel kereskedik (nem idegenkedve a feketepiac kínálta extraprofittól sem).
A videó nagy, és Raffael az ő prófétája. „Valami olyan kéne – avatja be a titokba a dúsgazdag dokumentátor ágrólszakadt alteregóját, Fecót – és ez lenne a magyar kamera, ami mindenkinek a kezébe juthat, megszűnik az, hogy a tévébe beül a Kudlik Juli és elmondja neked, hogy mi a helyzet, és mi a valóság...” Vonzó perspektíva, csak hát kevéssé valószínű, hogy midőn olcsó (?) lesz a videokamera, ki-ki maga fog (a tévéből kirekesztett) események nyomába eredni. (A töltőtoll senkit sem tett szociográfussá, nyilván a (videó) kamera-töltőtollal sem lesz ez másképp.) Más teszi a videót demokratikussá, az, hogy általa lehetségessé válik a képi információk cseréje ott, ahol a hatalomtól független televíziózásra nincs tőke vagy engedély. Az alternatív videózás azonban nem több az alternatív sajtónál. Igazságtartalma ugyanúgy a szerkesztők, riporterek gondolkodásának mélységétől függ. Hiszen az események képe (ellentétben a gyakori hiedelemmel) még nem az események lényege. Meglehetősen ritka, hogy a látvány „magáért beszél”. Az alternatív videózás igazságát nem ilyesfajta páratlan filmdokumentumok adják, hanem az, hogy nyilvánosság elé tárja a hivatalosan elhallgatott történések tényét. Egyébként meglehetősen szűkkörű nyilvánosság elé: a Fekete Doboz, az első magyar, független videóhíradó önironikus elnevezése pontosan jelzi ennek a „második nyilvánosságnak” a jelenlegi korlátait: a szerkesztőség fizetőképes kereslet híján csak a jövőnek címezheti „katasztrófa után felbontandó” küldeményeit.
Raffael azonban nem valamiféle Fekete Dobozt szerkeszt, hanem – alighanem csak saját tanulságára – egy történelmi dokumentumokat összegyűjtő videólexikont. Ami hasznos segédeszköz ugyan, de semmi esetre sem az Igazság foglalata. Hogy nem az, éppenséggel a filmből is kiderülhet. Hiába elevenedik meg ugyanis előttünk a videolexikonját „lapozgató” Raffael jóvoltából az utóbbi ötven-hatvan év majd minden fontos híres-hírhedett szereplője és eseménye (Lenin, Bu-harin, Sztálin, Hitler, Mussolini, Roosevelt, Churchill, Dubček, Gorbacsov, Reagan, Kádár és Grósz Károly. A Hirosima elleni atomtámadás, Sztálin halála, „56” és „68”, a magyar reform és a peresztrojka...) a sorsunkat delejező hatalmi és gazdasági viszonyok megértéséhez nem jutunk általuk közelebb. A számítógép pedáns gondolatmenetére („Fizikai, szellemi erőszak; jogi, erkölcsi, vallási, politikai, katonai, rendőri erőszak”) felfűzött képtár néma marad. Merthogy „minden mozog”, az élet titkos törvényeit ABC-rendek, még oly logikus osztályozások meg nem fejthetik. így aztán – a magamfajta maradi nem kis elégtétellel látja – az esszé vagy a vers pontosságával a józan számítógép egyáltalán nem versenyezhet. Mindazonáltal ez, a láthatót, a kézzelfoghatót abszolutizáló statisztikai szemlélet, ha megvilágosító nem is, sokkoló erejű azért lehetne: a mozgóképen fellelhető dokumentumokból összeállítható lenne „az aljasság világtörténetének” huszadik századi (alighanem legterjedelmesebb) fejezete vagy Az emberiség egy percének (ennek az embertelenségével a statisztikai módszert tökéletesen leleplező keresztmetszetnek) a filmváltozata. A dokumentátorban látható dokumentumanyag azonban túlságosan esetleges ahhoz, hogy ilyesfajta tényözönnel borzongasson.
Bergman Szenvedélyében már találkozhattunk Raffaeléhez hasonló rögeszmével. Ott az emberi gyönyörök és szenvedések képeit tízezrével gyűjtő Elis Vergérus maga tette helyére passzióját: „az osztályozás teljesen irracionális, és éppoly értelmetlennek tartom, mint magát a gyűjteményt”. A dokumentátort viszont (és azokat, akiket „küldetésével” megigézett) alighanem hosszas ismeretelméleti bizonyítással sem győzhetnénk meg arról, hogy a dokumentátorság, a tünékeny események fénymásainak gyűjtögetése nem a valóság kritikája (miként a dokumentumfilmezés), hanem csupán hasznos, de költséges hobbi, lepkegyűjtés.
A videó mítoszának kritikáját végül is az könnyíti meg, hogy Dárday és Szalai nem vértelen tézis-filmet készítettek, ahol a hősök csak teoretizálnak és olykor a hitelesség kedvéért esznek, isznak, ölelnek (akár előző filmjükben, az Átváltozásban), hanem (dosztojevszkiji) eszmedrámát, ahol a szereplők rögeszméiket valóra váltani is megpróbálják. Ez a szigorú forma nem tűri a hazugságot: a sorsot öltő téveszme maga magát leplezi le. Ha mindaz helytálló, amit Raffael a videóról, az igazságról, a demokráciáról, a gazdaságról gondol, akkor valóban ő, a high tech pionírja, a „holnap hőse”. Akkor nemcsak szabad, de neki is kell vágni a meggazdagodás síkos kaptatójának. A csúcsra érve Raffaelt már csak egyvalami nyugtalanítja (okkal, mert végül is ez az a rianás, ami mentén amúgy perfektnek és szilárdnak látszó élete kettéroppan): „az ideális az lenne – gyónja meg a hűséges videókamerának –, ha egyszerre tudnám állandóan élvezni a tárgyaimat, a gazdagságomat, a hatalmamat, az életemet; és egyszerre tudnám azt holtbiztosan, hogy bármikor meg tudok válni tőlük, tudok nélkülük élni, és ebben már nem vagyok olyan biztos...” Ami lényegében annyit jelent: gazdag vagyok, de szeretném magamat forradalmárnak is tudni. Hiába, Raffael esetében a forradalmártudat és a gondtalan élet idilli összhangja nem teljesül. Nem azért (miként ezt a film egy-egy jelenete megpendíti), mintha a gazdagság és a progresszió összeférhetetlen volna – a magyar történelemből éppenséggel több szabadságharcos fejedelem, kulttírapártoló herceg, demokrata gróf és emberbarát mágnás példája fénylik elő –, hanem azért, mert Raffael hite és a látszat ellenére semmi olyasmit nem művel, ami a tarthatatlan helyzeten javítana. Ezért aztán nincs is súlya a személyiségének, könnyűségéről egész élete árulkodik. Raffael nem korunk Széchenyije, hanem csak egy öncsaló értelmiségi, aki önnön gazdagodását éli meg (és állítja be) reformeri tettként. Micsoda sírós-röhögős szatíra kerekedhetne ebből! Dárday és Szalai szemernyi irónia nélkül meséli el a Nagy Igazság mozaikjával bíbelődő videómogul történetét. Hogyan is lehetne másképp, amikor elhiszik, hogy dokumentátornak lenni „nemes rögeszme”. (A filmről szóló beszélgetés a Filmvilág tavaly februári számában olvasható). Mintha Dosztojevszkij bedőlne Raszkolnyikovnak, és engedné, hogy „nemes rögeszméjét” a bűntett által valóra válthassa. Egy ilyen „átirat” még akkor is hazug volna, ha az író végezetül – igent mondva a szép eszményre, de nemet a kegyetlen módszerre – elpusztítaná teremtményét.
Ugyanezért hiteltelen A dokumentátor realizmusa is. Raffael rossz véget ér. Csak épp nem azért, amiért és ahogy megérdemelné. Nem élethazugságának összeomlása, hanem egy dramaturgiai véletlen végez vele: összetört, égő Oldsmobiljában leli halálát. Hiába igyekeznek a szerzők megokolni a váratlan végzetet, a „tragikus vétségek miatt elbukó pozitív hős” eszméje meghamisítása annak, ami történt. Raffael nem azon csúszik el, hogy eszményeit piszkos pénzen, a videókalózkodás busás hasznán akarta megvalósítani. Nem is azon, hogy a nagy Mű kedvéért lemond az Életről (dúsgazdag, erejük teljében lévő, jósvádájú negyveneseknél mi sem gyakoribb, mint ez a lukácsi dilemma) elhanyagolva szépséges feleségét. (Aki bosszúból megcsalja a cég drabális és rókalelkű mindenesével. Nyilván azért épp vele, a folyton ruszlit, horrort és pornót zabáló „Rambóval”, és nem az ismét felbukkanó – még mindig imádott! – kamaszkori szeretővel, hogy imigyen a szimpla szerelmi háromszög szimbolikus magasságokba emelkedhessek, és okulásul láthassuk, amint a kétarcú videóban rejtező rossz szellem a képmagnó jobbik énje fölé kerekedik.)
Ez a csúsztatás az, ami miatt a film, Dárday István és Szalai Györgyi pályáján ez idáig ismeretlenül finom artisztikuma is hatástalan marad. Hiányzik az igazi dráma, amin Tímár Péter és Csukás Sándor operatőr képi találékonysága lendíthetne. Hiába a jelenetezés és a vágás fölpörgetett ritmusa (a film – cselekményéből adódóan – teli van tíz-húsz másodperces horror- és pornófilmfecnikkel), hiába az olykor (például a Váci utcai séta során) bravúrosan mozgó kamera dinamizmusa, A dokumentátor 220 perce lassabban múlik, mint a hiteles sorsokkal magával sodró Filmregény majd öt órája. Igaz, azt még nem a magas történelembe zárkózó mizantróp dokumentátor jegyezte, hanem a „szalonnázó, csalamádét zabáló, naftalinos kábátokban járó szürke emberek” krónikása – a dokumentarista.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5326 |
