Keserű Katalin
Néhány évvel ezelőtt a Tömegkommunikációs Kutatóközpont felmérést készített a képzőművészeti műsorokról. Kiderült, hogy szégyellnivalóan alacsony a nézettségük. Ennél csak az szomorított el jobban, ahogyan az illetékesek a felmérés eredményére reagáltak. Habozás nélkül a könnyebbik utat választották, ahelyett, hogy nekiálltak volna hatásosabb műsorok készítésének titkát keresni, inkább csökkentették a képzőművészeti műsorok számát. Valami azért maradt mutatóba; a TV-Híradó aránylag gyakran (mióta megújult, valamivel rendszeresebben és avatottabban) tudósít kiállításokról, évfordulókról, a Stúdió a képzőművészeti eseményeknek is teret ad. Létezik egy szórványosan megjelenő, de a mai magyar képzőművészeti életben eligazítani már csak ezért sem tudó portréműsor, A TV Galériája. Esetenként láthatunk – feltéve, hogy munkaidőben hazarohanunk, este nem készítünk vacsorát a gyerekeinknek, vagy lemondunk az alvásról – egy-egy hosszabb-rövidebb művészettörténeti sorozatot is (Schock, ami sok; A Hét műtárgya; Száz híres festmény). Ez utóbbi esetben különösen kíváncsi volnék, milyen foglalkozás lebegett a műsorszerkesztők szeme előtt, mit gondolhattak, ki képes egy ilyen rendszertelenül, a legkülönfélébb napokon és időpontokban sugárzott műsort követni. Költői kérdés, a képzőművészeti filmek a jelek szerint nem valamilyen elv szerint kerülnek adásba, hanem csak azért, hogy szó ne érhesse a ház elejét. Oda teszik őket, ahol éppen hely van. A Magvar Televíziónak, műsora legalábbis ezt tanúsítja, nem igazán szívügye, hogy nézőit informálja, és tájékozódni segítse a mai (tegnapi, tegnapelőtti) művészeti életben. Nem mintha az irodalom, a zene vagy a film terén más volna a helyzet. Mintha a művészet nem lenne természetadta tulajdonság, hanem csak funkciótlan dísz az életünkön. Egy napilap még csak-csak megengedheti magának (korántsem bizonyos, hogy jól teszi), hogy a kulturális híradást és a kritikát egyetlen oldalon elintézze, hiszen léteznek művészeti folyóiratok. A Magyar Televízió azonban monopolhelyzetben van, nem teheti meg, hogy egy mennyiségelvű (merőben antidemokratikus) „műsorpolitika” nevében („nincs elég nézője”), vagy pénzügyi „megfontolásokból” perifériájára szorítsa (vagy hagyja odaszorulni) a művészeteket. Hosszasan sorolhatnám a példákat annak bizonyítására, hogyan bosszulja meg magát a kultúrával való mostoha bánásmód egy nemzet jellemében és gazdaságában, de ez alkalommal csak arra szeretnék utalni, milyen kárt okoz magának a televíziónak ez a közönyösség.
Egy televízió küllemén azonnal meglátszik, hogy milyen viszonyban van a képzőművészettel: a műsorok jellegtelen és divatjamúlt „csomagolása” – és a magyar televízióét mindig is ilyennek érzékeltem – a vizuális művészetekkel való eleven kapcsolat hiányára vall. Hogy kontrolláljam ezt a benyomást, elhatároztam, hogy egy adásnapon csak a „keretet” (az emblémákat, a feliratokat, a műsorismertetést, a híreket, a reklámot, és a stúdióműsorok küllemét) figyelem. Idén egy keddi koraeste odaültem tehát a monoszkóp elé. Már akkor gyanítottam, és sejtésem később beigazolódott, hogy az MTV vizuális arculatának legvonzóbb részletét látom. Kisvártatva megjelent színes háttér előtt az óra, majd az 1. műsor emblémája (piros-fehér-zöld MTV). Ekkor bizonyos fokig még hihettem, hogy a modern képzőművészet szelleme előtt nyitva állnak a TV-palota kapui. A nemzeti gondolat természetességét ugyanis a képzőművészet, a reklámmal és népművészettel rokonságot tartó pop art csempészte be vizuális kultúránkba a 70-es években (Korniss Dezső, Tóth Endre, Pinczehelyi Sándor). Másutt is így történt. Nálunk összefüggött kulturális-gazdasági-politikai önállósulásunkkal, cáfolva a szociológiának a nemzeti identitástudat hiányát máig panaszoló állításait. Pinezehelyi pfz (piros-fehér-zöld) hagymájáról, paprikájáról (Makó-sorozat; szitanyomatok) ugyanis mindannyian tudjuk, lényegesen zamatosabbak például az amerikainál. Csendéletesített pfz erdejében (múzeumba vitt igazi fák között) a festői gesztus (a pfz) által megelevenedik a holt természet. Egyéb csendéletein kulturális-politikai szimbólumok (Coca Cola és vörös csillag) drámai találkozását oldja békés együttlétté egy hal pfz csíkja. Vajon e kiragadott képzőművészeti példasor lehetőségeiből melyik az a sajátosság, amitől a tévé nemzeti lesz? Vagy amitől sajátosan magyar az a valóság, amit a tévé sugároz? Lesz-e benne különleges zamat, élet? Vagy csak csendélet lesz, nature morte?
Ezeket a kérdéseket fogalmazgattam magamban, amikor megjelent a bemondó – délután 17.18 óra –, hogy műsort ismertessen. Fittyet hányva a napszakokat figyelembe vevő rituális-hagyományos öltözködési szabályoknak, talpig (?) feketében, csupasz, anyagtalan háttér előtt, valószínűleg ülve, körülbelül bordaalj magasságában elvágva. Az esti hírekig ő az egyetlen élő személy a magyar televízióban. Neki is csak a keze mozog, habár látni ezt sem láthatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy a papírjai közt matat. Ez a se nem derék-, se nem mellkép aznap még néhányszor hosszasan beszélt hozzánk ilyesformán, vagy, ha valaki más vette át a helyét, a pozitúra akkor sem változott, a bemondó a híreket olvasva, műsorismertetőként, „konferansziéként” mindig ugyanolyan volt. A 19. század közepén letűnt, merev, idealizált portré, amit a tévé bemondóiról mutat, a film- vagy a képzőművészet újabb realizmusától, mai szemléletünktől idegen, inkább a horrorfilmekből ismert, a szép felsőtestű, a testből a művészi szerkesztés szabályainál többet, ám az eleven egésznél mégis kevesebbet mutató alak, aki, ki tudja, miben folytatódik, ha folytatódik egyáltalán. A figura realitását igazolják ugyan mindennapi életünkben vissza-visszatérő hivatali változatai, habár ma már ott is több a frivolság. A tévé sajátos hivatali horror-típust teremtett. (Mindebben, természetesen, nem csak a bemondó hibás.)
Ezután hosszasan olvashattuk képújságszerűen a következő napok(!) tévé-műsorát. A végtelen unalomba a főcím itt-ott változó, a 20-as évek könyvgrafikáját felelevenítő színmezői hoztak némi mozgalmasságot. És durva stílushibákat! Változott a szín akkor is, amikor a feliratok nem; semmi kapcsolat a látvány és a tartalom (információ) között, mondhatnánk, a látvány elbizonytalanító elleninformációként működik. Egy racionális, lelkes konstruktivistánál ilyesmi elő nem fordult volna. Mivégre a könnyed váltásokkal élő komputerírás és a konstruktivista tipográfia összepárosítása? (A Szépművészeti Múzeum nagysikerű tavalyi komputergrafikai kiállításán láthattuk, mi mindenre alkalmas a számítógép – de akár egy egyszerű játékprogramból is kiolvashatók lehetőségek. Egy biztos: lényegesen többre képes, mint amennyit a tévében láthatunk belőle.)
A Híradóval folytattam. Lenyűgöző a bepörgő arany földgömb, de Földünkhöz legfeljebb annyi köze van, mint az üveggolyóba zárt hóesésnek az idei télhez. Hamarosan: a semmiből szabvány földi betűk támadnak és a HÍRADÓ felirattá állnak össze a gömbön. Az egyetemes, de megregulázott káosz itt fog világos értelemmel összerendeződni, itt a Földön, a magyar televízióban? A kompozíció információtartalma a következő: van a Föld (a való), azt bevonjuk csillogó, semleges, biztonságérzetet sugalló mázzal (látszat), s arra rátesszük a hozzáidomított eseményeket, amik tehát a híreink. A mű – mármint a főcím – további értelmezése felesleges. Azután megjelenik egy enteriőr furcsa, hullámzó élű asztalokkal, gépekkel, lámpákkal: a TV-Híradó munkás színhelye. Ám be nem népesül: magányos kommentátorok mellett kis emblémák, az érintett országok standard jelei jelentik a változatosságot. A hazai eseményekből kiemelt beszédrészlet ugyanilyen jellegtelen: vezető politikusunk beszél (esemény = szó, szó, szó), mintha információhordozó a kép nem is lehetne, mintha a tévé rádió lenne (de mennyivel ügyesebben él kifejezőeszközeivel a Rádió). S ha már esemény helyett beszédet látunk, azt árnyalhatná a premier plánba hozott arc, nemcsak a félbevágott test, ami mellett időnként felbukkan egy nyilván értelmező, gesztikuláló, érzelemhordozó kéz, de csak azon része, mely a mozdulatlan kameraállás miatt néha a bordákon feljebb lendül. A meghívott szakértő is szembeül, beszél (bordakép). De ötletet adhatna színházművészetünk is, amit az utóbbi évtizedekben általánosan jellemez az intenzív játéktérbe fordulás a dobozszínházak kifelé beszélő hagyományával szemben. Mi lenne például, ha a kommentátor beszélgetne a szakértővel? Felrémlik bennem a Tudósklub hajdani sorozatának kerekasztala, ahol a szembenülők között felizzhatott a levegő, ahol a vita gyújtópontja folyton vándorolt, a kamera pedig állandóan követte. Ehhez képest a mai, a néző felé elmetszett, csonka kerekasztalok egymással nem találkozó, vitát nem szülő kinyilatkoztatások. Festészetünk történetében ez a módszer már a múlt század közepén idejét múlta. A nagy akadémikus kompozíciók körbe szerkesztettek, hogy a részek egymásra vonatkoztatottsága feszültséget szüljön, az életet, a mozgást idézze. És hányféle kompozíciós módszer, képkivágás típus, nézőpontváltozat jött létre azóta!
Olykor a szó mellett végre a kép is szerepet kap: dokumentum felvételt látunk egy szerelőcsarnokból, de a látvány és a szöveg adta információk között nincs összefüggés, a kép alapján jószerivel az ott végzett munka sem rekonstruálható. Pedig nem olyan nehéz ezt másként csinálni. Kevéssel előbb a Délalföldi Magazinban láthattunk egy képsort egy közönséges autóátvételről, amely kiválóan szerkesztett zenéjével, ritmusával, kiemelésével, közeli és totálképek válogatásával nemcsak a mechanikus, hanem az érzelmi folyamatba is beavatott. A Híradó egyik képjelentésében felülnézetben láthatunk egy orosz balett-társulatot, amint tagjai meghajlanak a színpad szélén. Egy pillanatra ugyan eszünkbe jut Degas, de a nézőpont oly távoli, hogy a hatalmas tér szélén imbolygó hangyák és a festő varázslatos táncosai között sehogysem tudunk hasonlóságot felfedezni. Mintha a táncfényképezés hazai hagyományai sem léteznének!
A hírekben ez alkalommal a mai magyar művészettörténet-írás egyik kiemelkedő személyisége is feltűnt. Hiába, a háttér, amibe állították, ugyanolyan sivár és esetleges volt, mint máskor. Azután egy idős festőt láthattunk kiállításon. A szöveg felhívta figyelmünket a tárlat elrendezési módjára, csak éppen arról nem tett említést, miért fontosak az ott látható képek.
A hírek legérdekesebbje, s a nap fénypontja, az időjárás-jelentés élénk színű, mozgó térképe. Az újabban szokásos befejező képsor ezúttal csendéletszerűen áll: havas tájban botra húzott síkesztyű, majd a mozdulatlanná merevített, zajló Duna képén ámulhattunk.
A most következő reklámfilmek riasztó összevisszasága külön tanulmányt érdemelne. Később megjelent délutáni bemondónk, ugyanabban a ruhában, hogy bekonferálja a Szép magyar tánc-sorozat újabb darabját. Táncosokat nézhettünk múzeumi tárlókra emlékeztető, semleges tálalásban. Tán már nem is táncolunk? A Stúdió, az újabb ülő alak megjelentekor maradék energiáim is elfogytak. Felvillant előttem a Stúdió egyik első adása Jancsó Miklós rendezésében. Azóta sem volt a televízióban a kultúra oly közel az élethez, sőt, azonos vele, mint akkor. Mintha a tévé manapság óvakodna felhasználni filmművészeti újításokat (vagy régiségeket), videós vagy televíziós eszközöket birtokba venni. Nem beszélve virágzó képzőművészetünk gazdag tárházáról. Ideje volna, hogy a szerkesztők ismét felkérjenek egy-egy Stúdió-adás (esetleg egy-egy adásnap) megrendezésére filmrendezőket. Más-más karakterű produkciókban más-más rétegét fedezhetnénk így fel világunknak. A hangsúly természetesen nem a művészi eszközökön van, hanem a hitelen, amit, úgy látszik, képben csak a művészet nyújt, hiszen a művészetek történetének változó formái többek között éppen azért születtek. Ha nem él velük s nem gyarapítja őket a tömegkommunikáció, változó korunkban médium sem lehet, így a tévé napról napra visszatérő műsorait a képernyő kép voltának semmibevétele, a szó uralma, a dokumentum látszatát keltő „vizualitás” jellemzi. Mindez eredhet végletes lazaságból, de a valóság elkendőzésének tudatos szándékából is. Összefüggést gyanítok a tévé igénytelensége, a látszatokhoz való vonzalma és közönségének kulturálatlansága között. Országnyi ember lubickol napról napra a langyos vízben és veszi át e közeg hőmérsékletét. Jó volna tudni, hol fakadnak ennek a kultúrától „megtisztító”, az életből „kigyógyító” fürdőnek a forrásai, idekint vagy a „pfz-tévében”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/06 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5269 |
