Márton László
Csen Kaj-kö filmjéről óhatatlanul Fábri Zoltán negyedszázaddal korábban készült Körhintája jutott eszembe. Milyennek látta volna Fábri filmjét harminc évvel ezelőtt egy nem különösebben tájékozott, ám jó ízlésű és biztos ítélőképességű nyugati néző? Bizonyára feltűnt volna neki az az ellentét, amely a színészek és a rendező teljesítménye, illetve a cselekmény bonyolítása közt feszül; s talán nem is tudta volna mire vélni, hogy hogy nem veti szét a film nyilvánvaló érzékenysége és lendülete a történet sémáit.
Azért bocsátom ezt előre, mert v attól tartok, hogy a Sárga föld című filmet a magyar nézők nagy része sematikusnak fogja érezni, nem is egészen alaptalanul, s félő, hogy azokban is erős lesz a hiányérzet, akik felfigyelnek a négy főszereplő színészi kvalitásaira vagy a beállítások megkomponáltságára, s megérzik a négy ember (inkább sejthető, mint látható) tragédiája mögött a történelmi méretű csalatkozást.
A cselekmény igen egyszerű, néhány mondatban összefoglalható; ám éppen ez az összefoglalás teszi nyilvánvalóvá, hogy nem azonos a történet egészével, de még a felszínével sem, s mintha kifejezetten erre utalna a kamera, amikor kitartóan, vissza-visszatérőn pásztázza az éjszakai folyam fodrozódó felszínét, mintegy érzékeltetve, hogy a mélység nem látható, de nagyon is sejthető, s bármikor kész bizonyságot adni jelenlétéről.
A film a harmincas évek végén játszódik a Sárga-folyó kopár partvidékén. Kína történelmének egyik legborzalmasabb időszaka kezdődik ekkor, de a borzalmakból mit sem látunk: csend van, mozdulatlan a levegő, mint egy irtózatos légörvény kellős közepén. A film elején felirat adja tudtul, hogy a mondott helyen és időben a kommunisták együttműködtek a Kuomintanggal; ám ez még mindig csak a háttér.
Senszi tartomány egyik falujában egy szép napon megjelenik a nyolcadik vörös hadsereg egyik katonája, Ku Csing a neve, s mint kiderül, népdalokat gyűjt. Kérésére egy nincstelen öreg paraszthoz szállásolják be, aki özvegyen él serdülő lányával és gyengeelméjűnek látszó fiával. Ku Csing majdnem egy évet él velük, osztozik eseménytelen, ám nyomorúsággal teli sorsukban, amelynek jobbra fordulását – mint ő többször is megmagyarázza – kizárólag a kommunizmustól, konkrétabban Mao Ce-tungtól remélhetik. Ku Csing szavait az öregember nemigen hiszi, de a szép leány, Cuj Csiao lelkében termékeny talajra hullottak az újszerű eszme magjai: amikor Ku Csingnek vissza kell térnie alakulatához, Cuj Csiao is vele akar tartani (amikor egy korábbi jelenetben megtudja, hogy a hadseregben a férfiak is varrnak, a nők ellenben dolgoznak a földeken, harcolnak a japánok ellen, „rövidre vágják a hajukat és nagyon csinosak”, csak annyit tud mondani – ám ezt hihetetlen sóvárgással és reménykedéssel mondja –: „Ah!”), ám erről Ku Csing lebeszéli. Megígéri viszont, hogy fél év múlva visszajön érte. Csakhogy az öregember új asszonyt hoz a házhoz, a lányt pedig erőszakkal férjhez adják. Kezdetét veszi életének ama szenvedésekkel teli nagyobbik része, amelyet a kínai parasztasszonyok oly sok nemzedékének végig kellett már tengődnie; azaz kezdetét venné, ha Cuj Csiao el nem határozná, hogy elszökik a hadseregbe. Csakhogy szökése estéjén türelmetlenségében nem akarja kivárni a másnapot, csónakba ül, hogy átkeljen a megáradt folyón (közben egy új „népdalt” énekel: „Sarló és kalapács a kezünkben, az ország gondja a szívünkben”), és persze nem jut át a túlpartra. Ku Csing visszatér, ahogyan ígérte, de a ház üresen áll. Szárazság van, éhínség fenyeget, s a nép hiába imádkozik esőért. Miközben a kamera a repedezett földet és a baljós udvarú napkorongot mutatja, felhangzik Cuj Csiao hangján egy másik új dal: „A kommunista párt a megmentőnk”. A nézőnek éreznie kell, ha esetleg nem tudná is, hogy a szép hangból kicsendülő remény nem vált valóra.
Nem ismerem Ko Lan művét, amelynek alapján a forgatókönyv készült; egyrészt ezért nem akarok a cselekmény sablonjainak és fogyatékosságainak bírálatába bocsátkozni, másrészt pedig azért, mert fontosabbnak érzem azt, amit a rendezőnek a történeten túl sikerült megmutatnia. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy a film legalább annyira szól az elemek fenséges és könyörtelen nyugalmáról, mint az emberek nyomorúságáról és illúzióiról.
A film – mint azt címe is jelzi – a földet mutatja, pontosabban: a földet és a vizet. A föld sárga és kopár, s ha hiszünk a kamera beállításainak, tágasságához nem tartozik az ember, aki alig észrevehető, aprócska sziluettként mozog a láthatáron, faekéjével alig tudja felkarcolni a föld felszínét. Ám lakói nem tágasnak, hanem igen szűkösnek látják a földet; éppen csak megtermi, ha megtermi, betevő falatjukat. Ugyanilyen a víz is: sárgán hullámzik, sárga iszap ülepedik ki belőle; hatalmas tömegben hömpölyög, mégis mindig szűkösen van, több mérföldnyire folyik a háztól, a lány vödrökkel hordja hegyi ösvényeken. A vidék lakói tudják, hogy ki vannak szolgáltatva az elemeknek; ezt jelzi, egyben ez ellen védi őket a hagyomány, amelyen archaikus kultúrájuk nyugszik. Ám e hagyomány napjai – mi, nézők, tudva tudjuk – meg vannak számlálva, s a régi kiszolgáltatottság átadja helyét egy másik, szekularizáltan üdvtörténeti kiszolgáltatottságnak.
Ku Csing figurája súlyos ellentmondást hordoz (a film lefojtott feszültségének nagy részét ez adja): mint népdalgyűjtőnek az volna a feladata, hogy a hagyományokat megőrizze az utókor számára, de mint a vörös hadsereg katonája éppen a hagyományok lerombolásáért harcol, és csakugyan, a filmben inkább agitátornak látjuk, mint népdalgyűjtőnek. Kiderül: népdalokat is csak azért gyűjt, hogy meg lehessen változtatni szövegüket, és új, korszerű tartalommal terjedjenek országszerte. A néző bizonyos idegenkedéssel szemléli mindezt, ugyanakkor lehetetlen észre nem vennie, hogy a katona szavainak pátosza mégis – utólagos történelmi tapasztalatainkkal dacolva is – hiteles. Ku Csing ugyanis nem fanatikus ember, s naivnak ható meggyőződésében van egy fontos felismerés, az, hogy amit egy egész kultúra sorsszerű boldogtalanságnak lát (mint a Dalok Könyve mondja: „Ha nem vagyunk is boldogok, a nap, a hónap elhalad”), az valójában lerombolandó viszonyok összessége – ha külső nézőpontból figyeljük.
S itt mutat nekünk valami egészen megrendítőt a film. Cuj Csiao keveset beszél, akkor is közömbös dolgokról, ám annál többet énekel. Népdalokat. Ezek azonban – előbb-utóbb észrevesszük – nem generációk által áthagyományozott népdalok, hanem a lány költi őket, szinte szemünk láttára. Fájdalmát és vágyait, mindazt amit nem mondhat el, eldalolja. Gyengeelméjűnek látszó öccse, aki egyébként meg sem szólal, egyszerre csak erőteljes torokhangon rázendít egy igen csintalan énekre, az ágybavizelés dicséretére (miközben a katona sapkájának vörös csillagát cirógatja), ám ez a pajkos ének is szívszorítóan hangzik, mert ez meg az ő sorsa, a kisfiúé. (A filmben vissza-visszatérő kijelentés, hogy azon a tájékon csak szomorú dalokat énekelnek.) Ha valahol, hát itt érvényes az, amit Hölderlin mondott: sors és dal közösek.
Csen Kaj-kö munkásságát nem ismerem. Tudom, hogy a Sárga föld rendezői pályafutásának elején készült, s hogy azóta forgatott egy jóval radikálisabb hangvételű filmet a kulturális forradalomról. A Sárga föld láttán úgy gondolom, hogy igen markáns, egyben igen érzékeny rendező lehet; számíthatunk rá, hogy sok mondanivalója van, s hogy ennek meg fogja találni sémáktól és külső kényszertől mentes formáját; s reméljük, hogy más munkáit is láthatjuk még a magyar mozikban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5307 |
