Reményi József Tamás
Elkészült egy trilógia: Erdőss Pál néhány év alatt – a hazai körülményeket tekintve gyors egymásutánban – leforgatta Adj király katonát!, Visszaszámlálás és Gondviselés című filmjeit, amelyek a létminimum határán kínlódó fiatalokért perelnek. Mindhárom mű külön-külön is körkörös szerkezetű – a leszorított helyzetből kitörni igyekvő s oda visszakényszerülő hősök útját ábrázolja –, a trilógia pedig egészében egy könyörtelenül bezáruló kört formáz, a szegénység és a pályakezdés (egzisztenciateremtés) kettős terhével megbirkózni képtelen sorsokét.
Az Adj király katonát! fölvázolta a miliőt, amelyből elindulnak hőseink. Ezt a miliőt lényegében az árvaság határozza meg; szűkebb, családjogi értelemben (elvált szülők, mostoha szülők, nevelőszülők) és az induló élet egészét tekintve is (a munkahelyek, munkásszállók, albérletek sivár terepein). A Visszaszámlálás és a Gondviselés innen elrugaszkodva, az árvaság motívumait megőrizve és ismételve, a lehetséges folytatás két lehetőségét mutatja be. A nemhogy otthonteremtésre, de napi megélhetésre sem alkalmas feltételek megváltoztatásának sziszifuszi küzdelmét tárja elénk az előbbi: a második gazdaság rabszolgamunkáját, amely nem tűri meg az élet egyéb funkcióit. A vállalkozót látjuk ott – a kevésbé energikus, álmodozóbb típussal találkozunk az újabb filmben. Aki nem vállalkozik – börtönbe jut. Valóságosan és egyúttal jelképes értelemben. Ha elgondoljuk, hogy a csak bérből és fizetésből élőknek – az autószerelőtől az iskolai konyhásón át a bolti eladóig – hányféle hallgatólagos, lényegében illegális „jövedelem-kiegészítése” van, hogy kényszerűen és közmegegyezéssel milyen tömeges mértékben tágulnak a törvények határai, akkor a „robot vagy börtön” allegorikus szembeállítása nem tűnik oly sommásnak.
A Gondviselés főhősét egy jámbor rendőr csöndes korholással – „Legalább ne fényes nappal csinálnád!” – fuvarozza a kapitányságra. András alkatrészeket lopott a munkahelyén. Azért bukik le, mert olyan naivitással s leplezetlenül egészítette ki keresetét, mint amilyen naivitással s primitíven a géprombolók cselekedtek egykor helyzetük megváltoztatásáért. Innentől kezdve Andrásnak és feleségének – aki önvédelemből leüti erőszakoskodó főnökét, s szintén elítélik –, a legnagyobb erőfeszítéseket kell tennie, hogy legalább az eredeti családi pozícióba visszajussanak. Hogy a teljes reménytelenségből legalább újra a normális, hétköznapi kilátástalanság állapotába kerüljenek. A Visszaszámlálás-beli család fölfelé indult s zuhant vissza, a Gondviselés emberpárja ennek az ívnek a negatívját járja be: Andrásék Éva anyjánál megtűrt albérlők, két gyereket nevelnek, dolgoznak valahol; Andrásékat a lakásból kirúgják, a gyerekeket elveszik tőlük, börtönben vannak; Andrásék megint albérlők (havi négyezerért), két gyereket nevelnek, dolgoznak valahol. De ahogyan a törvénnyel szembekerülve jutnak el sorsuk mélypontjára, a visszaevickélés is inkább csak a törvényen kívül vagy épp azzal szembe kerülve sikerülhet: a gyámügyi hatóságot meg kell vesztegetni, az egyik gyereket súlyos testi sértés árán lehet visszalopni.
Valami nagy vállalkozásról persze András is ábrándozik, s szorgalmasan építgeti Kolumbusz Kristóf hajóinak makettját. Ez a romantikus elvágyódás egyfajta humanizált, bensőséges változata az általánosabb kommersz nosztalgiának, a Porsche-poszterekkel tapétázó szegénységnek, de oka és következménye ugyanaz. Vagy az agresszió vagy a letargia felé lök, ez alkat és pillanat függvénye. András inkább az utóbbi állapot foglya, akinek emberi tartalékait már „csak” a két gyerek megtartása, illetve visszaszerzése mozgósítja – vagyis a család, ez az anyagilag, szellemileg, szexuálisan oly nehezen összetartható közösség.
A gyermeteg, mégis fásult, koravén házaspárt, ezt a megfelelő benső (neveltetésből, szokásokból adódó) és külső (szociális) feltételek híján többnyire döntésképtelen két embert a rendező, illetve Kardos István, a forgatókönyv írója meggyőzően állítja elénk, Döbrei Dénes és e szerepkörében már rutinos Ozsda Erika manírtalan játékával. A Gondviselés tehát megadja nézőjének azt az elégtételt, hogy osztozik vele a lelkiismeret lázadásában, ám a film egésze – a szerző-pár előbbi munkáihoz hasonlóan, szinte „receptre” ugyanúgy – felszínesen építkezik. Művészi erejének fogyatékosságai ismét a szociofilmes panelek és a játékfilmes, fikciós panelek egymásba illesztéséből adódnak, amelyek külön-külön is a filmnyelv szegénységére vallanak.
A jelenetezésnek mindvégig van valami programszerű sterilitása, akár egy Zola-regényben. Az egyes szituációk pedig a legegyszerűbb oksági láncolatban követik egymást. A börtönbeli beszélőn egy nő hiába kérleli az őröket, nem csókolhatja meg gyermekét, „tiltja a szabályzat”; a kérlelés-tiltás processzusa tolakodóan hosszadalmas, betétszerű (szociofilmes panel). András erőszakkal elviszi kislányát a nevelőszülőktől, a nevelőapa kocsival ered utána; autós üldözés értelmetlen és halovány percei (játékfilmes panel). E sematikus építkezési módot csupán az menti, hogy a hangvétel – talán épp az említett börtönjelenet kivételével – mindvégig visszafogott. Sem a forgatókönyv, sem a kamera, sem a szereplők nem törekszenek harsány és mellbevágó hatásokra, a legkegyetlenebb pillanatokon is ízléssel jutnak túl. (Különösen jól kamatozik ez a modor a börtönből szabadult házastársak kölcsönös élménybeszámolójában: a töredezett, elkapkodott szavú dialógus többet árul el bármely jól poentíro-zott közlésnél.)
A Gondviselés minden figurája, minden motívuma, amely főhőseinkhez kapcsolódik, egyszempontú. Érvényességük, logikájuk kizárólagosan rendelődik alá a forgatókönyvben felállított tételnek. Jellegzetes példa erre: a „szerelmi szál”. Amikor egy szépmellű asszisztensnő ráköszön hősünkre a rendelőben, már pontosan tudjuk, hogyan következnek majd a házasságból kitörés, továbbá a csalódás dramaturgiai helyzetgyakorlatai. Következnek is. Miközben azt is tudjuk, hogy azok a szépmellű asszisztensnők, akiket – a filmben előkerülő másik séma szerint – autós palik visznek el munka után, nem szoktak lelkesülten hálni csóró börtöntöltelékekkel, különösen nem akkor (pedig a műben ez motivációs igény), ha az a csóró a kültelki gyerekkor ideálja volt egykor. Sem az élet monotóniáit, sem a lélektani bonyodalmakat nem lehet ily rutinszerűen kezelni, mert a legnemesebb alkotói szándék mellett is üres marad a kép.
A Gondviselés tehát adós azzal, hogy a tudott dolgokat felismerésszerűén érzékítse meg. Nyílt és őszinte film, amely a magyar társadalom legfájóbb kérdését taglalja, s amelynek aktualitása, sajnos, korántsem lesz múlandó. Ha egy sorozat első darabja volna, azt mondhatnánk: még kiérleletlen. De a sokadszorra ismétlődő alkotói módszer arra vall, hogy épp ellenkezőleg: egy eltökélt szemlélet kiteljesedéséről van szó, amely az újnaturalista irány publicisztikus válfaját jelenti. Ennek művészi lehetőségei pedig roppant behatároltak. Minden pártoló indulatunk mellett is egy bensőségesen illusztrált statisztika vonásait láthatjuk bennük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/06 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5255 |
