Schubert Gusztáv
Testvérgyűlölési átok, véres örvénylés a trón körül, melyben nem is egy civakodó nemzetség süllyed el, hanem néhány kiválasztott híjdn az egész sárkányfog-vetemény. A Mahábhárata óriáseposza volna a szanszkrit Rózsák Háborúja? A szenvedésözön nyomán itt is, ott is új világ sarjad. Csak éppen Shakespeare-nél a jó vég, a Tudor-ház diadalma a vakszerencse ajándéka. Fortuna kereke nem szűnik meg forogni, a bölcs kormányzat alatt mindvégig ott tátong az anarchia vaksötétje; a béke múlandó pillanat. A Mahábháratában a Káosz az. A Pusztítónál a Megtartó hatalmasabb. És – a királydrámák olvasóját fölöttébb meglepően – érdekesebb is.
Mindig, mindenütt a jónál a lépéselőny. A Mahábháratában az erőfölény is nála van. Bárhogy pusztít Durjódhana, a sötétszívű herceg, minden összeomlástól erősebb lesz a törvényes király, Judhisthira. A gonosz csak addig érdekes, amíg nincs méltó ellenfele. Ha emberére akad, szétvetheti a méreg, örökké csak második lehet. Folyton lelepleződik, hogy nem ő a kihívó, hogy ő erőlködik. Egyre nehezebb feladványok felett. Durjódhana idővel mégis megtalálja Judhisthira egyetlen gyenge pontját, a mértéktelen játékszenvedélyt. Hamis versenyben lépre csalja, Judhisthira mindent elveszít: gyönyörű gyöngysorát, tigris bőrével betakart szekerét, harci elefántjait, ezer étekfogóját, táncosléptű szolgálólányait, márványpalotáit, temérdek földjét és kincseit. És végül négy öccsét és asszonyát is. Durjódhana őrjöng a gyönyörűségtől. Pedig most fordul csak komolyra a játszma. Odavan Judhistira egyetlen gyengesége is: mindent kockára tett, mert igazán sohasem kockáztatott. Legfőbb ideje száműzetésbe mennie. Még nem kész király... De a megpróbáltatások nyomán az lesz. És kétszázezer verssorban a sötétnek végül mattot ad.
De akkor már apokalipszisben játszanak.
A Mahábhárata trónviszálya gigászi ütközetbe torkoll. Mire a harc véget ér, tizennyolc-millió temetetlen test hever a harcmezőn. Az eposzi logikának ellentmondva levágva mindkét sereg. Lehetne akár „baleset” is, hadvezetési műhiba. Így szeretjük, ha már muszáj, elképzelni az apokalipszist. A Mahábhárata – talán egyetlenként a világfelfordulásokat megéneklő hősköltemények sorában – nem enged az olcsó magyarázatok csábításának. Még annak az igazságot súroló – de mégiscsak eltévesztő, s ezért veszedelmesebb – feltételezésnek is ellenáll, miszerint a végítélet bűneink „isteni büntetése”. „Ha jót cselekszem, nem kérdem, mi lesz tettemnek jutalma; azért teszem, mert jó.” Judhisthira felismerése fordítva is igaz: a bűn magában hordja a büntetését. Nem szükségeltetik külön isteni végítélet. A Mahábhárata vérmezején 18 millió kis apokalipszis robban egybe. Minden közelképben mutatott halál mögé balsorsot képzelt az énekmondó. Mindenki magával harcol itt elejétől fogva. Brook csataterére nem kell díszlet, nem kell gigantikus haditechnika, éppenséggel tágas „üres tér” kell, mert a lelkek tele vannak. Sok millió megatonnányi gyúanyaggal. Ezért lehet itt néhány lándzsával, roppant hadakat idézni (akár Velazquez teszi a Breda átadásán), két harciszekér, pár tucat embermagas pajzs, némi por, köd, éjsötét ezért elég a világvégi látomáshoz. Judhisthira túléli az apokalipszist, Durjódhana halott. Deus ex machina? Gyengén odafércelt heppiend? Meglehet. Bölcsebbnek látszik mégis a gigászi párbajt ilyen kalandfilmesen abbahagyni. Miféle egyenlősdi úgy végezni, hogy az erősebb is a földön marad? Azt a vékonyka bölcselmet, hogy „egy apokalipszisnek nincsenek győztesei” amúgy sincs kinek „üzenni”. A Mahábháratát szerencsénkre egy szelíd prakticista gondolta végig, nem egy ókori békeharcos: az izgatta, hogyan lehet nyerni.
És megtudta. Igaz, tizennyolcmillió eposzhős volt az ára. Ha Durjódhanát elpusztítja, Judhisthirát pedig megmenti saját filozófiája, akkor ez azt jelenti, hogy az élet a csodafegyver, nem az apokalipszis. Ahogy a világvégét túl lehet élni, úgy kell elkerülni.
No jó, de hát hogyan kell (túl)élni? A Mahábhárata titokzatos válaszát: „kövesd a dharmát!” legpontosabban kifordíthatjuk: „kerüld az apokalipszisedet!” Ennyi talány épp elég a hindu bölcsnek az üdvösséghez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=523 |
