Mészáros F. István
Belikov filmje az újabb keletű szovjet kommersz iskolapéldája. A nagyközönséget megcélzó filmezés témát és stílust váltott. A honvédő háború ritkábban tűnik föl a filmvásznon, ma már az ötvenes évek társbérleteinek és kollégiumainak groteszk zűrzavarai teremtenek új sablonokat. A nosztalgia internacionálisan kellemes, ha a csomagolás is elegáns (és egyre inkább az, mert a kismesterek közül is egyre többen tanulják el a nagyok fogásait), akkor a peresztrojka hullámain a kommerszfilmek is eljuthatnak a nemzetközi filmpiacra.
Ennek a kommersznek csak egy szépséghibája van, művészetnek akar látszani. A De fiatalok voltunk! is lemond a lebilincselő izgalmakról és a delejes szépségű nőkről, ehelyett azt susogja nézője fülébe: nézd, milyen őszinte és emberi vagyok! Valóban az. A főszereplő – lévén félszeg fiú – a film elején olyannyira idétlen, hogy a későbbiekben már alig hisszük el, hogy normális vidéki fiatalember, akivel mindössze annyi történt, hogy fölvették a moszkvai műszaki egyetemre. Gyerekkorának szűzi szerelmét Julkának hívják, őt ugye minden kommersz dramaturgia otthon felejtené. Itt viszont a lány újra felbukkan a fiú életében. Innen már nem egy eszmélkedő Zöld Henrik sorsát követhetjük, hanem a Love Story szovjet változatát látjuk. Szása feleségül veszi a nagybeteg Julkát, aki, miután megszülte kislányukat, meghal. Kint frenetikus örömmámorban ünneplik Gagarin űrbemenetelét, a kórházi szobácskában egy ifjú zokog felesége holtteste fölött. A történelem nem áll meg, sugallja Belikov, de hőse történetének itt véget vet. Minthogy profi, azt is tudja, hol kell abbahagyni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5246 |
