Ágh Attila
Megszoktuk már, hogy az ötvenes évek kifejezés többet mond önmagánál, nem egy évtizedet, hanem egy útvesztést jelent. A hatvanas évek kifejezés még a boldog kétértelműség állapotában van, de egyre inkább ez is terminussá válik a boldog békeidők szinonimájaként, s újra meg újra fellángol a vita körülötte: mikor kezdődött, mire jutott és mikor ért véget a hatvanas évtized. Csak a negyvenes évekkel nem megyünk látszólag semmire. Darabjai tetszhalottan hevernek szerteszét, szétvágta őket a világháború. Mi is lehetne közös a fél-háború, a nagyon keserves háború, az „ostrom”, az újjáépítés, a koalíciós idők és a fordulat éve között, amelyek közül az utóbbi a maga meredek ívével már felvezet az ötvenes évek rázós-poros orszúgútjára? Nyilvánvalóan semmi. Az 1945-ös metszésvonal a nemzet történetében nagyon mély, még sokkal többet is elválaszt, mint a negyvenes évek széthulló darabjait. De vajon csak makrostruktúrákban, az országos főútvonalakon mozog a történelem? Vannak netán mikrostruktúrái, bekötőútjai és gyalogösvényei is?
Ha meg akarjuk tudni, hogy mi köti össze a negyvenes éveket, csak el kell menni Szabolcs megyébe, egy kis faluba, Pócspetribe. A negyvenes évek folytonosságáról és az egész magyar nyomorúság történelmi örökségéről tanúskodik Ember Judit dokumentumfilmje. Adyval szólva, a „szolganép” alattvalói mentalitásáról és a „politikai felhőrégió” nagy viharai ellenére is hasonló hányattatásáról. A mai politkatudomány nyelvén pedig a magyar politikai kultúráról, mint a fejünk feletti politizálás nemzedékek óta közvetített élményéről, az államhatalom és a nép távolságán és kettészakítottságán alapuló világképről, a demokratizmus és tolerancia még az „anti-világból” átszármazott hiányáról.
A megélt történelem
A dokumentumfilm feleleveníti a történelmet és részesévé tesz annak. Nem az „objektív” történelmet tárja fel, az „igazságot”, s nem is oszthat igazságot a történelem szereplői között, hiszen a megélt történelmet mutatja be, a történelem szubjektív dimenzióját. Ez nem hátránya, hanem a legnagyobb előnye, élmény-szerűvé, másodszor is átéltté teszi a történelmet a szereplőben és a nézőben egyaránt. Nem a tényeket és eseményeket dokumentálja, hanem a szereplők élményeit és érzéseit, vagyis ugyancsak „objektív” dokumentuma az emberek „szubjektív” világának. Hát éppenséggel ez az, amit politikai kultúrának nevezünk, s a Pócspetri című film olyan jól illusztrálja és dokumentálja a hagyományos politikai kultúrát, hogy ha egyszer lenne bárhol is politikaelméleti oktatás, tananyagnak lehetne ajánlani.
Politikai viselkedés- és gondolatformáikat, ösztöneiket és reflexeiket, sőt egész beszéd- és gondolkodáskultúrájukat tekintve a film összes szereplői; Pócspetri felvonultatott lakosai „homogén” közösséget alkotnak, azonos politikai kultúrát hordoznak. A makro- és mikrovilág szétszakadásán, a távoli utak és a helyi szolganép távolságán alapuló világlátás valamennyiük gondolkodását átjárja, el sem tudják képzelni, hogy másképp is lehetne, hogy saját sorsuk urai is lehetnének. Lázadásuk „anó-iniús”, azaz ösztönös és zavaros, a különböző pártállású emberek ugyanúgy nem látnak túl a falu határán. Nem a fenn és lenn éles ellentétét kifogásolják, hanem az alávetettség mértékét és formáját – a „nagyon” megvert emberek panasza ez. Csak így, a jó király szindróma tekintetében tudnak azonosulni már a mai világgal is, de a régit még évtizedek után is csak nagyon félve merik elpanaszolni, még a következő nemzedékben is, annyira bennük él még a rettenet.
A magyar falu, a magyar társadalmi piramis széles alapzata, történelmileg kialakult politikai kultúrájának, alattvalói magatartásának és gondolkodásának keserves dokumentuma ez a film. Katartikus hatásában nem felemel, hanem sért, karcol és megaláz a történelmi zéró-pont éles megjelölésével. Ugyanúgy görcsberántja a nézőt ma is, mint évtizedek után az események szereplőit, s bennünk is önkéntelenül felvetődik a kérdés: érdemes-e felemlegetni a „régi” ügyeket. De a kell végső soron mindig erősebb a lehet-nél s a nemzet kellemetlen emlékeit elhárító mechanizmusok, tabutémává változtató politikai tiltások is elfáradnak, lejáródnak egyszer. Pócspetrin végülis történt valami, mégpedig jellegzetes és fontos esemény: a régi, jól bevált közhely szerint azt mondhatnánk, hogy 1948 júniusában az iskola államosítása ellen lázadozva Pócspetri lakói vissza akarták fordítani a történelem kerekét. Nem, nem volt ez egy magyar Vendée, nem lázongtak széles tömegek a forradalmi átalakulás ellen, nem is ragadtak fegyvert, nem tüntettek és nem szervezkedtek. Egy lövés végülis eldördült s megölt egy rendőrt, de valószínűleg magának az áldozatnak a vétlen mozzanata okozta ezt a tragédiát, amely Pestig elhallatszó riasztólövés lehetett volna, hogy némely magyar falvak nem értik, hogy mi zajlik körülöttük a világban. Nem ilyen riasztólövés lett, hanem másmilyen jeladás: megkezdődött a falu ostroma, a résztvevők pere mint az ötvenes évek első, jelmezes főpróbája.
A közép-európai modernizáció paradoxona, éles ellentmondása, hogy a változás kihívása kívülről érkezik és fölülről, az állam által levezényelt átalakulásban reagál rá a társadalom. Ez a reagálás vészhelyzetben történik, s ezért az állam sem növeli, hanem szűkíti civil társadalom, az emberek és közösségek hétköznapi világa mozgásterét, s ezzel egyben lefékezi és korlátozza az általa kiváltott változást és mozgósítást is. A kisember nézőpontjából ez úgy jelentkezik; hogy a nagy társadalmi átalakulások kora megélt történelemmé, de nem végigharcolt, saját történelemmé válik, s főként erről szól a Pócspetri. De sajnos nem azért, mert ott alul „reakcionárius” világ volt ebben az isten háta mögötti községben, hanem azért, mert a maga ösztönei alapján mozdult a rossz irányba a község lakossága, s nem tette azt, amit fölülről elrendeltek. Mozdulhatott volna akár az ellenkező irányban is, ha történetesen a Viharsarokban van, de semmiféle alulról való megmozdulás nem fért bele a fölülről levezényelt modernizáció forgatókönyvébe, ahogy ezt Gazdag Gyula Bankett című filmje a maga ellenpéldájával, a „vésztői köztársaság” sorsával bemutatta.
Pócspetri lakói maguk is tudják és mondják, hogy csak megélik és nem csinálják a saját életüket és történelmüket. Az egyik szereplő markánsan összefoglalja ezt, mondván, hogy a „falusi nép” akkoriban „primitív nép” volt, nagyon csekély volt a látóköre, nem látott túl a faluján, még a harmadik községbe is alig jutott el.
Nem csoda hát, hogy nem értették a nagyvilág vajúdását, de végülis saját sorsuk avagy végzetük megértéséhez eljutottak a sokkhatás következtében („túlzottan brutálisak voltak” – mondja az egyik szenvedő fél). Megértették ugyanis ők maguk is, hogy a megtorlásban már régen nem róluk volt szó, hanem velük és általuk példát akartak statuálni. Belesodródtak a nagy történelembe, az első koncepciós per mechanizmusába, amelynek a logikáját már nem a tények mozgatták, hanem a manipulált folyamatok a nagypolitikában. A törvénysértések és velük az ötvenes évek nem a Rajk-perben kezdődtek igazán, hanem szélesebben és korábban a mellékfrontokon, s ennek filmes emlékirata a kisemberek nyelvén a Pócspetri. A forradalom itt – a régi mondás szerint – nem a saját fiait falta fel, hanem a szegények szegényeinek többé-kevésbé véletlen és a megtorlás nagyságához képest vétlen csapatára sújtott le. Ez adja az igazi döbbenet érzetét a filmben, a mélységes nyomorúság és súlyos ínség háttere, amelyben a módosabbak élete is a nélkülözések világa, ezeket akarta a forradalom felemelni, mégis, százszorosán nagyobbat ütött rájuk a kelleténél, ha mocorogni mertek és a maguk ösztöneit követve politizálni próbáltak.
A Rashomon-elv és a magyar történelem
A Rashomon-elv A vihar kapujában című, ismert japán film módszeréből adódik, lévén minden szereplője másként, a maga módján látta és idézi fel a történteket. így vált a japán film eredeti címe alapján mindez elvvé a tömegkommunikáció tudományában is: a megszólított ember a maga világlátása és érdekei alapján racionalizálja a történelmet, így a részleteket összeadva szükségképpen nem az egész történet rekonstrukciójához jutunk el, hanem a szereplők világlátásának ellentmondásos teljességéhez. A Pócspetri című film sem abban az értelemben „perújrafelvétel”, hogy a résztvevők vallomásai alapján kinyomozza a valóságos eseményeket és „tetteseket”, hiszen az ügyek manipulált kezelését és a hatóságok túl-reagálását már az első megszólalás is érzékelteti, de a történet kerek egészét az egymásnak részben ellentmondó megszólalások hosszú sora sem állítja helyre. Mégis, a filmnek jól megkomponált belső szerkezete, drámai végkifejlete és saját sodrása is van, a felszínről indít és a mélységekbe vezet, mihelyt ismerőssé válik előttünk az egész falu és az események sűrű szövevénye. Ennyiben a filmnek megvan a „krimi” jellege is, a ki volt a tettes kérdése is végig izgat és foglalkoztat bennünket, de olyan erős jelképes hatása van annak, hogy akit vádoltak vele, az végül is nem tehette, hogy az már túlmegy a krimi nyugodt és kiegyensúlyozott műfaján. Az az igazán jellegzetes és lényeges, hogy a Rashomon-elv működött, sőt uralkodott, vagyis sem a hivatalos eljárásban, sem a résztvevők tudatában nem került feltárásra az igazság. Az igazságtalanság megtörtént és együtt éltek vele. Ezeket a közállapotokat foglalja össze tömören Bibó tanulmányának címe: ”Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem”.
A Rashomon-elvet persze nem a magyar történelem termelte ki, de azt a vadhajtását már magunkénak mondhatjuk a „korai” ötvenes évekből, hogy a különböző „igazságok” – beleértve a fenn hivatalos igazságát és lenn a kisemberek panaszát – a nyilvánosság előtt sohasem mérettetnek meg, vagyis nem mennek át a közélet tisztítótüzén, hanem az emberekbe bezárva lappanganak, s ahogy oldódnak a tabutémák görcsei a közéletben, legfeljebb évtizedek múltán egy filmes alkotóközösség bontja ki és szólaltatja meg őket. Ezt is csak azért, mert a negyvenes évek már valódi történelemmé váltak, kikerültek a félmúlt vagy közelmúlt sávjából, s így a felkavart érzelmek és indulatok már túljutottak a helyreállítandó igazság történelmi hatótávolságán, ezért kerülhet sor a művészi igazságszolgáltatásra. De közben felnőtt a nemzedékek sora, amelynek számára a negyvenes évek olyan távoli történelem, amelyet csak művészileg tudnak átélni, s a dokumentumfilmek ebben sokkal többet tudnak nyújtani bármilyen memoár-irodalomnál. Nemcsak a közvetlen átélés lehetősége és a látvány ereje, hanem elsősorban a háttérinformációk sokasága révén, az életmód és a társadalmi mikroszervezet felvillantásával, a politikai kultúra örökletes nyűgei már felemlegetett bemutatásával.
Ennyiben a Pócspetri egyik legértékesebb vonása, hogy mindenki a maga igazát mondja, a saját történetét ismételgeti, hiszen ez mindennél jobban árulkodik a nyilvánosság, a demokratikus közélet hiányáról, amelyben ezt a „régi” ügyet nem lehetett tisztázni, egymás közt kibeszélni. A néző számára is sokkhatásként jelentkezik ez a sajátos Rashomon-elv: a falu lakóit és a történet szereplőit voltaképpen csak a film köti össze és hozza össze, évtizedekig minden család maga hordozza belül a megsebzettségét és még a rokonok se állnak szóba a „gyanúsítottakkal”, nehogy jobban belekeveredjenek ebbe az ügybe. Ez az évtizedeken át húzódó széttagoltság és gyanakvás talán még nagyobb tragédia, mint ennek a kisközségnek a találkozása az államhatalommal 1948 júniusában.
A hetvenes évektől kezdve sokat oldódott a feszültség a hivatásos történettudomány és a köztudat között a magyar történelem legutóbbi évtizedeit illetően, bár sok kérdésben még most is a Rashomon-elv van érvényben ebben a vonatkozásban is, nevezetesen: mindenki mondja a magáét. Az oldódásban nagy szerepet játszottak a történelmi dokumentumfilmek is, amelyek a nyilvánosság előtt szembesítették a tisztelt feleket: az egyéni-családi-rokoni „szubjektív” tapasztalatokat és élményeket, valamint az „objektív” történetírás szigorú logikáját és adatközlését. A közvélemény értékítélete sokban módosult a hivatásos történettudományról, ahogy az intezíven jelentkező történelmi érdeklődés nyomán feltárult az utóbbi évtizedek történelme, de a történettudomány világlátása legalább ennyire módosult a társadalmi köztudat kontrollja, kihívása és korrigáló funkciója következtében. Nyilvánvaló, hogy találkozni sohasem fognak, de éles divergenciájuk maga is egy korábbi korszak keserű dokumentuma volt, hiszen a nemzet és történelmi emlékezete szorosan összetartoznak. Végső soron a történelmi dokumentumfilmeknek nem az a feladata, hogy felülbírálják a történettudomány állításait, – bár kiszélesíthetik annak látókörét és felidézhetik a történelem valóságos komplexitását –, hanem az, hogy megőrizzék a szubjektív történelmet, azt, ahogy az emberek megélték a történelmünket. Ezért a történelmi-szociológiai dokumentumfilmeknek eleve megvan a maguk igazsága, ha őszinte szóra tudják rábírni a megszólított embert. A Pócspetri alkotó gárdájának ebben különösen nagy érdemei vannak, mivel a hallgatás falát itt még nehezebb volt áttörni, mint más dokumentumfilmeknél, de a megszólalás hitelessége és üzenethozó ereje is nagyobb a szokásosnál. Azt sem szabad feledni, hogy a negyvenes évek szereplői megszólaltatásánál már az utolsó pillanatban vagyunk, a meg nem szólaltatott emberek már végleg némák maradnak és csak keserves hallgatásukat hagyják ránk.
A magyar játékfilmek többször bemutatták már igen rangosán, szimbolikusan és elvi általánosításokkal egyaránt, az államhatalom és a köznép viszonyát a maga ellentmondásosságában, de a dokumentumfilmek közül is csak igen kevésnek sikerült ezt a viszonyt olyan elemi, megdöbbentő erővel, konkrétan és szemléletesen – s mivel a faluban minden a föld körül forog, mondhatni, „földhözragadtan” – mint a Pócspetri című filmnek. A mélyebb rétegek és a régi paraszti reflexek világosan feltárulkoznak a filmben, ahogy a szereplők elmondják, hogy az iskola államosítása azért volt igazán fenyegető számukra, mert a földjüket féltették az államosítástól. Csak utólag, amikor már megtörtént velük a történelem, látták be, hogy jobb volt nekik az az élet, amelynek olyannyira ellenszegültek. Belátták és megértették, de a módját akkor se feledték. A film tanulságát a többiek nevében is megfogalmazza az egyik szereplő: „lehetett volna másképp is ugyanezt megcsinálni”.
S valóban, a filmet nézve mindvégig velünk maradt a szorongató, kínzó kérdés: lehetett volna ugyanezt másképpen? Lehetett volna-e a negyvenes éveket lezárni az „ötvenes” évek nélkül, Pócspetri nélkül?
A magyar demokráciához nem vezethettek el a negyvenes évek, mert ehhez a fejlődéshez nem a hidegháború kívántatott volna meg „kívül” és az erőltetett menet „belül”. Egy olyan hosszú és fokozatos átmenet kellett volna hozzá, amely elkerüli a pócspetrieket s nem pofozza bele a magyar történelmi elmaradottság egész terhét viselő, bigott és szűklátókörű, a maguk saját érdekeinek megértéséig és képviseletéig fel nem emelkedett parasztokat a szocializmusba. Nem belerántja őket a változásba, hanem a másutt beinduló változások dinamikájával „példát statuál” az elmaradottabb és nehezebben mozgó vidékeknek. A negyvenes évek nagy vitájában a magyar szellemi élet páros csillagzata, Lukács és Bibó egymással csatázva és vitázva is ebben az alapvető dologban egymással teljesen egyetértett: türelmes és fokozatosan kiboruló magyar demokrácia kell, amely nem feltépi, hanem begyógyítja a történelmi sebeket, amely nem ugrik át korszakot vélt vagy valós módon, hanem gondosan és figyelmesen átvezeti a tömegeket a fél-kapitalizmusból a posztkapitalizmusba. Mégegyszer, de mostmár utoljára: erről szól a Pócspetri című film is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5229 |
