Juhász Gyula
Magával ragadó film a Gulyás-testvérek műve. Leköti a néző figyelmét az első perctől az utolsóig. Egyes jeleneteknél az elérzékenyülésig az, s bizony a történész is csak a látottakat újra gondolva kezd el töprengeni néhány dolgon. Ez a műfaj – amelyet láttunk már Sára Sándornak a második magyar hadseregről szóló filmsorozatában is –, a történet felelevenítése egykori túlélő szereplők elbeszélései révén, ma már biztos sikert hozó megoldás Magyarországon. Nagyon idős hajdani katonák szemében gyúl ki a fény emlékezés közben, a néző pedig nemcsak hallja a történteket, de egy idő után látni is kezdi. Látja nemcsak az elbeszélő öreg hadfit, de azt is, amiről beszél, saját belső vetítővásznán. Az e fajta film élménye közelebb van egy olvasói élményhez, mint a játékfilm élményéhez, mert többet bíz a néző fantáziájára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy befolyásoló hatása kisebb volna, sőt. Mivel nem megrendezett jelenetekből, hanem esendő emberek emlékezetéből alakul ki a történet, a vágási technika segítségével, hitelesebbnek, igaz történetnek hat –, pedig nem biztos, hogy az.
Az Isonzó-film középső része egy trilógiának, amely Magyarország első világháborús történetét szeretné elmondani. Mi most azonban csak ezt a filmet látjuk, amely oly kerek egész, oly önálló, amelyben lényegi mondanivalóját tekintve benne van minden, amit előtte vagy utána el lehetne mondani, hogy nem hiányzik a kezdő és befejező rész.
Minden „üzenet” átjön itt, amit a rendezők mondani akarnak nekünk. Az, hogy a háború barbár, szörnyűséges dolog, még akkor is, ha mindezt „békévé oldja az emlékezés”. Az ember vágya: békében élni.
Az első világháborút az azt követő évtizedekben mindegyik résztvevő fél hősi háborúnak ábrázolta a maga
„A régi indalatokra és félelmekre újak rakódtak” nézőpontjából; katonáit a hazáért harcoló hősöknek, halottait hősi halottaknak. Pedig erről a háborúról – ha az igazsághoz hűek akarnak lenni – semelyik tábor látószögéből nem lehet elmondani azt, amivel I. J. P. Taylor, a neves angol történész kezdte a második világháborúról szóló könyvét, hogy „ez jó háború volt”. Jó háború az antifasiszta hatalmak oldaláról. Az első világháború „rossz” háború volt. S ennek érzékeltetésére aligha lehetne tökéletesebb hadszinteret kiválasztani – legalábbis az Osztrák–Magyar Monarchia szempontjából –, mint az olasz hadszínteret, azokat a rettenetes harcokat, amelyeket a magyar emlékezet Isonzó, Doberdó, Piave neveivel őrzött meg, s amelyek a mi történelmi emlékezetünkben nem földrajzi nevek, hanem a rettenet szinonimái. Mindezt lefegyverzően érzékelteti a film.
Isonzónak van azonban a magyar emlékezetben más olvasata is. S ez az, ami a háborús összeomlás, a forradalmak, a trianoni béke után a legerősebben hatott nálunk, mert a propaganda ezt erősítette, mert az ebből fakadó indulatokat növelte: a tőrdöfés legendája. A „Dolchstoss” német találmány volt, a maguk háborús történetének forradalom-ellenes értelmezésére. Mivel azonban a magyarság még kataszrofálisabb módon került ki a háborúból, a tőrdöfés-legenda – különösen a húszas években – talán még virulensebb volt, mint német földön.
A hegyekben vívott két és fél éves harc – hadtörténeti értékelés szerint – végül is az osztrák–magyar csapatok sikerével zárult. A háború mégis elveszett. Magyarország számára ez nem egyszerűen a monarchia összeomlását jelentette, s ezzel az ország – nemzedékek által oly nagyon áhított – függetlenségének visszanyerését, de a trianoni békeszerződést is.
A magyar politikai közgondolkodásra két, alig egy esztendő alatt bekövetkezett megrázó élmény vésett kitörölhetetlen nyomokat: az 1918-19-es forradalmak, és a történelmi magyarság széthullása, amit a békeszerződés olyan határokkal szentesített, amelyek nagy tömböket szeltek le a magyar etnikumból. Ez a két, földrengésszerűén és egyidejűleg végbement folyamat félelmes és (mint a politikai félelem szülte tanulságok általában) hamis tanulságként ok-okozati összefüggésben ülepedett le. Mintha a forradalmakból következett volna a vereség. Mintha a forradalmakból következett volna a nemzeti tragédia. A filmben is elhangzik az egyik visszaemlékező szájából, hogy amíg a katonák keményen állták a sarat a frontokon, „Budapesten őszirózsás forradalmat játszottak.”
Ez az akkor sok emberben létező érzés, később legtöbbükben meggyőződéssé vált, mert még a politikailag iskolázott elméknek is nehéz volt megérteni a történteket, még ha el is ismerték a magyaron kívül más nemzetek, nemzetiségek igényeinek jogosságát. Mert a jogos nemzeti törekvések (fél mondat hangzik el erről a filmben a hadtörtónésztől) összekeveredtek a hódító igényekkel, s ezek a győztes nagyhatalmak jóvoltából nagyrészt teljesültek is. Mert a nemzeti ellentétek az egyes államokon belül és ezek között tovább éltek. A régi sérelmekre, indulatokra és félelmekre újak rakódtak. Mert a Monarchia összeomlásakor függetlenné vált országok határai vagy az etnikai határokkal nem estek egybe, vagy nem voltak azonosak a történelmi emlékezetben őrzött területekkel. Mert az egész térség újból a nagyhatalmi befolyásért vívott harc prédájává vált.
Akármilyen nehéz volt is a kor átélőinek megérteni a történteket, az utókor a források birtokában rendet rakhat az eseményekben. Mert tudjuk, hogy amikor Budapesten az őszirózsás forradalom kitört, a Monarchia már nem létezett, mert már Ausztria is kimondta függetlenségét. A magyar forradalom tehát semmilyen mértékben nem volt oka a vereségnek, inkább következménye volt. Ha rendet rakunk az eseményekben, akkor azt is tudjuk, hogy a harcoló katona meg a forradalom szembeállítása nem valós dolog, mert a forradalom első napjainak főszereplői is katonák voltak. Az ő sapkarózsájuk helyére került az őszirózsa!
Nagy – s mert ismétlődő, szinte feloldhatatlan görcse a magyar történelmi emlékezetnek –, hogy a vesztes háború terheit (erkölcsi terhét is) nem azoknak kellett vállalniuk, akik az országot a háborúba belevitték, hanem azoknak, akik a vereség után talpra akarták állítani. Csak az érthetőség kedvéért idézem, hogy a szövetséges hatalmak a második világháború idején, éppen az első háború tanulságai alapján kerestek valamiféle megoldást – sikertelenül – Magyarország számára, hogy elkerülhető legyen a katasztrofális ismétlődés. 1943. szeptember 27-i keltezéssel olvashatjuk egy – a moszkvai külügyminiszteri konferenciára készített – brit feljegyzésben: „Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a demokratikus erők, amelyek remélhetőleg átveszik a hatalmat Magyarországon a háború után, végzetesen kompromittálnák magukat, ha a magyar nép véleménye szerint kapcsolatba hozhatók lennének olyan tisztességtelen területi rendezéssel, amely megismételné a trianoni rendezés „hibáit” (Magyar–brit titkos tárgyalások, 247.). A terheket – mint tudjuk – a fiatal magyar köztársaságnak kellett vállalnia.
Az emlékezet torzít akkor is, ha az értelmetlen, véres öldöklés egy pontjára szegezzük figyelmünket.
Úgy tűnhet, mintha 1918 vége felé is olyan erők álltak volna rendelkezésünkre, melyek sikerrel szánhattak volna szembe – ha a kormányzat nem pacifista (s valóban hiba volt, hogy az volt) – a környező új vagy megnagyobbodott országoknak (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság) az antant déli hadserege által is támogatott hadseregeivel. A magyar köztudat egy részének sohasem volt jellemző tulajdonsága a számolni tudás, pedig az a helyes azonosságtudat fontos alkotóeleme. Nem lefegyverző, csak a döntések szempontjából jól orientáló. A film záró szakasza, az emléktúra, az egykori katonák egymásnak ellentmondó emlékei, s a végén a közös ünnepség, a megbékélés torokszorító. A katarzis élményével hat, még akkor is, ha tudjuk, hogy a „harcot, amelyet őseink vívtak”, nem most, a nyolcvanas években oldotta békévé az emlékezés. A két háború között oldódott az föl. Amikor apáink, nagyapáink Doberdóról, Piavéról, Isonzóról meséltek téli estéken vagy nyári pihenőkor, nem az indulat szólt belőlük. A kibeszélés élménye hozta a feloldást, amelyet akkor az olasz-magyar barátság idején a két kormányzat politikai okokból is erősen szorgalmazott. Az emlékhelyek, a katonai temetők akkor készültek. Látni ezeket ma azért döbbenetes, mert a háború értelmetlenségét szimbolizálják. De még a mohos katonasíroknál is jobban érzékeltetik ezt velünk a film befejező képei: az öreg hadfi kifejező-kifejezetlen arca, révedt-szomorú tekintete, amint a folyót nézi a majd háromnegyed százados borzalmakra emlékezve, s mögötte a mai nemzedék, a gyerekek vigyorgó arca. Hogyan lehetne ennél többet sűríteni néhány képsorba?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5277 |
