Tamás Amaryllis
„Mi kell nekünk: szerény boldogság és kertre néző ablak... egy kedves tekintet...” – rendezi a színházban, és karul egyre messzebb ettől a minimál programtól magánéletében a negyvenes, vonzó zenei rendezőnő, Zoja Pavlovna. A középkorú asszony magánya, apró, kis hétköznapi megaláztatások, érzelmi kifosztottság, tekintélyharc áldozatául esett nagymama-unoka kapcsolat, egymás gyarmatosítása, az önzetlenség és a szeretet képességének hiánya – a magánélet kulturálatlanságára figyelmeztet ez a film is. Arra, hogy a család, a „nagy család” semmivel sem helyettesíthető „intézmény”, hogy nem lehet felszámolni az erkölcsiséget és az ésszerűséget, s hogy békességre, megértésre, a lélek eszperantó nyelvére egyre követelőbb az igény. A melankolikus történetnek azok az igazán jó pillanatai, amelyeket a főszereplő Makszakova önironikus kívülállása hitelesít. A film azonban sajnos sablont sablonnal házasít; a magányos negyvenes nagymamát az újdonsült nagypapával. A kimódolt, katarzist helyettesítő „boldog vég” ismét elmossa a valódi gondokat s a változtatni tudás igényét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5291 |
