Reményi József Tamás
Napjaink egyik elmés művelődéspolitikai tétele szerint az ötvenes évekből örökölt gyakorlatnak, a „rózsaszínűre lakkozásnak” nem kevésbé kárhozatos ellensémája dívik: a hibákat, bűnöket, fogyatékosságokat egyoldalúan ecsetelő „fekete lakkozás”. Eszerint tendenciózus pesszimizmus hatja át, például, az olyasfajta szociografikus műveket, amelyek a kilóra mért csirkelábért sorba álló öregemberek portréjába nem vegyíti a derűsebb létalkonyok jól megérdemelt sugarait is. De még gyarlóbb az olyan szerkesztői kéz, amely a sötét tónusokat sorozatban „erőlteti” egymás mellé, az eredmények üde színfoltjainak egyensúlyozó hatása nélkül. Elképzelni is borzasztó hát egy egész ország reprezentatív dokumentumfilm-választékát csupa feketére lakkozott filmkockával, valahogy így: alkoholizmus, ifjúkori bűnözés, kábítószer-termelés és -fogyasztás; az élővilág felelőtlen pusztítása, irtózatos károkat okozó beruházás-politika, elsorvasztott nemzeti hagyományok; emigrációba kényszerült nemzeti nagyságok, kiábrándult fiatalok, hivatalnokká lett mozgalmi vezetők… Elképzelni borzasztó – látni viszont rendkívüli élmény, amikor az effajta képeket áradatban vászonra engedőkben ott munkál a meggyőződés, hogy mindezzel szembenézni erőt és ígéretet jelent, a változás reményét. Márpedig az idei szovjet filmszemle, az úgynevezett Össz-szövetségi Fesztivál Tbilisziben ilyen istenkísértő megrázkódtatásokkal és reményekkel szolgált, s a játékfilmek mezőnyét némiképp háttérbe szorítva visszaadta a korábban ellehetetlenült dokumentumfilmezés tekintélyét és becsületét. Rigától Ashabadig egy hatalmas állam legkülönbözőbb pontjairól érkeztek a szenvedélyes üzenetek.
Kábulatban
A kamera előtt egy kamasz. „Aznap is ittatok?” – kérdezik tőle. – „Igen.” „Sokat?” „Nagyon sokat.” „Aztán?” „Megerőszakoltam a barátom anyját.” „És a barátod?” „Megerőszakolta az anyámat.”
Ezzel a jelenettel indul A határ, a Központi Dokumentumfilm Stúdió filmje, T. Szkabard rendezésében (sajnos a szovjet műsorfüzeteknek még mindig megvan az a brosuratív hagyománya, hogy keresztnév helyett csak személytelen kezdőbetű olvasható). Kemény prológus ez a néhány másodperc, a külsőséges poentírozás bizarr kedélye nélkül, s a folytatást is inkább valami zavart monotónia, visszafojtott hangvétel jellemzi. Az alkoholizmus következményeinek kopár képeit látjuk, amelyek végképp nem tűrik sem a megbélyegzés, sem az „egészségügyi felvilágosítás” vehemenciáját: ennyivel az emberinek mondható élet határán túl már a jóvátehetetlen dolgok fájdalmas regisztrálása marad. Szkabard filmje ugyan adós azzal, hogy az alkoholizmus szociális indítékait kutassa, a mélyebb társadalmi okok elemzése egyelőre még alig dereng át az első látleleteken, ám A határ mentes az alkoholellenes kampányok leegyszerűsítő etikájától is.
Árvaházi gyerekek és börtönbe került anyák beszélnek. Az apák valahol messze. Az egyik kisfiú röviden megemlíti: „A papa azt mondta, nemsokára megöl engem.” A mama egy folyóparti börtön magas facölöpökkel körülzárt, szűk udvarán menetoszlopban vonulva énekli az űrhajós dalt. Tízszer is körbejár, míg végére ér a kozmoszt meghódító ember himnuszának.
Rendőri akcióval indul az üzbég stúdió filmje (S. Mahmudov: Bumeráng) a közép-ázsiai vadkender-földeken, ahová csapatostul vonatoznak fiatalok kábítószer-utánpótlásért. A „megfelelő” berendezések híján tisztátalan, rendkívül durva, gyorsan ölő méreg útját követjük a Csujszkij-völgytől az üzletelő bandákon át addig a fiatalasszonyig, aki a kábítószeresek életéről beszél. Illusztrált monológ ez, a teljes anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságról (egyetlen napi adag ára a 75 rubelt is elérheti!), a szétrohadt otthonról, a megszűnt kapcsolatokról, a fizetésképtelen és ezért agyonvert áldozatokról, narkomán kisiskolásokról. A „normális” élet itt is csak távoli visszfény, a végső elsüllyedés képei akár egy bűnügyi múzeum kiállítási darabjai, de a fiatal nő élőhalott figurája az üres falak közt, őszinte és keresetlen fogalmazásmódja egy korszak általánosabb társtalanságának, kiúttalanságának atmoszféráját érzékelteti.
Azt pedig csak nagyon csöndesen remélhetjük, hogy a jövő útja ezen a téren nem a felszerelések korszerűsödése lesz…
Szarvastemető
Ha az országépítés mámorában készült híradófelvételek prototípusát kellene kiválasztanunk, alighanem a duzzasztógátak ezerszer látott momentuma jut eszünkbe először: szikladarabokkal vonuló hatalmas dömperek, magasodó betonfalak, a táj mérnökien átrajzolt gigászi vonalai. És közben harsog a természeten úrrá levő ember diadalmas szimfóniája. De mi lenne, ha ugyanezen képek mögé fájdalmas, komor siratózenét úsztatnánk? A szverdlovszki Kuznyecov kipróbálta – rendkívüli eredménnyel. Amikor ugyanis arról készít filmet, micsoda károkat okozott az országnak a körültekintés nélkül, ökológiai megfontolások híján tervezett és megépített vízierőművek sora, akkor az egykori lelkesedés dokumentumait egyszerre csak mintha leforrázná az idő. Nem a valóban hősi munkát végzett építők emberfeletti erőfeszítéseit fricskázza le az utókor – az ő helytállásuk, emberi nagyságuk mintegy leválik az értelmetlenségről –, és nem is egy iparosodni vágyó állam energiaszükségletét vonja kétségbe bárki is. Az irányítás életidegen szemlélete az, amely Kuznyecov forgatócsoportjának kíméletlen kritikáját joggal vonta magára.
Először is: a szibériai vízierőműveket nem ott építették, ahol az igazán észszerű lett volna. Ennek ára 190 város, 5 ezer falu és 100 millió hektár föld elárasztása, amely nem „csupán” több százezer ember szülőföldjének, hagyományainak elpusztítását jelentette – ahogyan némely politikusok és szakemberek igyekeznek „szubjektív, emocionális” veszteségnek, a kor parancsával szembeni retrográd érzékenykedésnek minősíteni a kifogásokat –, hanem számokban kifejezhető gazdasági károkat okozott. Hiszen termőterületek kerültek víz alá, s az így keletkezett szemestermény-veszteség 60 milliárd rubelnyi. Az értékes erdők letarolásának következménye pénzben alig kifejezhető, ha csak az nem, hogy némely víztározók felszínét teljesen beborító szálfák milliói újra és újra eltömítik az erőművek berendezéseit.
Másodszor: az erőműveket megtervezték, de az ipartelepítés – amiért az egész folyamat elindult – következetlenül, felemásan valósult meg, így a nagy veszteséggel előállított energia jelentős része fölösleges. A korábbi gazdaságpolitika logikája szerint a megfelelő költségvetési összeget mindenképpen be kellett fektetni az energetikai ágazatba…
Gát – ez a szverdlovszki film címe, természetesen kettős jelentéssel. A megszólaltatott agrobiológussal együtt ugyanis az alkotók úgy tartják: a már lebontásra ítélt két erőmű után további gátaknak is el kell tűnniük majd, nemcsak a térképről.
Jóllehet az elpusztított hektármilliók látványa mélységesen elkeserítő, helikopterről nézve van az iszonynak valami személytelen sterilitása. A balkonok fregoliján csüngő, száradni kitett szarvasagancsok közelképe viszont szinte elviselhetetlen. Különösen akkor, ha mindjárt el is kalauzolják a nézőt egy úgynevezett szarvasbőrraktárba, ahol 50 ezer (!) irha maradt összezsúfolva, szervezési-szállítási-kereskedelmi ostobaságok miatt alighanem örökre. Mindazonáltal a raktár vezetőjétől megtudjuk, hogy az interjút követő héten újabb 50 ezer „darab” érkezik, mert, ugye, a vadászati terv-előírásokat teljesíteni kell. Ehhez a rablógazdálkodáshoz képest a helikopterről úri passzióból lelövöldözött farkasok, medvék tetemei – szó szerint – elenyészőek.
A Tundra királynő, amely Sz. Mirosnyicsenko rendezésében ugyancsak a szverdlovszki stúdió filmje, a Gáthoz hasonlatosan nem a környezetvédő jámborság interpellációja, hanem vádirat a társadalmi méretű esztelenség ellen. Mirosnyicsenko, jó érzékkel, kitűnő „magánvádlót” is talált a per anyagához: egy szakállas-bozontos, mankós vadászembert, aki a tundra elpusztíthatatlan manójaként igyekezik menteni úrnőjét jobb időkre.
A türkmén ménesek sorsáról készült ashabadi film az értelmetlen pusztítások másfajta összefüggéseire is rámutat. A középkor óta Ázsia-szerte legendás türkmén lovak legújabb kori mészárlása (a harmincas években még tízezer tenyészállatot számláltak, ma alig ezernyi tengődik lyukas tetejű düledező istállókban, megfelelő takarmány nélkül) nemcsak civilizációs és gazdasági – hanem egyben nemzetiségi kérdés is. A türkmén lovas kultúra a nemzeti hagyományok sarkalatos pontja, a kollektív öntudat és értékrend fontos része. E kultusz ápolását, fennmaradását ezért csakis gyanakvással fogadhatta egy korábbi, végsőkig centralizált és uniformizált szokásrendszer. Azoknak a fiatal értelmiségieknek például, akik nemrég fölelevenítették a régebben évente megrendezett nagy sivatagi lovas túrát, a türkmének népi ünnepét, a kifogások, bürokratikus akadályok, meg nem tartott ígéretek egész sorával kellett megbirkózniuk. Az Egy túra története, M. Alijev filmje e kettős próbát, az út előtti s alatti nehézségek legyűrését követi nyomon, s finoman allegóriát kerekít hozzá: a résztvevőknek nem a korábban gondosan kiválasztott lovakat szállították, azokat is megkésve, így lónak-lovasnak menet közben kellett hozzáedződnie a szokatlan körülményekhez. Hozzáedződtek.
Ám a húskombinát ezekben a napokban is buzgón teljesítette tervét, s a film végén – Huszárik Zoltán Elégiáját idéző képsorok után – még ott díszlik a büszke transzparens: „Az idén 192 tonna kitűnő minőségű lóhúst adunk a népgazdaságnak!”
Türelmetlen kegyelet
Csernobil, még mindig Csernobil. A katasztrófa okozta döbbenet és fájdalom is eleven – s a következmények sem felmérhetők még pontosan. Annak a kijevi forgatócsoportnak a tragédiája, amely elkészítette a Nehéz hetek krónikáját, maga is példázza, mennyire nyitott seb egy ország testén mindaz, ami ott történt: Vlagyimir Sevcsenko, a film rendezője meghalt a munka közben kapott sugárdózistól, súlyos állapotban levő operatőreit pedig kórházban kezelik. A film szakmai fogadtatása a kavargó érzelmeket, a közhangulat forrongását tükrözte, kegyelet, lelkiismeret és kíméletlen önkritika különös egyvelegét. Hogy Sevcsenko és társai a tájékozódás-tájékoztatás rendkívüli kötelességtudatának, benső kényszerének hősei, azt újra és újra őszinte megrendültséggel emlegette mindenki. Azt viszont, hogy a filmben a helyreállítás áldozatai is mindenekelőtt hősökként szerepelnek, az „elszabadult atom” s „néhány jellemtelen bűnös” poklában – már kevésbé fogadhatta el. Hiszen a felelősség kérdése, az ország technológiai-műszaki-szervezettségi-erkölcsi állapotának összefüggései ennél jóval mélyebben keresendők. A vezető politikusok állásfoglalásai, a sajtóelemzések azóta így néznek szembe Csernobil tanulságaival – a Nehéz hetek krónikájának lélegzetelállító képsorai mögött viszont régi beidegződések munkálnak. Patetizmus lép a felháborodás helyébe, a helytállás romantikája pótolja a vád következetes képviseletét.
Aluljárók és emléktáblák
A dokumentum-kategória nagydíjas filmjét már Pesten is láthatta valaki, ha egy nyár eleji estén véletlenül elvetődött a Vörösmarty moziba. Félő, hogy a magyar dokumentáris művekhez hasonlóan a „forgalmazási nehézségek” és a lanyha, sőt dezinformatív reklám miatt ezzel a művel sem igen fog találkozni a magyar közönség – reményünk: a televízió –, holott a Könnyű-e fiatalnak lenni? a legőszintébb, legelmélyültebb s legizgalmasabb híradás, amely Szovjetunió-beli fiatalokról valaha is eljutott hozzánk. A júniusi Filmvilág részletesen beszámolt arról, hogy a rigai rendező, Juris Podnieks a fiatal életek milyen színtereire, feltáratlan szegleteibe vezeti nézőjét, most inkább essék szó arról, mennyire nagyszerűen megformált mestermunka kapta a tbiliszi nagydíjat.
Podnieks hangvételében és dramaturgiájában széttördeli az ifjúsággal korábban folytatott egyoldalú, pedagogikus „párbeszédet”, amely megítéltek és – jobb vagy rosszabb szándékú – megítélők önkéntelen szereposztását feltételezte. Nem pécéz ki, nem tör gyors tanulságokra – ismerkedik, feltételek nélkül, mindig ahhoz a nézőszöghöz igazodva, ahonnan a legtöbb eséllyel szemlélődhetünk. Podnieks a viszontkérdésekből, a „riportalanyok” kitérőiből, véleményéből menet közben egy ellenfilmet is forgat: a fiatalokról szóló film fiatalok szülte filmmé változik.
A bíróságon egyforma elfogulatlansággal figyelhetjük a pulpitus mindkét oldalát; részleteket láthatunk egy amatőr filmből, afféle képben fogalmazott adatlapként; bensőséges, bizalmas beszélgetések tanúi vagyunk. Az „anyaggyűjtés” technikájának zaklatottsága rímel arra a világra, amelyben Podnieks kamerája mozog, ugyanakkor a film nem kusza s korántsem „fiatalos” („popos”): higgadt, tiszteletteljesen türelmes s méltósággal időzik a rockerek és punkok között lelt értékeken.
A formális jelszavak mögötti holt térben vegetáló vagy értelmes célt keresgető fiatalok közérzetével több filmes is foglalkozik. Többnyire egyszerű publicisztikus formát választva taglalják az ifjúsági mozgalom kiüresedését, de akad olyan alkotás is (a leningrádi Romanova rendezte Találkozzunk az udvaron), amely hangulatok, pillanatképek szabadabb asszociációival interjúkban nehezen megfogalmazható, általános életérzéseket képes közvetíteni: fanyar vágásokkal tűnik föl egymás után egy-egy magányos ablaksarok, bérházudvari átjáró, az utcai megafon, amely városrészt betöltő hangerővel vezényel „hurrát a lenini Komszomolnak”, egy aluljáró, brékelő kamaszaival s egy kisember gyerekként imádott hatalmas dán dogjával, amely éppen negyven tolvajt tett már ártalmatlanná…
Az áttételesebb eszközökkel dolgozó rendezők közül az ugyancsak leningrádi Szokurov emelkedik ki: Tbilisziben Elégia címmel a nagy orosz énekes, Fjodor Saljapin emlékének szentelt filmjét láthattuk. (Azóta Moszkvában bemutatták Tarkovszkijról szóló munkáját is.) Az Elégia abból az alkalomból készült, hogy a 38-ban Párizsban elhunyt Saljapin hamvait 1984-ben hazahozatták, s ekkor, hatvankét évnyi távollét után visszalátogattak az énekes leányai is. Szokurovnak igen kevés anyag állt rendelkezésére, s ebből a kevésből idézte meg azt a kölcsönös fájdalmat, amelyet a család a puszta megélhetésért kényszerűen elhagyott haza iránt érzett egykor, s amelyet az utókor e veszteség és sors láttán érez ma.
*
A reform-filmek fesztiválja volt Tbilisziben – ez 1987 nyarán már nem meglepetés. Hogy egyetlen esztendő termése hozott felszínre ennyi és ennyiféle információt, az sem meglepő: betiltott s elvetélt kísérletek évtizedei után csak meg kellett adni azt a bizonyos szabad jelzést… És persze – régi mozgalmi zsargonnal élve – most „erre vettek irányt” a stúdióvezetők. Éppen ez az, ami a kampányokhoz szokott nézőt nyugtalaníthatja: az átprogramozott szavalókórusok műsora hosszabb távon életképtelen. A hatvanas évek tapasztalataira hivatkozó szakmai közvélemény eltökéltsége azonban biztató, a beszélgetésekben, felszólalásokban többen is óva intettek a frissiben föl még nem tárt, csak megérintett ügyek szemléjének új-formalizmusától, a „ráböktünk-kipipálhatjuk” gyors reflexeitől.
S a „civil” közönség? Az össz-szövetségi szemle nyitott rendezvény, bárki jegyet válthatott a vetítésekre. Ám a dokumentumfilmeket – üres nézőtér fogadta. Az őszinteség még nagyon újkeletű, a dokumentum stúdiók nézőcsalogató presztízse kicsiny. S bár nem kétséges, hogy a széksorok hamarosan megtelnek, ennél nagyobb tét, hogy ne is ürüljenek ki újra. Emlékezhetünk olyasmire, hogy a filmek újszerűek voltak, az élet meg maradt a régiben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5209 |
