Nagy Gergely
Alighogy elültek a Közjáték kiváltotta felháborodás és rajongás hullámai, az FMS (Fiatal Művészek Stúdiója) ismét kitalált valamit. Ezúttal két másik műfajt is célbavesznek, a színházat és a filmet. Filmrendezők maguk vagy mások által rendezett színházi előadásokból tévéfilmeket készítenek, videó-változatokat csinálnak, ezeket a televízió, valamint a Szindbád Mozi is műsorára tűzi.
Az új műfajról – színház-videó? mozi-színház? – hárman beszélnek. Árvai Jolán, az FMS vezetője, Grunwalsky Ferenc, az első produkció készítője és Dér András, a másodiké.
Grunwalsky Jozef és Karel Čapek: A végzetes szerelem játéka című darabjának Blue Box-beli előadásából készített videó-változatot. Az előadást Árkosi Árpád rendezte. Dér András saját maga rendezte meg az Asbóth utcában R. W. Fassbinder Fehér méregjét s belőle a filmet Brémai szabadság címmel. Lapzártáig ez a két produkció készült el, illetve látható. A sorozat további alkotói: Kamondi Zoltán, Enyedi Ildikó, Jeles András; az FMS új partnere az Arany János Színház.
Árvai Jolán, az FMS vezetője
Tizenöt éve azért született ez a stúdió, hogy a tévés műfajok határait átlépje. Az akkori fiatal pályakezdőknek – a rendező Fehér Györgynek, a gyártásvezető Somosi Péternek – épp ez volt a célja. Ez a mi hagyományunk. Most is fiatalok – vagy szellemileg fiatalok... – dolgoznak itt. Mindig van egy uralkodó műsortípus. Ez mostanában a vita, a stúdióbeszélgetés. Tíz éve a mélyinterjú volt ilyen. Ellensúlyozni próbáljuk valamivel, mert a fiatalokban öntudatlanul is ellenszenvet vált ki. Tíz éve a drámai műfaj volt ez az ellensúly...
– Mindig ellenreakció az, amit csináltok?
– Igen... bár most, hogy így megfogalmazom, már nem teljesen igaz. Inkább a szellemiségünk ilyen.
– Az újsorozatotok – a színház-videó –, új műfaja a színházi közvetítés ellenreakciója?
– Igen. Sokszor előfordult velem, hogy megnéztem a tévében egy színházi előadást, mely egykor nagy élmény volt, és a képernyőn egyáltalán nem azt nyújtotta. A színházi közvetítésben meghal a színház, de nem születik meg a film. Köztes műfaj ez, mely már nem működik a tévében. A rádióban is csak régebben volt jó, amikor a bemondó még suttogva hozzáfűzte a látottakhoz: ... most odalép, megfojtja Desdemonát... – szóval ez jó volt. De nem véletlen, hogy ma már rádiószínház van. A tévés színházi közvetítés is idejétmúlt forma, ám arra szükség van, hogy színházat lehessen látni a tévében, olyat, amelyik „át is jön” ott. Nem akarom „lemosni” a színházi közvetítéseket a tévé műsoráról, ha lemosódnak, az azért van, mert idejétmúlt forma. Az FMS csak kísérletezik.
– Te találtad ki mindezt?
– Nálunk az a jó, hogy elkezdünk beszélgetni, és közösen születnek az ötletek. A TV2 felkért minket, vegyünk fel a Blue Box udvarán egy színházi előadást, pénzt is adnak rá. Az ötlet nem tetszett. Gondolkoztunk, mit lehet csinálni. Ezúttal még nem érvényesült teljesen a mi koncepciónk, hisz a színházi előadást Árkosi Árpád rendezte, s Grunwalsky ebből készített filmet. A későbbiekben egy-egy filmrendező maga hozza létre az előadást is, már eleve úgy, hogy tudja, később filmet csinál belőle. Ez az előadásnak is jót tesz. Egyébként ennek a módszernek vannak hagyományai. Gothár Péter például sokszor rendezett színházat. Jeles András nagyszerű előadásokat csinált. Ha úgy tetszik, mi csak ezt a hagyományt újítjuk meg. Az Arany János Színház lett a partnerünk. A város legszebb színháza, ifjúsági-, és gyermek színház, de ettől a lehetőségtől a saját profiljukat is bővíteni tudták. Más típusú előadások jönnek létre, melyeket a színház felvesz a műsorába.
– Hogyan nevezed a műfajt?
– Még sehogyan sem nevezem. A Budapest Film, amely a mozikban forgalmazza az elkészült produkciókat, azt találta ki: filmszínház... A mozi nevéből, dupla szójátékkal.
– Az FMS, vagy a Friz műsorai eléggé újszerűek, mások. Lesz-e ebből új, speciálisan magyar tévés nyelv?
– Nem tudatos, nem dolgozunk egy speciális tévés nyelv kimunkálásán. Ha kitalálunk valamit, csak a probléma izgat minket. Mint a mérnököt: itt egy dolog, oldjuk meg. Ha aztán elindul valami a saját útján, elválik, mi lesz belőle.
A Közjáték alapján van képünk arról, hogyan fogadják a műsorainkat az emberek. Levelek jönnek. Borzalmas levelek is, vannak, akik nem értik, mi ez. De a többség azt írja, szereti, és sokan kérik, küldjük el a szövegeket. Van aki elemzi, miért tetszik. Kezdik megszokni, mert naponta látják. Nem hiszem, hogy ilyen műsorokat el kell dugni éjfél utánra. Ha kéthavonta jelentkeznénk, akkor igen, de ha rendszeresen, akkor beépülünk a programba és a látásba is. Ha agresszíven adagoljuk ezeket a műsorokat – növeljük a toleranciát.
– Akartok saját tévécsatornát?
– Nem. Semmi esetre sem. Nagy hiba volna, ha egy csatorna kizárólag csak ilyen műsorokat sugározna. Mint ahogy az is, ha száműznének bennünket. Másfajta programokkal együtt igazán hatásosak a mieink. Meg kell találni az egyensúlyt.
„Mi az, hogy nyelv?”
Grunwalsy Ferenc
– Gáspár Sándor feje mögül szikrák röpködnek, mert épp egy vulkán tört ki, Pap Vera arca összemosódik a tengerhullámzással, ha Gálffi László beszél, holdbéli táj látható... Hogy kerülnek ezek a természeti képek egy Čapek -színmű feldolgozásába?
– Nem szeretnék nagyképű lenni, hogy különleges művészi megoldásokat keresek, de idegesít, hogy egyszerűen nem használják a videótechnikát, (mely mégiscsak a világ egyik legmodernebb technikája) egy emberi drámában, egy színjátékban, vagy nevezd, ahogy akarod... akár egy tréfában.
Nem abban merül ki a videó-technika, hogy megdöntik a kamerát, (én már tíz évvel ezelőtt megdöntöttem), vagy elszínezik a képet és betesznek a kamera elé egy sztárfiltert... Ha azonban egy emberi mozdulatot kilassítasz, megváltoztatsz egy szemet, és aztán melléraksz egy asszociációt... az más. Szerintem ez a technika legalábbis arra kötelez, hogy használd. Számomra a videó-technika a képzőművészet, a grafika egyik formája.
– És miért éppen ilyen asszociációid támadtak?
– Shakespeare óta nem találtak jobbat természeti képeknél. Ezekre érzékeny az ember. Mindenki érti, nem kell magyarázni. Megbeszéltük Árkosival, a színházi előadás rendezőjével, hogy bizonyos emberi gesztusokat megnyújtok. Például Pap Vera arcának képét kimerevítem és megnyújtom, de ezt előkészítem azzal a képpel, hogy hullámzik a fejében a tenger. Beszél a színész, megnyújtod a mozdulatát, hozzáteszed mindazt, ami őhozzá tartozhat, ami hitelesebbé teheti a személyét, a gondolatait, a gesztusait... egy hullámzó tenger, egy jéghegy, egy hegyoldal. A színészek az udvaron játszottak, s én távlatot akartam nekik adni.
– Kozmikus távlat lett...
– Igen. De – és ez paradoxon – csak így tudok utána visszaközelíteni egy archoz. Kozmikus távlatból. És akkor az arcnak is kozmikus mélysége lesz. Ha nem merészkedsz ki egyszer a térbe, a nagy térbe, akkor nem tudsz egy arcon egy szemet kimerevíteni, nem tudsz ráközelíteni. Csak ha megteremtem e távlatot, csak akkor hihetem, hogy egy arc is végtelen. Ilyen egyszerű.
– Hogyan találtál rá erre a látásmódra?
– Engem minden technika leköt. Ha polcot szerelek, vagy összerakok egy konyhát. Az szerepel a Ki kicsodá?-ban, hogy a hobbim a kép.
Mert mi a kép? Az adott pillanatban egy adott lehetőség megoldása. Ahogy Moholy-Nagy László tanította. Én nem döntöm meg a gépet, mert ma már minden hülye megdönti a gépet. Én belemásztam a fénybe. A főiskolán is azt tanítom: másszatok bele a fénybe! Új fejezet nyílik az életetekben. Újra csak arra tudok hivatkozni – anélkül, hogy a kollégáimat kritizálnám-, hogy a videókamera illetve az utómunka lehetőségeinek negyede sincs kihasználva.
Különösen a fiatalok munkáiban zavar mindez. Ők már igazán más generáció – én 49 múltam –, s nekik a vérükben kéne lennie ennek a technikának. És mit csinálnak? Utánozzák az MTV klipjeit. Felületes dolgokat látok, melyek hasonlítanak egymásra. Mert a felületesség egymásra hasonlít.
– Te hogyan találtad meg ezt a videónyelvet?
– Érteni kell először is a zenéhez. Kevesen értenek hozzá, pedig a főiskolán tanítják, sőt van egy csomó zenebuzi köztük. A zene olyan, mint a matematika, nem véletlen, hogy a matematikusok értik is a zenét. Én nyolc és fél évig voltam kántor, apám evangélikus lelkész volt. „Osztályidegenként” nem adódott más lehetőségem, mint a sport és az, hogy meg kellett tanulnom a zenét. Hála Istennek, hogy így volt, mert ha most nem érezném első hallásra, hogy’ megy le a dallam a tonikáról az atomkára, hol bomlik szét a harmónia, akkor nem tudnám azt csinálni, amit csinálok.
A videó és a fotó leleplez. Olyan dolgokat mutat meg az emberek arcából, mozdulataiból, melyeket egyébként nem vennél észre. Én úgy csinálok próbafelvételeket, hogy előtte sorozatban készítem a fotókat a színész arcáról, mozdulatairól. Kiválasztom azt a képet, ami azt az embert, figurát jelenti, amelyiket keressük. Azt mondom a színésznek: ez a te arcod. Egyszerűbb, mintha instruálnám őket. Ezt aztán onnantól kezdve mindenki, a stáb is tudja. Mert zavar, ha mondjuk egy szakáll nincs rendesen befésülve... Szóval dokumentálni tudok. Kirakom a megfelelő 4–5 fotót, s azt mondom; ebből indulj ki. Magyarul: technikaivá teszem az instrukciót, ami eddig lelki volt. Én nem lelkizek.
– Praktikusságra törekszel?
– Nevezheted annak is. Szerintem korszerűség. Azt mondom: így kell kinézned, ez vagy te. Ezt kevés színész bírja. Kialakult körülöttem egy stáb, amelyik bírja. Ma délután négykor így és így kell kinézni. Akkor aztán mondhatom, hogy ne így nézz, mert akinek ilyen az arca, nem nézhet így. A videó megcsinálja azt a pofátlanságot, hogy a színészek nem tudnak kimászni a kezed alól. A videó számomra nyelv. Olyan, mint a beszéd. De a beszéd sem az, ahogy az emberek beszélnek. Mert elszoktak attól, hogy megfogalmazzák a gondolataikat. Csak az agressziójukat „fogalmazzák ki” magukból. A videó nekem olyan, mint Godard-nak a film. Ő is azzal kísérletezik: mi az, hogy nyelv?
A montírozóasztalt sem arra használtam, hogy összevágjam az anyagot, mint egy riportot. Pillanatokat nyújtottam meg, mozdulatokat lassítottam le. Ezért írható rólam, hogy a kép a hobbim.
„Isten nélküli világ”
Dér András
– A Brémai szabadságban te is, akárcsak Grunwalsky a saját művében, bizonyos lelki történésekhez a természetből vett képeket társítottál. Mindketten a szűk színházi térből a kozmikus terek felé nyitottatok.
– A színházcsinálás közben olyan erőteljesen „megyünk bele” egymásba, olyan hús-vér-lélek-szív világba kerülünk, amelyhez képest tűrhetetlen a város. Ezért keresek természeti képeket, valami kozmikusaz, valami valódit. A darabválasztás véletlen volt. Bár nem hiszek a véletlenben... S aztán be is bizonyosodott: komoly, mély oka volt annak, hogy ezt a darabot kezdtük nyúzni. Lehetséges persze, hogyha bármi más alapanyag került volna a kezembe, én addig csűröm-csavarom, amíg erről kezd el szólni.
– Miről? Egy nő meggyilkolja a körülötte levőket, hogy megtalálja a saját szabadságát...
– Mondjuk, a szabadság... Boncolgathatjuk, nekem mi a szabadság, mihez kötöm, lehet-e esetleg kötetlen, sértheti-e mások szabadságát? Az-e a szabadság, hogy hiszek a túlvilágban? Egy fölém rendelt akaratban, vagy az-e, hogy hiszem, maga az ember az akarat? Ezt próbáltam meg a filozófia, a lélek, az esztétika vonalán elemezgetni. S a színházat azért szeretem... itt megállok egy pillanatra... Az ember praktikus lény, lélegzik, eszik, a cipőtalpát koptatja. A műalkotás és az élet ilyesfajta hasonlósága sosem érdekelt. Hisz a szabadság egyik formája az absztrakciós képességem is. Ez a képessége mindenkinek megvan. Ilyenformán mindenki művész. A kérdés az, mennyire emeli ki ezt a képességét, minek rendeli alá, tudja-e természetes alázattal kezelni...
A színház azért izgalmas számomra, mert közvetlen kapcsolatrendszeren alapszik, ahol nincs mellébeszélés, nem lehet eszközök mögé bújni. S a mai világ éppen az eszközhalmozásról és a látszatvilág-teremtésről szól, a kópia-teremtésről. A színházban, ha létrejön a testközeli kapcsolat, ki lehet irtani minden eszközt.
Nem videóztunk, például. Természetes volna, hogy az első naptól videózunk a próbán, de nem. Készült ugyan egy felvétel az egyik előadásról, hogy tanuljunk belőle, de a későbbiekben nem foglalkoztunk vele. Mert amit látnék, nem az, mint ami az előadásban történt.
– Egy kópiát azonban készítettél. Magát a videó-változatot.
– Igen. Egyrészt, mert így szólt a szerződés az FMS és a Budapesti Kamaraszínház között. Másrészt én nem kópiát csináltam, nem színházi közvetítést – ez elég kurta és otromba lett volna az előadáshoz képest. Nem akartam valamit pusztán archiválni. Akkor inkább legyen ez kifejezetten erre a műfajra „vezényelt” produkció. Törekedtem arra, hogy az előadásunk ne legyen zárt, befejezett. A képre rögzített előadásban viszont le kell zárni dolgokat. Illetve máshova kell tenni a nyitást...
Még kegyetlenebb lett a tévés változat, mint az, ami a színházi térben történt. Még „eleve elrendeltebb” lett minden sors. Lassanként kinyílt számunkra a Fassbinder-Mephisto által irányított világ. A Gonosz világa. Ha egyszer ő beteszi a lábát valahova, ott nincs megállás...
– Miért hívod Fassbindert Mephistónak?
– Meglehetősen ördögi alak. Nem igazán kedvelem Fassbindert. Ha a darabjához nyúlunk, nem tudunk a magánembertől úgy elvonatkoztatni, mint mondjuk Arisztophanész esetében, akiről semmit sem tudnak. Azt mondják, a televíziós változat „fassbinderibb” lett, mint a színpadi. Holott csak egyértelműbbek lettek a viszonyok. Kevesebb lett a kiskapu.
– A kameráddal beleavatkoztál az előadásba?
– Nem hagytam, hogy a korábbi instrukcióim maradjanak érvényben. Ez zavart is okozott az utána következő előadásokban, 11 napig dolgoztunk együtt a videó-változaton s utána más lett az előadás, mint a forgatás előtt volt. Kölcsönös volt a hatás.
Meg kellett keresnem a filmes megoldásokat. A színházban például nem láthatok közelit. Csak azt érezhetem, hogy közelit látok. Ezt a munkámat nem tartom videós munkának, inkább filmes munkának nevezem. Az egykamerás felvétel, a világítás, a snittelés, a kompozíciók inkább filmesek.
– Másképpen fogalmazol egy videós munkában?
– Az a témától függ. A videó más. Az elektronikával fura dolgok párosulnak. Veszélyesen belép a kópiagyártás lehetősége, az azonnali, gyors világmásolat-készítésé. Ettől felszínessé válhat a munka. Ugyanakkor a videónak megvan az a szabadsága, hogy mint a Polaroid gépekkel, „szintetikusan” szövöm a szálakat. S így is el lehet jutni egy jópofa, okos, bölcs élmény felé. A videó jóirányú lökéseket adott a filmnek. A gyorsaságot. Tabukat döntött le: a nézési irányok, percepciós idő fontosságát. Csak az önmaga által, az adott pillanatban felállított törvényeknek volt hajlandó megfelelni. Szóval lehet lazábban fogalmazni, ettől még nem lesz pongyola a mű.
– A Brémai szabadság tempója lassú. Hogyan él majd meg a tévében reklámok és klipek között?
– Annyiféle vágyunk és igényünk van. Néha azt szeretném, hogy 180-nal menjek a sztrádán, néha meg egy ismeretlen utcácskába érve, csak lépésben.
A darab persze hiába lassú, nem ad nyugalmat. A metronóm-szerűen közeledő végzet nyomasztóvá tette a filmet. Én nem is nézném meg, mondjuk, este fél tíz után a tévében... Mindig fölmerül a kérdés, kinek csinálsz valamit, mi az értelme. Erre egy darabig volt is magyarázatom. Ha én épülök abból, amit csinálok, akkor a közönség elé víve azt, talán neki is jelent valamit, belebújik, vagy kívülről szemléli: mint egy kémiai kísérletet. Ez a magyarázat aztán elkezdett zavarni. S amiért azt mondom: nem véletlen, hogy ezt a darabot választottuk, amiért azt érzed, hogy halál-hidegségű a film, az az, hogy zárt, Isten nélküli világot jelenít meg. A felismerés, hogy Isten nélküli világban nem lehet élni... – ez volt az, amiért ezt a darabot el kellett játszanunk. S azt mondtuk: elkezdtük ezt az utat, a kegyetlenség, a bűn végletes formáját elemezni, s végig is kell járnunk. De most azt mondom: soha többé...
– Bűnös ez a nő, aki a szabadságért megöli az őt megalázókat?
– Most azt gondolom, igen. A gyilkosságra nincs semmiféle indok. Az eredendő bűn, Krisztus megváltó halála az a középpont, ami arról szól, hogy minden gyilkosság bűn. A római jog, a modern kor erkölcsei, különböző más vallások dogmái ezt másképp és másképp ítélik meg. De magyarázni, elméleteket gyártani az intellektuális ember játéka. Hogy te vagy én mit gondolunk erről, az az abszolút igazsághoz képest nagyjából mindegy.
Megint itt a kérdés: miért csinálsz valamit? Mert el kell tartanom a családomat, mert van egy szakmám. Van egy csomó érvem, melyek megérthetők. De azt remélem, ugyanígy megérthető az az érvem is, hogy azért csinálok dolgokat, hogy az isteni szeretetet dicsőítsem. Hogy megértessem, természetessé tegyem, hogy az jó.
Ez a darab ennek a negatív pólusa. Ha valaki végig tudja nézni, utána erről kezd el beszélni. Persze nem tudom, ez mennyire fair...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=529 |
