N. N.
Közvetlenül a Berlinale után, március 5. és 8. között, a nyugat-berlini Művészetek Akadémiája szimpoziont rendezett, amelynek középpontjában a Szovjetunió új művészeti és kultúrpolitikai törekvéseinek ismertetése állt. Levetítették Elem Klimov teljes életművét. Felolvasó estet tartott a nálunk is jól ismert szovjet író, Valentyin Raszputyin és Alesz Adamovics, a Jöjj és lásd forgatókönyvének társszerzője. Matinén szerepelt Bulat Okudzsava. A rendezvényeket igen nagy érdeklődés és a Szovjetunió művészete és új kultúrpolitikája iránti lépten-nyomon megnyilvánuló szimpátia kísérte. A program egyik jelentős eseménye volt a Film – zene – irodalom címmel megtartott vita. A beszélgetésen, a már említett szovjet művészeken kívül részt vett Alexander Kluge, Wim Wenders, Reinhard Hauff (filmrendezők). Luigi Nono (zeneszerző), Heiner Müller (drámaíró) és Ulrich Gregor (film-történész). Az est folyamán valódi párbeszéd alakult ki, amelynek fő témái a következők voltak: a háború és a béke, a nép és az emberiség viszonya; a művészetek, a tömegkommunikáció szerepe az emberiség életében. Különösen érdekes volt a népről, a népiség fogalináról, s e fogalom eltérő értelmezéséről kialakult eszmecsere. Az alábbiakban – megőrizve az élőbeszéd spontaneitását – részleteket közlünk a vitából, amelynek anyagát Dárday István bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére.
Elem Klimov: A szovjet televízió informatív funkciójában gyökeres változás következett be. Fontos, hasznos és értékes információkat nyújt. Ám amikor a televízió szórakoztató funkciójának igyekszik eleget tenni, akkor az ember néha rosszul lesz a látványtól. Most természetesen a saját televíziónkról beszélek. Néha egyes, szórakoztatónak kikiáltott műsorok láttán, az embernek az az érzése, mintha az ördög ünnepelne, mintha nagyon is közel lenne az apokalipszis eljövetele. De vagyunk még azért néhányan, akik tudják és nem felejtették el, hogy az embernek igénye van a szellemi erőfeszítésre, a szellemi erőfeszítést kívánó és nyújtó művészetre. Vannak alkotóink, akik ennek a feladatnak úgy próbálnak eleget tenni, hogy korunk apró-cseprő vagy nagyobb visszásságait pellengérezik ki, vagy a közelmúlt hibáit tűzik tollhegyre. De azt hiszem, hogy ezen túl kell lépni, a jövendőre apelláló művészettel. Vissza kell állítani a szellem uralmát.
Olyan emberekről is beszélni kell, mint például Valentyin Raszputyin Isten veled Matyora! című könyvének hősei. Ezek olyan emberek, akik magukban hordják a kultúra, a művészet iránti éhséget. Tehát újra kell gondolnunk, mit is jelent az, hogy nép. A művészek ismét igen erősen merítenek a népből, a népiségből, és alighanem ott találják meg a legértékesebb mondanivalót. Ez rendkívül élesen tudatosodott itt bennem, Berlinben, amikor újra megnéztem a Búcsúzás című filmet. Természetesen nem értékelni akarom ezt a filmet, de az itteni vetítés ismét rendkívül világossá tette számomra, hogy az embereknek mennyire szükségük van arra, hogy tisztázzák önmagukkal a dolgokat. Azt hiszem, efelé haladva kell dolgoznunk.
Heiner Müller: Azt hiszem, mindenekelőtt egy terminológiai problémát kellene tisztáznunk. Elem Klimov barátommal is. Mit is értünk azon, hogy nép. Alighanem én egészen mást értek rajta. Azt hiszem, hogy nagyon pontosan és óvatosan kell megközelítenünk ezt a fogalmat. Gondoljunk mindig arra, hogy a szó jelentéstartalma és hangulata számunkra egészen más, mint az oroszok számára.
Valentyin Raszputyin: Elég nehéz lesz megmagyarázni, hogy mi a népen valami alapvetőt, valami őseredetit értünk, ami nyelvileg is kifejezésre jut, de nem tudom, hogy ezt mennyiben lehet lefordítani. A nép semmi esetre sem azonosítható a lakossággal, sem itt nálatok, sem nálunk a Szovjetunióban. Mégis valamiféle régi rögződés folytán azt hisszük, hogy a nép az valami jól körülírható, szemmel látható monolitikus egység. Ha ez így lenne, a nép fogalmát egyszerűen meg kellene szüntetni. Elem Klimov említette az imént a szovjet televízió szórakoztató műsoraival kapcsolatban, hogy azok láttán az az érzése, az embernek, mint hogyha az ördög ülne ünnepet. Ez persze nemcsak a televízióra igaz, a néplélek megnyilvánulásainak is vannak ilyen elrettentő momentumai. Különböző dolgokra gondolok: kezdve a vallási fanatizmuson, a világnézeten át egészen másfajta megnyilvánulásokig. De mégis azt kell mondanom, hogy ezekben nem a nép megnyilvánulásairól van szó, hanem a lakosságéról. Ha az ember néha körülnéz, és nyitott szemmel néz körül, akkor néha olyan nyomasztó érzés fogja el, hogy legszívesebben nem csinálna többé semmit, sem az irodalomban, sem másutt. Lehet, hogy ezért máshol is lehet a hibát keresni, de a főbűnös mégis a művészet, a művészet, amely semmi mással nem foglalkozik újabban, mint a publikum szórakoztatásával, és elhanyagolja az emberi értékek megőrzését. A művészet az elmúlt időszakban túl sokat foglalkozott propagandával, túl sokat foglalkozott a bűnnel, és kevesebbet a bűnhődéssel. Ez a jelenség Önöknél is tapasztalható volt, és az elmúlt időszakban nálunk is. Mindig érdekesebb valami szenzációsat, tehát például a bűnt bemutatni és ábrázolni, mint annak következményeit a lelki rezdülésekben és az ember belső világában. Vannak nálunk is emberek, akik így olvasnak Dosztojevszkijt, és vannak színházak, amelyek művészei, rendezői ebben a szellemben dolgoznak. Éppen ezért, ha nyugaton járok, különös kíváncsisággal figyelem, hogy mit olvasnak az emberek, és milyen művészetet fogadnak be. Mi alapjában véve ugyanolyan emberek vagyunk, mint Önök, nekünk is vannak ideáljaink. Jó, rendszereink különbözőek, de nem értem, hogy miért engedtük meg, hogy ideáljaink (az Önöké és a miénk) oly messzire eltávolodjanak egymástól. Miért engedtük meg mi, művészek, alkotók, hogy a művészet ennyire pervertálódjék. Azt hiszem, hogy ez napjaink egyik legfontosabb kérdése. A társadalomban végbemenő változások, legyen szó bármely társadalomról is, nem okai, nem kiváltó okai, hanem következményei az erkölcsiségben és a szellemiségben végbement változásoknak. És itt szeretnék visszatérni arra a kérdésre, hogy mi is a nép, a nép fogalma. A nép tehát nem gyűjtőfogalom, nem a lakosság, hanem csak annak fizikailag, erkölcsileg, szellemileg legerősebb része, amely képes megőrizni ezeket az értékeket.
Rendkívül kellemes meglepetés számomra, hogy ilyen sokan hallgatnak bennünket itt a teremben. Nálunk is sok hallgató gyűlik össze egy-egy író-olvasó találkozóra, egy-egy költő felolvasó estjére. Azt hiszem – általában – elmondhatjuk, hogy a mi közönségünk a legolvasni-szeretőbb közönség a világon. Én mégis azt hiszem, hogy ez nem a leginkább olvasni szerető közönség. Talán még az NDK-ban is többet olvasnak, mint nálunk. Sőt, az a benyomásom, hogy az olvasók ott jobban olvasnak. A különbség talán csak az, hogy nálunk az olvasók többet és élénkebben reagálnak az olvasmányaikra. Az írók ezt tudják, s hogyha megjelenik egy új könyv, akkor a szerző valósággal belefullad az olvasói levelek áradatába. Különféle olvasói levelek vannak. Vannak teljesen üres olvasói levelek, amelyek csak azért íródtak, hogy az illető aláírhassa a nevét s a címét a borítékra. És vannak rendkívül meglepő levelek. Hogyha ezeket olvassa az ember, akkor megérti, mi is az a nép. A legkritikusabb és legtragikusabb pillanatokban mindig tisztában lehetünk azzal, hogy mit is gondol a nép. Én tulajdonképpen pesszimista ember vagyok, és itteni tartózkodásom idején az elmúlt három napban többször is pesszimista véleményt fejtettem ki. Azt hiszem, hogy valamennyi jelenlévő elvtársam közül én vagyok a legnagyobb pesszimista. Mégis azt kell mondanom, hogy nem tudnék dolgozni, ha nem kapnék ilyen leveleket. Mert ezek azok, amelyek arra kényszerítenek, hogy csaknem optimista legyek. Ez az esszencia, amelyet ezek a levelek tartalmaznak, mindig elég, hogy egy hétre feltöltsenek némi optimizmussal. És azután jön a következő ilyen levél és akkor az ember újra tovább tud élni... Azt hiszem, hogy ez után a mostani műhelybeszélgetés után, talán két napra megint feltöltődtem, megint optimista leszek.
Alexander Kluge: A hallgatóság talán fel fog menteni az alól, hogy itt és azonnal egyedül érvényes választ adjak kapásból a szóban forgó kérdésre. Annál is inkább, mivel a Szovjet írószövetség első titkára rendkívül differenciált és sokatmondó választ adott rá. De hadd mondjam el én is ezzel kapcsolatos egyik élményemet. Egyszer – a Szovjetunióbeli tiltakozó mozgalom közepette vagy közvetlenül utána – jártam Moszkvában, és akkor elég sok emberrel beszéltem, többek között egyetemi professzorokkal is, és valahogy úgy tetszett nekem, mint hogyha a Szovjetunióban hiányoznának olyan fogalmak, mint például az elidegenedés. Mintha ez és ehhez hasonló fogalmak nem is léteznének. Éppen ezért szolgált nagy örömömre, hogy most egy sokkal differenciáltabb argumentációval találkozhattunk szovjet részről. Amiről itt szó van, az tulajdonképpen az a nyersanyag, amivel mi alkotóművészek dolgozunk, nevezzük azt közönségnek, nevezzük olvasóknak, vagy mondjuk, bázisnak, mint ahogy a tiltakozó mozgalom idején nevezték, vagy éppen népnek. Azt hiszem, mindez az elnevezés pontatlan. A nép fogalmát sok mindenre használták, és sokszor vissza is éltek vele, gondoljunk itt olyan fogalmakra, mint „népi gránátos divízió”, „népi felkelés”, vagy „népies”, vagy a „nép nevében”. Nem is szólva a népi szó elferdített verziójáról. Mindez a német történelemnek arra a tizenkét szörnyű évére emlékeztet, amely ma megnehezíti számunkra a nép szó használatát, illetve megfelelő módon történő értelmezését.
Most engedjék meg, hogy megfordítsam a szereposztást, és én kérdezzek. Mégpedig azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a nyilvánosság és az intimitás között művészeti értelemben? Ez az én véleményem szerint egy és ugyanazon ember két különböző halmazállapotát jelenti. Namármost a televízióval ez az egyén úgy kerül szembe, mint egyfajta szintetikus nyilvánossággal, a saját intim szférájában, a saját lakásában. Tehát a tévé „belép” a lakásba, belép az illető életébe, udvariasan köszön, és megpróbál valamit eladni neki, valamit rátukmálni, valamit bevinni a fejébe, mintegy házhoz szállítva. Ez már nem azonos a klasszikus nyilvánossággal, amikor egy embercsoport valahol összegyűlik, mint ahogy mi most, itt, hiszen ebben a formában a nyilvánosság klasszikus fogalmáról, egy párbeszédről van szó, ahol válaszolni is lehet a dolgokra. A nyilvánosság tehát, bár rendkívül patetikus fogalom, de nagyon is megalapozott valami, aminek gyökerei visszanyúlnak egészen a francia forradalomig. Ezzel szemben az intimitás, vagy hogy úgy mondjam, az intimitás zsarnoksága, az mindig is jelen volt és jelen van az emberek életében a mai napig. Ez teszi ki az emberek idejének nagyobbik részét.
Azután lehetne másfajta különbséget is tenni ezen az egy fogalmon belül. Például ugyanazon személy, mint fogyasztó – gondoljunk csak a karácsonyi vásárra, a bolt zárása előtti tumultusra, vagy a végkiárusításokra, hogy ott hogyan viselkedik az ember –, és ugyanez az ember, – mint termelő. Ugyanígy én azt mondanám, hogy lehetünk termelői, megalkotói saját életünknek és lehetünk passzív nézői. A végzet hatalma mindig akkor sújt le ránk, amikor túl sokáig voltunk nézők, passzív nézők, méghozzá kollektíven. Éppen ezért tehát, nem lehet egyugyanazon sémával mérni az embereket, a népet, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Ez a többértelműség, ez a több alakúság azt is jelenti, hogy nekünk, alkotóknak figyelembe kell ezt vennünk, és ennek alapján megpróbálnunk szólni közönségünkhöz; figyelembe véve tehát, hogy ez a közönség rendkívül több alakú, több rétegű, egyénenként és kollektíven is. Hisz ez meghatározza érdeklődését is, hogy éppen milyen alakjában fordul felénk, milyen alakjában válik befogadóvá. Egy kicsit patetikusan úgy is mondhatnám, hogy nekünk, művészeknek, filmalkotóknak, műveinkkel olyan közönségre van szükségünk, amely maga is alkotója, formálója saját életének, nem csupán passzív fogyasztója. És ha ezt nem találjuk meg, ha nem ez történik, akkor depresszívek és pesszimisták leszünk. Ellenkező esetben azonban reményteliek lehetünk, reménykedhetünk ezekben az emberekben.
Lényegében nem másról van szó, mint egyfajta harcról a fejekért. Nálunk ez úgy nyilvánul meg, hogy a nagy konszernek, a nagy állami televízió és rádióállomások mintegy saját tulajdonukká kívánják tenni ezeket a fejeket, az emberi fejeket. És ilyen szempontból nézve, az NSZK-ban, a Német Szövetségi Köztársaságban most bevezetés alatt álló magántelevízió tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy közönséget, egy közönség-szeletet eladnak a kereskedelemnek, kereskedelmi célokra. Tehát az nem más, mint az emberkereskedelem egyfajta szubtilis formája. Nagy öröm számomra, és nagy optimizmussal tölt el, hogy ennek igen nagy ellenzéke van nálunk. Ebbe a „vonalba” illeszkedik egyébként az is, hogy a szürke tömeg, a szürke közönségtömeg eladása helyett az egyes ember életét elmesélhetővé tegyük. Tehát az egyes emberek saját tapasztalatait a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tegyük. És ez a mi feladatunk, a filmesek feladata.
Alesz Adamovics: Az előttem szólókat hallgatva, felmerült bennem, hogy vajon az Önök enciklopédiáiban szerepel-e az emberiség szó. A mi enciklopédiáinkban sok minden szerepel. Szerepel bennük Dzsingisz Kán, Churchill, és nemcsokára Csernobil neve is szerepelni fog. Elem Klimovval van egy közös barátunk, Jurij Kaljagin filozófus, aki munkássága során rendkívül sok enciklopédiát tanulmányozott át. Nem tudom, hogy volt-e köztük német enciklopédia, de egyikben sem találta meg az emberiség szót. Nem akarok mindenáron ellentmondani annak, ami itt a néppel kapcsolatban elhangzott ma, annál is kevésbé, mert sokmindennel egyetértek. De nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy a nép szó ma nem hangozhat el, nem képzelhető el különválasztva az emberiség szótól. Az a bizonyos átkozott bomba olyan probléma elé állított bennünket – valamennyiünket –, amely előtt a művészet és az ember még soha nem állott. Sok száz olyan művet találhatunk például az irodalomban, amely arról szól, azt a kérdést feszegeti, hogy az ember feláldozza-e magát a népért. Mára a bomba olyan szörnyű helyzetet teremtett, amelyről még beszélni is borzasztó, és amelyben teljesen valóssá vált ennek a kérdésnek egy másik megfogalmazása, mégpedig az, hogy egy nép feláldozza-e magát az emberiségért. A probléma tehát úgy merült fel, hogy míg eddig csak az egyén volt halandó, napjainkra az egész emberiség is halandóvá vált. Hiszen ma már nem Amerika vagy Európa ellen megvívandó háborúról van szó, hanem az egész emberiség meggyilkolásáról, elpusztításáról. Mert ha bennünket megtámadnak, akkor a mi válaszcsapásunk mindent meg fog semmisíteni, mindent el fog pusztítani. És ez mindkét oldalra, mindkét félre vonatkozik. Ma tehát úgy merül fel a kérdés, hogy ma már nemcsak önmagát kell feláldoznia az embernek a népért, hanem egy-egy népnek kell feláldoznia magát azért, hogy ne pusztuljon el az emberiség. Ez olyan probléma, amelyet még végiggondolni is borzasztó. Mindazonáltal valódi és jelenvaló probléma.
Azt hiszem, itt elmondhatom, hogy előttünk, emberek, művészek előtt, olyan feladatok állnak ma, amelyeket idáig még csak elképzelni sem tudtunk. Tudjuk, hogy vannak írók, akik sok ember előtt is képesek hazudni, akár egy egész nép előtt is, nem is beszélve a politikusokról, akik minden auditórium, minden közönség előtt képesek hazudni. De én elképzeltem magamnak – és ez technikailag ma már majdnem megvalósítható –, hogy mi lenne, ha az emberek, az egész emberiség, 6-7 milliárd ember, a televízió képernyő segítségével, kölcsönösen és bármikor láthatná egymást. Még elgondolni is nehéz, hogy ezesetben milyen kozmikus méretű Hlesztakovra van szükség – a Revizor-beli Hlesztakovra gondolok –, ahhoz, hogy az egész emberiségnek hazudjon valaki. Ma az irodalom, a művészet, a mozi már nem pusztán az olvasóhoz vagy akár egy néphez szól, hanem az egész emberiséghez. Ám, ha ennek ellenére is képesek vagyunk hazudni, akkor ez már igazán figyelemre méltó teljesítmény.
Bulat Okudzsava: Hallgatva a vitát, illetve barátaim hozzászólását, két kérdés merült fel bennem. Két olyan kérdés, amely rendkívüli mértékben foglalkoztat. Én most nem akarok kozmikus kategóriákban gondolkodni, én csak megpróbálom értelmezni a magam számára (is), hogy mi is valójában a nép. Ez a fogalom nálunk – nem tudom, hogy Önöknél is így van-e – rendkívül elterjedt, nagyon gyakran emlegetik. S e köré a fogalom „köré” nemcsak egy nagy irodalmat hoztak létre, hanem nagyon súlyos bűnöket is elkövettek a nevében. Rengeteg minden történt a nép nevében, és őszintén szólva én belefáradtam abba, hogy ezekkel foglalkozzam. Egyszer egy magasrangú funkcionáriussal beszélgetve, azt mondtam, hogy a televízióban, a moziban mindenféle lehetetlen, értelmetlen marhaságokat mutogatnak, ezekből egy szót sem hiszek el, miért van erre szükségem, miért kell ezeket látni, meghallgatni. Erre az illető rám nézett és azt mondta: „De hiszen ezek nem is magának szólnak.” Tehát ez azt jelenti, hogy a népnek. De hát én is a nép vagyok. Nálunk egyszerűen eltorzították ezt a fogalmat, hogy nép. Olyan értelemátalakulás történt, miszerint a nép fogalmán ma már nem egy egyszerű, történelmi kultúrkategóriát értenek, hanem az alacsonyan képzett, gyakorlatilag a műveletlen emberek tömegét.
Az olyan frázisok révén pedig, mint például a nép iránti szeretet, valami nagyon fontos dolog veszett el. Ez a másik probléma. Nem tudom, hogy Önöknél ez hogy van. A nép iránt hangoztatott szeretet mögül eltűnik vagy eltűnt az egyén, az egyes ember tisztelete és megbecsülése. És számomra a mai változások közepette az a legfontosabb, hogy ennek az „intézményét” visszaállítsuk. Mert enélkül elképzelhetetlen a társadalom normális etikai, erkölcsi fejlődése. Ezért is térek ki most erre. Nagyon büszke vagyok, hogy eljutottunk idáig. Mert ha megtanuljuk a személyiséget tisztelni, akkor megtanuljuk a népet is tisztelni.
Ulrich Gregor: Az egész beszélgetésből rendkívül megragadott az a különféle és rendkívül érdekes megközelítés, amellyel a nép fogalmát körüljárták. Azt hiszem, nem állok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy a generációm, hogy is mondjam, nem tud mit kezdeni ezzel a fogalommal, és talán nem is akar. Mert számunkra ez a fogalom valami alapvető módon kompromittálódott és egyszerűen használhatatlanná vált. Dehát a mi egész fiatalságunk, egész öntudatra ébredésünk során szembenálltunk ezzel a fogalomkörrel és mindazzal, ami rátapadt, és megpróbálunk valami más orientációs pontot találni a magunk számára. Részben az emberiséget állítottuk a helyére, részben pedig egyfajta világpolgári, kozmopolita magatartást. Vagy később, a 68-as események, illetve az azt követő események során, a diákmegmozdulások ideáljait, eszméit, az elnyomottak internacionáléját, amelyek számunkra sokkal vonzóbb, és sokkal fontosabb ideált jelentettek, mint a nép fogalma. És ezért volt érdekes számomra a szovjet alkotóktól – íróktól és filmművészektől – itt hallani, hogy a szovjet kultúrában mélyen gyökerező népiség, illetve a nép fogalma már nem olyan töretlen, és nem olyan egyértelmű, mint korábban volt, tehát – mint hallottuk – bennük is fölmerültek bizonyos kérdőjelek, bizonyos kételyek. De azt hiszem, hogy nemcsak ebben voltak értelmezési különbségek közöttünk, hanem hogy ha végiggondolom a szovjet filmművészet történetét, egészen napjainkig, akkor egyfajta mélyen gyökerező történelemszemléletet látok. Tulajdonképpen minden jelentős szovjet filmalkotás valamiképpen a történelemhez kötődik, vagy abból merít. Ezek az alkotások olyan kollektív élményeken alapulnak, amelyeket mi, itt Németországban vagy Európának ezen a felén nemcsak hogy nem éltünk így át, hanem talán meg sem tudunk igazán érteni. Éppen ezért, ami bennünket, a mi lehetőségeinket illeti, a magunk eszközeivel a fiatal filmesek fórumán és a filmbarátok mozgalmának keretében igyekeztünk hídverő-szerepet betöl-tani, mert az a véleményünk, hogy igenis van tanulnivalónk ettől a szemlélettől, ettől az attitűdtől is. Ebben nekünk, németeknek, igen nagy lemaradásunk és behoznivalónk van. És igenis tanulhatunk más népek tapasztalataiból is, így a szovjet filmművészetből is.
Nagyon fontosnak és jónak tartom, hogy napjainkban éppen itt és most, ezekben a napokban rendkívül nagy szimpátiahullám tapasztalható a Szovjetunió iránt. Aminek talán megvannak a maga okai, talán a mi korábbi tevékenységünk is hozzájárult ehhez. Persze föl lehet tenni a kérdést, hogy miért épp most tört ki ez ilyen elemi erővel? És érdemes lenne elgondolkozni azon is, hogy miért épp most tapasztalható ez, s miért most hullottak le a korábbi korlátok? De azt hiszem, hogy ennek boncolgatása helyett egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy ez van, ez tapasztalható, és azt hiszem, hogy ennél többet nem is kívánhatunk. Nem kívánhatunk tehát többet annál, mint hogy fölfedeztük azt, ami bennünket összeköt, azt amiben egyetértünk. Nagyon sok ilyen kérdésről, problémakörről hallottunk a mai beszélgetés során. Olyanokról, amelyekről korábban nem is gondoltuk volna, hogy egy véleményen vagyunk, vagy hogy egy véleményen lehetünk. Azt hiszem, ez mindannyiunknak nagy élmény, és csak örülhetünk, hogy ennek most részesei lehetünk.
Máté Péter fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5274 |
