Melocco Miklós
Nagy festő volt. 37 évig élt. 15 lives korától profi volt, és körülbelül húsz éven át sokat és Intuios szenvedéllyel festett. Fiatalon halt meg, szörnyű életet ólt.
Raffaello 37 éves korában halt meg, Masaccio 26 évesen, tehát azt az érzést, hogy alig volt idejük festeni, csak egy inas, magyar festő érezheti, mert ma Magyarországon 30 éves kora körül kezd egy festő, ha minden jól megy, festeni.
Ha Caravaggio nagy volt, logikus, hogy a kortársai kisebbek voltak. Caravaggio mellékesen megteremti a barokk festészetet, de ha nem teremtett volna újat, hiszen ma nem látjuk újszerűnek, akkor is nagy festő.
Képeinek minden részlete szenvedélyes és gyönyörű, a szakkönyvekben körtének nevezett őszibaracktól a hangszerekig, az élő, gyötrődő emberi arcoktól az emberi testig, a fényektől a fénylő bársonyokig, a tükröződő fényekig.
És mert nagy festő volt, körülállták a leckéket felmondó, közepes és derék és meghatóan kis képességű kortársak, rossznak látták azt, és ingerelte őket, amit ők már nem láthattak, mert még nem tanította meg őket az újra, a másfélére senki. A görög művészeten nevelkedett stréber csak azt láthatta jónak, ami ideáljának módszereit követte.
Caravaggio számára az a jó festő, aki „érti a mesterségét és jól tudja utánozni a természetet”. Nem volt még fényképezés, nem volt tehát hiteles képe a világnak, csak a festők és szobrászok magyarázták, ábrázolták, a maguk művészetének a szolgálatára a világ képeit. Mellesleg a fényképen is lehet vitatkozni, és így elképzelhető a közismert tény, hogy lehet a fénykép is rossz, a tények mindig zavarják a felismerést. Caravaggio a festészetről a bíróság előtt beszélt, magyarázata ezért egyszerű. „Jól tudja utánozni a természetet!” Mit jelent ez? Azt, hogy a bíróság előtt a művészetről, a megfoghatatlan csodáról nem érdemes beszélni. De arról, hogy egy kép jó-e vagy rossz, akkoriban még lehetett, a tizenhetedik században a festészet még a komolyan vett dolgok közé számított.
Caravaggiónak nem volt baja azzal, hogy hogyan fest, az akkori szokások szerint azzal sem, hogy mit. A művészit kereste szenvedélyesen, a mesterségét tudta, csodára vágyott.
Irigyelhette a kortárs, hogy nemcsak a kánonok szerint tud embert festeni, hanem élő embert is, tehát nein a leckét mondja, hanem ő lesz a lecke például Rembrandtnak is, de ez még csak az irigység. Ellenségei azért voltak, mert nagyon jól festett, mert zseni volt.
Leonardo da Vinci, az elképzelhető tökéletes ember a kortársak szerint buzi volt, mert valami hibát mégiscsak kellett benne találniuk. Mintha a homoszexualitás okvetlenül hiba volna.
Caravaggiót börtönbe zárják, mert rossz képekről azt mondta, hogy rosszak. A rossz festő jelenti fel. Az olasz festőt a francia követ szabadítja ki.
A minőség az utókor alkotóit is idegesíti. Készült Caravaggióról egy film, amelyből kimaradt, hogy nagy festő volt. Persze, persze, hiszen még Kosztolányi sem bírta elviselni, hogy Ady nagy költő volt. Mit akarunk akkor egy Kosztolányinál lényegesen kisebb tehetségtől? Derek Jarmantól?
Caravaggio legfontosabb tulajdonsága a minőség és nem az újítás. Végképp nem a botrányok.
A kis tehetség még csak tűri a szokatlant, néha még élveleg is benne, sőt, ő maga is újít (Masolino, Masaccio mestere), de nem bírja elviselni a gyűlölt, az elérhetetlen minőséget, a művészetet. Sem rögtön, sem három-négyszáz évvel később.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5283 |
