Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Etnográfiai és szociológiai filmek fesztiválja? A Cinéma du Réel fesztivál kilencedik éve rendezi meg a Pompidou Központban az ide sorolható dokumentumfilmek szemléjét. De minden igazán jó dokumentumfilm ide sorolható: inkább művészi, mintsem tudományos értékük van, szerzőjüket nem az etnográfia története jegyzi. A Jean Rouch védnöksége alatt rendezett fesztiválon általában magyar film is látható: idén Hartai és Dér munkája, a Széplányok – a vártnál talán nagyobb érdeklődést keltve.
A főprogramból számomra a dán Jørgen Leth két filmje maradt a legemlékezetesebb. A Kínai útikönyv hatezer kilométeres, vonaton megtett útról számol be. Máskülönben felszínes, híradóműfajú áldokumentumfilmek tükrözik nagyot mondva így a semmit, ám a dán dokumentarista eredetiségét bizonyítja, hogy minden rossz emlékünket, minden idetolakodó sémát feledtetve utaztatja kameráját. Valódi film-szemmé válik. Ki tudja, mennyit bízott a véletlenre, mennyit nem, annyi bizonyos, hogy meglepetésekben gazdag, jó utazások kíváncsisága tölti meg a képsorokat. Amerre a vonat megy, Leth bejárja Kína vékony „valóságsávját”. Utassá válik. Útját itt-ott megszakítja, elvegyül a helybeliek között. Keveset kérdez, sokat lát. Filmjét, amelyre a csendek, a hallgatás, a nem szájtátva álmélkodó, de figyelmes, bujkáló csodálkozás jellemző, valami nagyon eredeti tisztelettel vegyes humor hatja át. Végül is mintha maga a vonat válna gigantikus, robogó kamerává (nem először a dokumentumfilm történetében s mindig gazdag eredménnyel). A „kínai vonat” amúgy is kitűnő eszköz filmszem-utakra: néhány éve a lille-i dokumentum-szemlén a kanadai Georges Dufaux mutatott be hasonló ötletre épülő, bár riport- és tanulmányfilmbe hajló opuszt. Jørgen Leth filmje élő és száguldó tagadása mindenfajta „híradó”-nak, „interjúfilm”-nek, fecsegő riportnak. „Mit tudok most? Mit tapasztaltam? Milyen az élet Kínában? Mit csinálnak a kínaiak, ha leszáll az este? Csengdu és Kunming között a vonat 447 alagúton megy át… Ezt az egyet tudom” – mondja a rendező. Mindentudó, okító és felszólító korunkban jó ilyet hallani.
Leth másik hosszú filmje a csendnek, a magyarázatokkal meg nem csúfítható emberi jelenségeknek ennél is szebb dokumentuma. A játék percei bevezető öt-tíz percében mezítlábas gyerek karikázik fel-alá egy külvárosi utcán. Se kommentár, se zene, se „tájfényképezés”. Bali szigete, Brazília, Anglia, Kína, Dánia, Haiti, Spanyolország, Egyesült Államok, mindezeken a helyszíneken a játszó ember jelenik meg. Néger apa kosárlabdázik fiával egy lepusztult pályán. Bali szigetén az apa béka-játékra tanítja fiát. Haitin a Franciaországban is ismert „osselets” – csontocskák – játékot játssza egy gyerek végtelen türelemmel. Néhány kavicsot dob fel, meghatározott sorban elkapja őket, de míg a kavicsok repülnek, ugyanazzal (a dobó) kézzel más kavicsokat a földön sorba rak. De nem magyarázzuk az ezerféle játék szabályait és rítusait – úgysem tudjuk, úgysem az a fontos. Leth filmje az ember legnagyszerűbb, legszebb földi feladatát lesi meg: a játékot. „Maszk mögé rejtőzöm, átváltozom / Békaként ugrálok, béka vagyok. / Világot teremtek magamnak. / Minden lehet” – így a hali-szigeti békatánc mondókája. A dán rendező sem kommentálja, mi se tegyük.
Két éve brazil film nyerte a fesztivál „Nanuk-díját”, most itt a záró esten a cinema novo egykori fenegyerekének, Leon Hirszmannak vetítették több részes vállalkozása első darabjaként a Tudattalan képeit. Egy brazil elmegyógyintézetben ápolt, s ott a festészetben-rajzolásban önmagát kifejező férfi a film hőse. De külön programban elevenítették fel a brazil dokumentumfilmezés őskorát is. Talán több mint kuriózum, hogy Claude Lévi-Strauss készítette a harmincas években a földrész első, igazi dokumentumait a bororo indiánokról. A szomorú trópusok a 16 milliméteres, kopott, fekete-fehér mozgóképeken is idegenkedéssel elegy nosztalgiával töltik el az európai nézőt.
Az idei Cinéma du Réel-nek – legalábbis filmtörténeti, de élő filmtörténeti szemszögéből – az angol Free Cinema ifjainak korai művei voltak a szenzációi. Ezek az ifjak, Osborne dühös generációjának tagjai mára középkorúakká, öregurakká váltak – sajnos nemcsak életkoruk szerint. Lindsay Anderson utóbbi játékfilmjeiben több a művi harag, mint a természetes düh, s Karel Reisz, Tanner, Goretta is egyre „profibbá” válik. Annak idején, az ötvenes évek közepén-végén a profik, ha figyeltek volna rájuk, nyilván dilettánsoknak, a filmkészítés szabályait nem ismerő amatőröknek minősítik alkotásaikat, mint ahogy a világ minden új hullámos nemzedéke megkapta ezt a vádat. A Free Cinema dühös ifjait azonban nem érdekelték a szabályok. „Gondoljatok arra, milyen gazdag, fantasztikus és váratlan dolgokat produkál az élet!” Így az akkori Lindsay Anderson. „A szabadság, a világ energiájának túlcsordulása, ez érdekel minket” – így meg Karel Reisz. Gőgösen utasították el a „probléma-filmeket”, a korabeli dokumentarizmus angliai sémáját. „Együttérzés, rögtönzés, csodálkozás” – e hármas jelszó jegyében születtek a Grierson óta legjobb európai dokumentumfilmek, melyeket ma, harminc év múltán, ha lehet, még nagyobb ámulattal nézhettünk, mint az akkori nézők. Hiába: más olvasni róluk a filmtörténeti szakkönyvekben, s más újra – vagy először – látni őket.
Anderson filmje, a Mindennap, kivéve karácsonyt a Covent Garden londoni nagyvásárcsarnok árusainak egy napját kíséri végig. A néző azt érzi, a kamera többet lát meg, mint ő látna a valóság rendetlenségében – s valahol itt rejtőzik a tehetség. Mellesleg Anderson meg a többi ifjú természet adta módon „profibb” volt, mint a semmit, mint a sémát látók. Káprázatos ellenpont-kameramozgásaival (amit a film vágásakor még inkább kiemelt) hallatlan dinamizmust ad képsorainak. „Miért nem a csarnok dolgozóinak bérharcáról, a sztrájkról szól?” – kérdezték a dokumentumfilmet híradónak, riportázsnak vélő vakok annak idején. „Én lírai dokumentumot akartam csinálni, dokumentumot versben” – írja ma visszapillantva Lindsay Anderson. „Filmjeink nem hideg filmek voltak. Ráadásul mi magunk nem is voltunk igazán angolok. Én skót vagyok, Karel Reisz cseh, Walter Lassally, operatőrünk német születésű, és egyik legjobb filmünket a svájci Tanner és Goretta készítette.”
Reisz egyórás Mi vagyunk a Lambeth fiúk című munkája egy dél-londoni ifjúsági házat látogató, utcán lődörgő „galeri”-ról ma is újabb, mint bármi, amit a világ bármelyik televíziója elképzelni mer. Tanner és Goretta filmje, a Nice Time a Piccadilly Circus látványosságait mutatja be, elképesztő módon, belülről, és nem a látványosság oldaláról. Egy hosszú tévé-összeállításban – melyet most a fesztiválon is bemutattak – Anderson így vélekedik: „Senki, ma senki nem csinálna a Piccadilly Circusról olyan filmet, mely a Nice Time értékének legalább a töredékét elérné. Ez különös.” – Mi sem tudunk egyebet mondani: ez nagyon furcsa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5212 |
