Balassa Péter
Ezentúl, úgy látszik, vég nélkül néznem kell az egyik utazási iroda utcai reklámját, amelyen gyönyörű tengerparti tájban, nyugágyban fekszik egy gyógy-szőke nő, és oda van írva: EZENTÚL MINDIG NYÁR LESZ. Elképzelem, hogy ezentúl mindig nyár van. Körülbelül olyan rémes lesz, ha hihetek a plakát jó hírének, ígéretének (jó hír – euangelion), mint örökké élni, az időben. De mi okom volna rá, hogy ne higgyek, s ne legyek felkészülve arra, hogy ezentúl mindig nyár lesz? A rémítő perspektíva ellen megfontolt, gyakorlatias lépéseket tervezek, napokig gondolkodom (ezentúl majd mindig így teszek), hogy rájöjjek a megoldásra. Például utazási irodát nyitok, mely ezen túl hirdet, s azt ígéri, hogy EZENTÚL MINDIG TAVASZ ŐSZ TÉL LESZ – hiszen a bombaüzlet akkor jön be, ha a nyarat kihagyom, az már – ezentúl – úgyis mindig meglesz a konkurrenciának. Vagy például összeszedem mindenemet, és elköltözöm „az örök hó birodalmába”, mint az archaikus Japán öregemberei – de sajnos ott is minden örök. Úgy tűnik, a plakátok és kulturális emlékek – idézetek-utalások, különös háborújában az egyik örökkévalóság vitatja a másikat, ezen túl semmi. Csakugyan, harmadik, legalattomosabb tervem a semmi meghódítását veszi célba: eltökélem; hogy ezentúl benézek minden plakát mögé, nem veszem le a szememet (úgy látszik, halni vágyom). S mit tesz Isten (a szemem) mit lát az örök nyár plakátján túl? Egy másik örökkévalóságot. A színes óriáskarton (minden ilyen: óriási, mondanom sem kell) ugyanis egy óbudai, kibelezett, szanálásra ítélt nyomorházat takar el – ezen túl. Győztem, itthon vagyok (ezentúl).
Ezentúl, úgy látszik, azt a plakátot is néznem kell, melyet a Volkswagen Golf népszerűsítésére ragasztottak fel valamely, ezen túl roskadozó, málladozó épületre, s amelyen ez áll: A MINŐSÉG KÖTELEZ. Oké, szerintem is. Ezen túl, vagyis a plakátra, az előterébe azonban elszánt szociáldemagógok, elvetemült ingyenélők (netán a romház lakói) a következőt firkálták: TIED, TE PROLI, VEDD MEG! Hány perc kell még, hogy „ezentúl” senki se értse, senki se tudja felfogni már a jelentését eme utóbbi betűknek, szavaknak, s főleg azok ne, akikre tartozik, s akiket „a minőség kötelez”? Vagy csak azok értik – a maguk szociáldemagóg stb. módján –, akik az egyik aluljáróban ezt a feliratot firkálták, hibásan!, (nem tudnak helyesen írni ezek?): ELÉG SZAR EZ A RENDSZER IS AHOZ, HOGY UTÁLD?
Az örökkévalóság plakátjai, reklámjai ezek, melyek arról adnak hírt, hogy ezentúl beköszönt a „mindig így lesz”. Azt a néhány feltételt, kósza kritériumot, amelynek kielégítése automatikusan életbe lépteti az örökkévalóságot, érdemes teljesíteni, hiszen többé nem lesz idő rá. A végtelenség gyalázatos reklámozásának három legkiemelkedőbb plakatírozása, észrevételem szerint, a következő:
Az elsőn undorító barnássárga anyag buzog (forrásozik), folydogál végig, a felirat pedig – GYŐZOTT AZ OLAJ – egy tavalyi, piszkos háború után létrejött örökkévalóságról beszél nyíltan, pofonegyszerűen, pragmatikusan. „Szemét vagyok, de nem érdekel, mindenki fogja be a száját, azt csinálok, amit akarok, az olaj én vagyok, nincs visszadumálás”. Sivatagos történelemfilozófia: az ezentúl kinyilvánítása. Ami pedig ezen túl van – egyétek/igyátok meg. Aki hülye, szenvedjen... Hogy aztán a barnássárga anyag éppen arra rímel, amit az ÖRÖMTELI PELENKA állítólag eltakar, felszív és magába fogad (meddig? aggályoskodhatnék, de nem merem, hiszen – győzött...), kit érdekel?
A másodikon gyerekek gitároznak, boldogan éneklik a szöveget, miszerint A PÉNZEM FOGTA A KEZEMET, ÉS BECSUKOTT SZEMMEL VEZETETT: ezentúl nemcsak örökké nyár lesz, nemcsak győzött az olaj, nemcsak kötelez a minőség (kötelességetika, Kant, fölöttem az örömteli pelenka, bennem az erkölcsi olaj stb.), hanem a pénz vakvezető is lett. Helyben vagyunk. A pénz pénzel engem, én se látok, se hallok, a jövő örökkévalóságában nem kell semmit sem csinálnom, legjobb, ha semmit se látok (milyen igaz). Csakugyan, a pénz beszél, akarom mondani: a karaván halad (lásd még olajgyőzelem, sivatag stb.), ez itt meg (én) ugat.
A harmadikon két részre oszlik a plakát tere. A bal oldalán Marx Tőkéje látható pirosba kötve, siváran, ideologikusan és betűszagúan. A jobb oldalán ellenben egy IKEA album vagy prospektus van kinyitva, belőle ízlésesen, ígéretesen kikandikál kerevet és lakásbelső, hogy fölvezessék a nagy kérdést: MELYIK BOLDOGÍT? Csakugyan, melyik is, mikor, mennyire, meddig (vesd össze: idő)? Még összevonva se, valahogy így: TŐKEA...
Nem folytatom. Nem írok ötszáz oldalas elemzést ezekről a mondatokról, pedig lehetne; de fauvégolfot úgyse tudnék venni belőle, azon túl pedig nincs semmi. Tényleg, az örökkévalóságon túl semmi sincs. Miközben pelenkám komótosan örömmel telik (népnyelven: „magam alá örülök”), eltökélten a semmire összpontosítok. Ezentúl, ezen túl tehát „Plakát-magányban ázó éjjelek”...?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=531 |
