Nagy Zsolt
Na végre! – kapja fel a fejét a gyanútlan mozilátogató, épp ideje volt már átvenni egy Frankenstein-filmet. Csalódni talán nem fog, legfeljebb rezignáltán tudomásul veszi – nem először –, hogy a filmforgalmazás sajátos logikája és itthon bevett gyakorlata szerint a műfajparódia ismét előbb jutott el a közönséghez, mint maguk az eredeti művek. így volt ez a vámpír-, a horror-, a James Bond-filmek esetében is, most pedig megkaptuk Mel Brooks „bombasikert” ígérő, 1974-ben készült, stílszerűen fekete-fehérben forgatott Frankenstein-persziflázsát. (Azon tűnődöm, hogy vajon a Rocky Horror Picture Show című „klasszikus” alkotást, amely legalább féltucat műfajt figuráz ki és emellett önmagában is jó zenés film, e logika alapján miért nem vásároltuk meg?) De lássuk a pót-Frankensteint: Gene Wilder és Marty Feldman neve önmagában garancia egy jó komédiához, márpedig a Frankenstein-mítosz ebben a filmben – a komédia érdekében – súlyosan deformálódik. Noha e változat hűen követi az 1931-ben J. Whale által készített első Frankenstein-film történetét – még az egykori laboratóriumot is pontosan rekonstruálták – Mel Brooks néhány új szereplőt is kitalál, pl. Frau Blüchert vagy Dr. Frankenstein szeretőjét, illetve egyértelmű utalásokat tesz más mítoszokra (Erdély-Drakula, telihold-Farkasember), mindez nem válik a film előnyére. Ahogy a feliratozás sem képes visszaadni néhány valóban találó szójátékot, úgy vész el az eredeti mítosz döbbenetesen aktuális figyelmeztetése az ember teremtette technika elszabadulásának fenyegető réméről. Az egész filmet pedig – amelynek legalább három helyen vége lehetne – a szexualitásra kihegyezni stílustörés, a műfaj íratlan szabályainak megbocsáthatatlan semmibevétele, elszakad az eredeti mű szellemétől. Nagy kár, hogy ez az ígéretesen induló paródia olcsó hálószoba-komédiába fullad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5240 |
