Ardai Zoltán
Gyerekként nemigen tudunk a gyermeki szemléletről, csak megvan nekünk. Egyelőre tehát azt sem tudjuk, hogy szemléletünk nem ronthatatlan. A vészes hatások egyike kellemesnek is felfogható: ez a látványbombázás, vagyis az agresszív álló- és mozgóképek mindennapos áradata, amely megfékezi és beszűkíti az önálló képzeletet: a szimpla értelemben korszerű, szintetikus mítoszokat sulykolja. Ennél jóval ártalmatlanabbak az egyszerűen gyenge – ötlettelen – játékholmik. Ezek nem törik meg a gyerekfantáziát, igaz, nem is fejlesztik olyan kedvező módon, mintha elemien szellemesek volnának (és ugyanilyen feladatokat kínálnának). Mégis, a legokosabb gyerekek is gyakran lelkesednek a felnőtt-fantázia esetenként szánalmasan méltatlan termékeiért. Saját fantáziájuk ugyanis az effélét is örömtelién kiegészítheti és átalakíthatja, hiszen akár egyetlen megpillantott szalmaszáltól is mozgásba jöhet, feltéve, ha nem vált még foglyává mondjuk az akcióvideóknak. Ami a természetes bátorságot és teremtőkészséget illeti, kiskorunkban hasonlítunk legjobban a halakra: ezek még a tengermélyben lerakódó műanyaghulladék-tömkeleggel is megpróbálnak kezdeni valamit. (A vizekben élők nem tudják, hogy természetellenesség is van a világon.) Bizalmasan libbennek ide-oda a förtelmes flakonok között, körülgyöngyözik őket, növényekkel kombinált építményeket emelnek belőlük, hogy ott tanyázzanak, csak pusztulásukkal kritizálják a felsőbbrendű lények különféle küldeményeit. A gyerekek persze eszesebbek, így kritikusabbak a halaknál, de mindent olyan képzetek szerint ítélnek meg, amelyekben a valódi világnál igazabb világ ölt formát. Következésképp nemcsak a pénzbőségben készült űrkalandfilmeket, hanem a magyar televíziós gyerekműsorokat sem minősíti az – pusztán az –, hogy sikere van-e a gyerekek körében. Egyet-mást azonban ez is mond.
A televíziós gyerekműsorok idei szemléjének választéka, amennyire tudom, nagyobbrészt tetszett a kisebbeknek. Számomra ez megnyugtató. Amint ugyanis elnéztem a képernyőn a bohócokat, pantomimeseket, csárdásozókat, kosárfonókat, fafaragókat, versdaloló gitárosokat, balsejtelem fogott el. Nem lehetséges vajon, hogy ma már a gyereked-kamaszok többsége ezt az egész kompániát unalmas eszelősök rezervátumának látja? A kőszegi jelzések szerint nem, pedig szorongásomat az egész versenyprogramban alig néhány tétel szüneteltette (ezek viszont nagy és könnyed erővel, szinte lesajnálhatatlanul). Kardos Ferenc húszperces filmjében – Ha lenne egy szamaram – ördög-puttókká átszellemült gyerekek énekelnek és szavalnak (sőt henteregnek) el angol népi rigmusokat, stílszerű díszletek között. A szemle másik kiemelkedő filmje a Miért nem dalol az uborka? volt, Takács Vera, Ránky Lantos Júlia, Becsy Zoltán és Szabó Attila munkája. Ebben tizennégy éves fiúk és lányok beszélgetnek szerelmi (értsd: a szerelemről való) tapasztalásaikról és elképzeléseikről. Hogy kevés tapasztalattal is mi mindent tudnak, nem is olyan megdöbbentő. Igazán lenyűgöző viszont az a közvetlenség, ahogyan viselkednek és fogalmaznak; ez az ő életkorukban sem mindennapos, őket figyelve úgy érezzük, semmilyen antagonizmus nincs az emberi tudás és tisztaság közt (eszerint mégiscsak az Úr volt az, aki vetkezett, kiűzvén az embert a paradicsomból).
Az animációs kategóriában – itt magasabb volt az átlagszínvonal, mint másutt – Jankovics Marcell Tanuram-sorozata azzal tűnt ki, hogy a rendező most néhány mértani formából formálta meg virtuóz mozgóképeit. A szemlén csak a tévéjátékok mezőnyében nem akadt megragadó mű. Bármely sziporkázóan játszott „a világ legrosszabb gyereke” (Takács Vera filmjének címszereplője), még ez az egy óra is inkább az unalom ízét hagyta maga után. Mindegyik jelenkori cselekményű film hasonló modorban készült, s mintha ezt a modort már a hatvanas évek tévéző ifjúsága is jól ismerte volna. (Már akkor is a nyugdíjasok nézték szívesebben a jelenben-játszódó ifjúsági produkciókat.) A szereptípusok változtak azóta – például ma kótyagosabbak vagy küszködőbbek a felnőtt-alakok –, de megmaradt az akaratlan-személytelen stilizáció, az érdeklődést hamar felemésztő fals hangnem. Olyan megátalkodottan, hogy hiábavalónak látszik a Gombháborúra vagy a Gyerekbetegségekre hivatkoznom. Talán irritálóbb, ha a szemlén díjazatlan Csudakarikást említem, Babiczky László mesejátékát (ebből olykor-olykor megcsapja a nézőt valami különös: az eredeti paraszti mesék morbiditása).
Felnőttkorunkra az készít fel legjobban, ha a gyermeki világkép teljessé válhat bennünk és csak azután töredezik szét. Ezt a kibontakozást egyaránt fenyegeti az, ha a gyereket idő előtt „edzeni” kezdik és az, ha folytonos hazugságokkal zavarják össze. Így hát a mai gyerek-tévéjátékok készítői nemcsak anyagi okokból szoronganak. Nem jó figyelmen kívül hagyniuk semmit, amit a mai tízévesek úgyis észrevesznek vagy megéreznek, csakhogy a mai tízévesek mind gyakrabban vesznek észre olyasmit, amivel nem tudnak mit kezdeni, hacsak nem koravének. Ebben a helyzetben a gyerek-tévéjáték csak az egyedi formák erejével képes közönségét alakítani. Ha olcsón készül és rutinos is marad, lassan már csak ornamentikái élményt nyújt. De akkor mi legyen a mesében?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5237 |
