Létay Vera
Tíz nappal halála után, a tragikusan tárgyilagos telefonközlésből tudtuk meg a hírt: mesterünk, megközelíthetetlen barátunk, a Filmvilág nyugdíjas főszerkesztője nincs többé. Temetésén nem lehettünk jelen, csak legszűkebb családja búcsúzott tőle, konvencionális koszorúkra, lelkifurdalással teli nekrológokra nem tartott igényt, nem kívánta, hogy különféle szervezetek, szövetségek saját halottjuknak tekintsék. Ő, aki mindig másoknak élt, saját halottjának akarta tudni magát.
A költő, regény- és esszéíró, a szigorú ízlésű szerkesztő a befejezés utolsó bekezdésében sem viselte el a fölösleges jelzőket, a hatásvadászó megoldást, a stílustörést. Távozása összhangban állt személyiségével: férfias volt és méltóságteli. Fiatalon alanyi költőnek indult, későbbi életében mégsem kedvelte az egyes szám első személyt. Mondhatni, egyre idegenebb lett tőle. Sok-sok esztendeig dolgoztunk együtt, s noha erkölcsi, esztétikai, politikai értékítéletét mindig felhúzott sisakrostéllyal, nyíltan láttatni engedte, egyebekben még előttünk is a titokzatosság nehézpáncélját viselte. Most, amikor a halál visszafordíthatatlan záróakkordja rádöbbentett, hogy a hosszú személyes közelség, a mély szeretet és tisztelet ellenére is, milyen keveset tudtunk Róla, s a Széchényi Könyvtárban kikerestem Az örök dokk fölött, a Szamosháti ősz, és a Baumgarten-dijjal kitüntetett Meztelen élet című hajdani versköteteit, olyan feszengve tettem ezt, mintha az illetéktelen tekintet az általa emelt magas fal mögé, a kolozsvári gyermekkor, a szerelem, a társadalmi és történelmi lelkiismeret legbensőbb magánszférájába leskelődne tapintatlanul.
„A Butaságnak vasból van az ökle. / Én nem vihetem
napjaimban többre, / mint egy-két dal, mely csupán Jóság.” – írta huszonhét évesen Fanyar képpel című versében.
„ – Nocsak, Hegedűs Zoltánnal dolgozol egy szerkesztőségben?” – kérdezett, mint kezdő újságírót, Zelk Zoltán. „Tudd meg, ő bújtatott a nehéz időkben, neki köszönhetem az életem.”
„ – Ezt miért nem mesélte eddig?” – vontam felelősségre másnap a hiányos emberismeret oktalanságával.
Keményen metszett arcán gúnyos, kesernyés mosoly villant át.
„ – Mit meséljek róla? Erről csak ő beszélhet.”
Mindig némán, panaszszó nélkül, szobrászi dühvel faragta, simította a kéziratokat, a leghalványabb árnyalata sem látszott rajta a szerkesztői mártíriumnak, amely oly ismerős köreinkben, és oly hasonlatos a feleségi mártírium önsajnáló kifejezéséhez. Egy napon még dühösebben, még elszántabban javítgatott a papírlapokon, fejét még mélyebbre hajtva, tollával szinte átlyukasztva a szerencsétlen gépiratot. Azon a délelőttön, a szerkesztőségi munkaidő kezdete előtt néhány órával halt meg a fia, huszonharmadik születésnapján, szívbajban a kórházban.
Mi, akik nem vagyunk birtokában ennyi önuralomnak és méltóságnak, szeretnénk érzelmesebben, s talán valamivel bőbeszédűbben búcsút venni mesterünktől, de a szelíd szerkesztői terror, az a szemüveg mögüli okos, figyelmeztető tekintet odaátról is megfékezi tollunkat.
Tehát. Szerettük. Tiszteltük. Elment. Itt maradtunk. Tovább dolgozunk a kéziratokon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5322 |
