Mész András
Közeljövőkutatás címmel forgatja dokumentumfilm-sorozatát Mész András. A munkát a Társulás Stúdióban kezdte, 1984-ben. A Stúdió megszüntetése után a Balázs Béla Stúdió lett a produkció gazdája. A sorozat első filmje, (17 – Tizenhét), melyből – megőrizve az élőbeszéd fordulatait – az alábbiakban közlünk részleteket, tizenhét 17 éves fiatal válaszait, monológjait tartalmazza. A rendező, Mész András s a riporter, Mihancsik Zsófia szabadságfogalmukról, félelmeikről, hiteikről és jövőképükről kérdezte őket. A második film, a Bebukottak, a fiatalkorúak tököli börtönében készült. A harmadik, A túlélés stratégiái, szakértőkkel készített interjúkban Magyarország elkövetkező évtizedeinek társadalmi, gazdasági, ökológiai problémáit kutatja. A sorozat utolsó, még befejezetlen filmje a dokumentum és fikciós elemeket felhasználó Üzenet a jövőnek.
– Az ember 17 éves korában nem szabad, nem önmaga ura. Iskolába jár, és szokik a társadalomhoz. Alkalmazkodik.
– Az ember akkor szabad, hogyha élvezi, hogy él, ha gyötri az agyát, és hogyha mindig van valami célja. Akkor szabad.
– Ha most magatartásbelileg érted a szabadságot, akkor annyira vagyok szabad, amennyire a törvénykönyv azt előírja.
– Iskolába járhatok; mondjuk, ez is egyfajta szabadság. Mert van sok ország, ahol ezt nem mindenki teheti meg, sőt, nagyon sokan nem. Szóval ilyen szempontból szabadnak érzem magam. De ha felnőtt leszek, akkor annyi mindenben meg lesz kötve a kezem, hogy nem akarok felnőtt lenni.
– Nem. Már abból adódóan sem érzem szabadnak magam, hogy ebbe az iskolába kell járnom. Én tévedtem el.
*
– Az iskolában agitációs, propagandista és érdekvédelmi felelős vagyok. És én szerkesztem az iskola KISZ-lapját. Aztán a városi diáktanácsnak a titkára vagyok, a megyei diáktanácsnak, aztán az Országos Középiskolás és Szakmunkástanácsnak a tagja vagyok és KB-tag vagyok. KISZ Központi Bizottsági tag. Az úttörő korosztályom viszonylag jó volt, elég jól éreztem magam, és elég jó dolgokat csináltunk. Sok mindent vártam a KISZ-től, és hittem benne. Hittem azt, biztosan nagyon nevetségesnek hangzik, de így van, hogy együtt vagyunk, diákok vagyunk, fiatalok vagyunk, és lehet valamit csinálni, és változtatni fogunk a világon, jobbítani fogunk, és erre vannak szervezett keretek. És így több lehetőségünk nyílik arra, hogy megvalósítsunk valamit, amit akarunk. Aztán rájöttem, hogy a dolgok nem egészen így mennek, de azért lehet majd változtatni, mert én is akarom, te is akarod, ő is akarja, és akkor el lehet érni. Aztán mikor felkerültem ilyen magas helyekre, akkor egy kicsit keserű lett a szám íze. Először ott is azt hittem, hogy akik ott dolgoznak, azok hisznek ebben az egészben, és akarják csinálni, és tudják, hogy milyenek vagyunk, és annak felelősségében döntenek. Aztán rájöttem, hogy ez borzasztó jó kereseti lehetőség, és nagyon kényelmes munka. De azért vannak az apparátusban megyei, országos szinten is, akik jó emberek, csak kevesen. Még mindig azt hittem, hogy valami nagyon kicsi dolgot azért még lehet csinálni, és aztán egy idő óta abszolút nem hiszek az egészben. A magam számára is elég érthetetlen dolog volt, hogy miért nem hagytam abba abban a pillanatban, mikor erre rájöttem. De most már abbahagyom. Szeretném, ha megszüntetnék a KB-tagságomat, és szeretnék kilépni a KISZ-ből, ez a legvégső dolog.
Elég sok emberrel beszélgetek, elég sokat tapasztalok. Elmennek például a vezetők egy táborba, beszélgetnek a gyerekekkel, mindenféle dolgokat mondanak nekik, utána pedig egy pohár sör mellett kiröhögik az egészet. Nemhogy emberszámba, gyerekszámba nem veszik őket. Ez nagyon megdöbbentett. Én is elmentem egy alapszervi titkárképző táborba csoportvezetőnek. Beszélnem kellett a KISZ-ről, hogyan épül a mechanizmusa, ilyen száraz dolgokról, és emellett beszélnem kellett ezeknek az emberi oldaláról is. És egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Odajött egy csomó gyerek, aki olyan volt, mint a meghámozott alma, amikor még nincsenek rajta rohadt barna foltok. És akkor azon gondolkoztam, hogy én csináljak-e rajtuk ilyen rohadt barna foltokat, vagy pedig ne mondjak el dolgokat. És nem tudtam magammal megállapodásra jutni, hogy most nekem mit kell tennem, vagy mit szabad tennem, hogy vállalhatom-e egyiknek vagy másiknak a felelősségét. És elgondolkodtam, hogy még ezerszer kerülhetek ilyen helyzetbe, vagy meghasonlok és olyan leszek mint ők, beilleszkedek ebbe a mechanizmusba, és egy csavar leszek, vagy pedig egyszerűen kilépek, mert középút nincsen. Az utóbbi mellett döntöttem.
Az iskolarendszert is megreformálnám, és ez hozzájárulna ahhoz, hogy ezek az emberek már mások lennének, mint amilyennek most a 8. osztályból kikerülnek. Aztán változtatnék a középiskolán is hasonló módon, aztán változtatnék a sajtón… Alternatívákat adnék az embereknek az élet minden területén, minden dologban, a ruházati üzletektől kezdve a szervezetekig, alternatívákat adnék számukra a sajtóban is. A KISZ-t is megszüntetném, így, ahogy van, rögtön ebben a pillanatban, és helyette csinálnék több szervezetet a fiatalok számára, diákszövetséget, vagy nevezzük annak, aminek akarjuk. Csinálnék politikai szervezetet is, mint a KISZ, de nem ezekkel a mechanizmusokkal, nem ezekkel a módszerekkel, nem ezekkel a munkaformákkal… Mert most úgy tanítjuk a világnézetet, hogy elmondjuk, mi a marxizmus, mi a leninizmus, és mi a materializmus, és arról nem beszélünk, hogy mi a vallás, mi az idealizmus, és hogy van ez máshol. A dolognak az a pikantériája, hogy akik egyházi iskolákban tanulnak, azok ismerik a vallást, ismerik a materializmust, a marxizmust, a leninizmust, és jobban képesek velünk vitatkozni. Lehet, hogy nem helyes az álláspontjuk, de a vitában mi maradunk alul, mert nekünk nincsen semmink, csak egy léggömbünk. Egy léggömb, amit egyetlen szúrással szét lehet pukkasztani, és abban a percben meghaltál, nem tudsz vele vitatkozni, képtelen vagy rá. Tehát ezt mind megtaníttatnám az emberekkel, és ők döntsenek, ők válasszanak arról, hogy hova állnak és mi lesz belőlük. Mert én úgy gondolom, hogy a nagy magas politikában is figyelembe kell venni az embereket, és ismerni kell őket, és hogyha ez így van, akkor azt hiszem, hogy igenis kormányozható lehetne egy ország. Szerintem félnek tőlünk, a reakcióinktól, a dolgainktól. Feltételezni kell az emberekről bizonyos érettséget, meg döntési képességet és esetleg jó döntési képességet is.
*
– 10–15 év múlva leszek 30 év körül, 27–30 éves. Akkor már elég öreg leszek. Úgy gondolom, hogy már elvégeztem az egyetemet. Jogra szeretnék menni. Szeretnék aztán szociológiát tanulni, és szeretnék újságíró lenni. Olyan lap most nincsen, ahol én újságíró szeretnék lenni. Talán hogyha addigra nem sokat fogok változni, és nem lesz ilyen újság, akkor megpróbálok én létrehozni egy újságot. Ha úgy látom, hogy ott sem tudom megvalósítani jelenlegi elképzeléseimet, vagy túl sok nem egészséges kompromisszumra kényszerülök, akkor azt hiszem, hogy nem leszek újságíró. Akkor legjobban tanár szeretnék lenni. Kevés az önbizalmam, és ez elég sokszor felötlik bennem. Azt mondták nekem, hogyha nem halok meg, ezt fizikai értelemben értették, és ezzel én is egyetértek, akkor talán sikerül valamit elérnem, de én elég hajlamos vagyok arra, hogy meghaljak, tehát nem fizikai értelemben, hanem lelkiekben. Bizonyos dolgokat nem tudok magamban tisztázni. Akkor patthelyzet van, mert akkor néha még a fizikai létem is veszélyeztetetté válik.
Voltam már öngyilkos, követtem már el magam ellen merényletet. Két évvel ezelőtt történt… majdnem sikerült is, és az volt az emberek számára a legfurcsább, hogy én készültem erre a dologra. Egy hónappal előtte elhatároztam mindent pontosan, nem írtam búcsúlevelet, abszolút nem érdekelt az, hogy a többi ember, aki velem kapcsolatban állt, mit fog érezni, vagy fogok-e nekik egyáltalán hiányozni. Attól a perctől fogva, hogy én ezt elhatároztam, egészen felszabadult és vidám voltam. Gyógyszert szedtem be, valami 80–90 tablettát. Egyébként borzasztóan utálom a gyógyszert. Egy hónap arra kellett, hogy ezeket összegyűjtsem. Elég hosszú időre volt szükség, míg ezt magamba betápláltam, körülbelül másfél órára. (Most már könnyebben tudok ezekről a dolgokról beszélni, mert már túl vagyok rajta. Egy fél évvel vagy egy évvel ezelőtt nem tudtam volna.) Tehát másfél órám volt arra, hogy ezt magamba betápláljam, és ez alatt a másfél óra alatt végiggondoltam mindent, ami történt velem, persze abban a lelkiállapotban, amiben mindent maximálisan felnagyítva láttam. Aztán lefeküdtem és vártam, vártam, hogy mikor fogok meghalni. Egészen nyugodt voltam, és… és… nem is éreztem magam soha talán olyan nyugodtnak, abszolút nem féltem semmitől, és olyan erőt éreztem magamban, hogy az nem igaz. Utána, talán egy órával azután, hogy elaludhattam, felébredtem. Van egy kutyám, akit nagyon szeretek, és valaki dörömbölt az ajtón, és Csoki ugatott, és felébredtem. Akkor már képtelen voltam arra, hogy lássak, egyszerűen nem láttam, és fel akartam kelni, nem azért, hogy kinyissam az ajtót, hanem hogy akkor még tápláljak magamba. Fel akartam kelni, és nem tudtam megmozdulni. Iszonyatos volt, nem láttam semmit, teljesen zúgott a fejem, egyszerűen gondolkodni sem tudtam. És egy idő után aztán nem hallottam semmit, aztán a kórházban megint magamhoz tértem. Ez így ment egy hétig, nem láttam, nem hallottam, nem tudtam mozogni. Nem tudtam beszélni sem. Egyszerűen csak a gondolataim maradtak meg magamnak. Csak gondolkozni tudtam. Hát ez nem volt túlságosan jó. Akkor úgy éreztem, hogy nem jó, de most már úgy érzem, hogy jó volt az, hogy én egy hétig teljesen magamra maradtam. Iszonyatos érzés volt, hogy tényleg fizikailag meghaltam, és csak a gondolataim léteztek, csak a lelkem, hogyha van lelkem. Most úgy gondolom, most ebben a pillanatban, hogy nem próbálnám meg többször, és néha meg úgy gondolom, hogy nem így. Hanem biztosabban. Most úgy érzem, és úgy gondolom, hogy nem fogok meghalni, hanem elsősorban megpróbálok jó anya, meg jó ember lenni.
*
– Én magamban hiszek. És azt hiszem, most már egyre többen vagyunk, akik csak magunkban hiszünk.
– Nem tudom, hogy miben hihetek. Magamban egyedül kevés. Sokakban? Nem vagyunk egyformák, és nem ugyanaz a célunk.
– Istenben.
– Most már másfél éve, lehet, hogy ez nevetséges, de van, hogy esténként oda szoktam menni az ablakomhoz, mikor már fogat mostam, lefürödtem, odamegyek az ablakomhoz, leülök, és végiggondolom, hogy mi történt velem a mai nap folyamán, megköszönöm, hogy anyunak nem történt semmi baja, és a családom többi tagjának, és azt kérem, hogy másnap se történjen velünk semmi baj. És amikor ezzel megvagyok, akkor még egyszer végiggondolom, hogy másnap mit is kell csinálni, és tulajdonképpen akkor hiszek benne, ha így elmondom. Hiszek Istenben.
– Hiszek a karatésok életében és az életformájukban. Szeretem ezt az életformát, amit ők csinálnak Keleten.
– Abban hiszek, hogy azt a rengeteg fegyvert, amit felhalmoztak, csak azért halmozták fel, hogy ezzel rengeteg embernek munkát tudjanak adni, és ezeket a fegyvereket soha az életben nem fogják használni. Ebben hiszek.
– Nem hiszek, semmiben nem hiszek.
– Hiszek.
– Miben hihetek? Nem hiszek. Hiába hiszek valamiben, az mindig másképp történik, hogyha nagyon akarok valamit, vagy mit tudom én.
– Hiszek-e valamiben? Jobb lesz a sorsom, jobb lesz a szórakozási lehetőségem.
*
– Hát a születésnapom volt a legnagyobb. A 16. Az nagyon kellemes volt, és olyan még soha nem volt. Fölhívott telefonon ennek az egésznek a nagy góréja, és mondta nekem, hogy tudott arról, hogy lesz a születésnapom, menjünk el valahová mulatni. Fölmentünk az Aranyhordóba. Na, csináljunk egy házibulit! Mindenki meg volt híva, mindenki tudott róla. Fölmentünk… Elkezdtünk táncolni, piázgattunk, beszéltünk, röhögtünk, meg pornó filmeket csináltak. Így kezdődött. Hát én voltam a legfiatalabb, meg hát nekem van a legszebb testem, hát jól van, én legyek a főszereplő. Olyanokat tettem. Képzeld, na de ezt csak magunknak… Szóval így hülyéskedtünk, meg a többi lány is. Akkor ezt abbahagytuk. És akkor mondták, hogy szívjunk, na jól van, szívtunk, nem nagy dolog. Szívtunk, nagyon jó kábító hatása volt, soha nem fogom elfelejteni, nagyon kellemes volt. És utána megijedtem, ebből elég. Féltem. Aztán valahogy megjött a kedvem, megittam négy whiskyt, félédes, meg fehér rumot. Bele az egészbe. Na jól van gyerekek, le lehet vetkőzni, ott van a bandafőnök, a nagy maffiózó, mindenki levetkőzött. Elkezdődött olyan hajnali négy-öt körül, és két napig egyfolytában ment. A végén már mindenki kidőlt. De nagyon jó volt. Voltunk ott 30–40-en.
Ez a baráti társaság, vannak butikos barátnőim, ők bemutatják barátaikat, ezek általában jó maszekok, zöldségesek, trafikosok, butikosok. Volt egy ügyvéd ismerősöm is, de azzal tényleg semmi szexuális kapcsolatom nem volt. Nagyon jó barátom volt, soha nem fogadott el tőlem pénzt, pedig volt egy-két palim, aki belehúzott, pedig benne se voltam, de a tárgyalásra se kellett elmennem. A följelentők… 3–400 ezres balhék voltak. Kártyáztak a fiúk, én meg drótoztam. Nem nagy dolog. Hát miért állt le ő gengszterekkel kártyázni, holott tudja, hogy csak vesztő lehet?! Hát persze, hogy drótozok. Egy pali miért áll le kártyázni 2–300 ezrekbe, hogy lehet ilyen buta ember?! Ezek a manusok, a rákoskeresztúri parasztok, akik nem mulatnak, nem élnek, hanem kapálnak, meg vájják a földet reggeltől estig, és a lóvét meg elrakják, és nem tudják, hogy mire élnek. Hogy egy hülye paraszt kiruccan egy évben egyszer és beleesik a jóba? Hát akkor már örüljön, hogy mulathat!
Nyolc általánost elvégeztem, és aztán felkerültem Pestre. A VIII. kerületben laktam a nővéreméknél, nyolcan vagyunk testvérek, és ők helyeztek el munkába. Dolgoztam normálisan, aztán elkezdtem sétálni. Nem jártam haza, aztán a munkahelyemet is mellőztem, amennyire tudtam. Állami gondozásba kerültem; nem a szüleim anyagi helyzete miatt, háromszobás lakásunk van, telek, állatok, külön kis szobám volt, amit szemem-szám megkívánt, mindenem megvolt, a ruha, az ékszerek vagy bármi. De én nagyobbra vágytam. Én nekem már nem tetszettek azok a mulatóhelyek, azok a szórakozóhelyek, amelyek V.-ben voltak. Hanem sokkal szebb és elitebb helyekre vágytam. Szóval elkezdtem sétálni a VII. kerületben. Nagyon szép nyári este volt, nem volt kedvem még hazamenni, és valahogy kilyukadtam a D. utca sarkára, egy vendéglőhöz. Bementem olyan szándékkal, hogy megiszok egy üdítőitalt, vagy egy italt. Rögtön odajött Jenő, a pincér és kérdezte, hogy hol lakom, meg hol dolgozom, meg tulajdonképpen ki is vagyok én, és hát szóval ott kezdődött el, hogy van közös ismerősünk. És aztán elkezdett nekem beszélni, hogy ide bejárnak ilyen emberek, meg olyan emberek, és lehetne jobb is nekem. Szóval ő nem kurvát csinált belőlem, hanem egy újítós nőt. Tudjátok mi az, hogy újítós nő? Az beáll az éjszakába, nem fekszik le pénzért, nem alkalmi férfiakkal megy el pénzért, hanem egyszerűen valamit tesz annak érdekében, hogy nála legyen a pénz! A szexuális dolgoknak ehhez semmi köze nincs. Szombat délelőtt bent voltam a vendéglőben, bejárt oda egy srác, látásból ismertem már. Megittunk egy italt. A Rákóczi úton elkezdett csókolgatni, én meg húzódoztam tőle, nem akartam ebbe a világba belekerülni. Megkért, ez tényleg naiv kérése volt, hogy süssek neki húst. De tényleg így volt. Mondtam neki, hogy na jó, megsütöm a húst neked, és elmegyek tovább. Ottmaradtam nála, nem tartott, de ottmaradtam nála. Egy fél év után kivitt egy helyre, ez a Horváth Mihály tér, én még akkor nem tudtam. Mondta nekem, na jó, akkor maradj itt, én megkérdeztem tőle, hogy mit kell itt csinálni, mert annak ellenére, hogy bejártam az éjszakába, nem tudtam, hogy mit kell csinálni. És akkor megmagyarázta nekem, hogy jön egy autó, beülök és kész, megbeszéljük a dolgokat, és annyi az egész. Az első nagyon rossz volt, mert… szóval kellemetlen volt. Azért másabb érzésből, és másabb üzletből. Persze nem kellemes dolog. Van, ahol jó is, mert megéri, van értelme, de undorító, csúnya munka. Szóval, nem élveztem. Éreztem, hogy én most mégis szexuálisan érintkezek, de nem tudtam ahhoz a ponthoz eljutni, akárhogyan is akartam, mert mindig meggátolt az, hogy ez nem szimpátia, nem szeretet és nem szerelem, hanem ez csak üzlet. Szerencsére volt egy olyan ember mellettem, aki megmagyarázta a dolgokat, hogy ezt nem érdemes hosszú távon csinálni, azon a kis távon nagyon okosan és ésszel kell csinálni. A legrosszabb napon is megvan a háromezer, a legeslegrosszabb napon is, de ezen nem azt értem, hogy négy-öt ember, hanem csak egy ember. A legkevesebb, amit félreteszek egy nap, ezer. Ezerből eszek, iszok, ezret vagy ezerötöt ruhára költök, és azért ez egy hónapban, ha azt nézzük, 30 000. És mellette öltözöm is, szórakozom is, és élek is. Nem mondom, hogy én a felső tízezer közé vagy százezer közé tartozom. Reggel felébredek, befekszem a fürdőkádba, felöltözök, elmegyek a fodrászhoz, kozmetikába, meg uszodába, szaunázni, össze-vissza, és akkor nagy italok, szórakozóhelyek. Azért mégis jobb, mint hogy dolgozzak egy hónapig 2500-ért vagy 3000-ért. Megmondom neked őszintén, nem szívesen beszélek erről, 400 ezrem van takarékban. Például bemegyek a Buda Pentába, fölülök a bárpultra, kikérek egy italt, vagy bármit, és egyszerűen odajönnek hozzám és meghívnak egy italra, elvisznek táncolni. Nem szoktam alkudozni, kimondom a 4500-at, és ezalatt senkinek. Arabokkal, négerekkel egyáltalán nem foglalkozom, undorítóak, és remegek tőlük. Másoktól hallottam, hogy nagyon sok nemi betegséget behoznak, amik szinte gyógyíthatatlanok, és nekem még soha nem volt, és nem is szeretnék. Meg egyébként is használok óvszert. Ez, ez az egyik kikötésem. És ők ezt meg is értik. Általában nagyon sok férfi fél a lánytól, mert tényleg nemcsak ővele van.
Nem akarom sokáig csinálni, most vagyok 17 éves, és 20–21 éves koromra… Nem úgy értem, hogy befejezni és azonnal férjhez menni. Azzal is tisztában vagyok, ha nem is megyek rögtön férjhez, ha már meglesz az autóm és a lakásom, azt fenn is kell tartani valamiből. És hát nehéz lesz átváltani egy kicsit nehezebb életre. Szeretnék venni egy üzletet, egy gebines üzletet és üzletvezetőként dolgozni. Aztán elfelejteni az egészet, férjhez menni, gyereket szülni és azokat fölnevelni. Minden vágyam ez. Én ezt most így képzelem el. Ha meg akar csalni a férjem, egész nyugodtan. Mert ha én megkívánok valakit, és még a mai napig is így van, ha én járok valakivel, és ha akarom…, nem tudja megakadályozni, hogy én elvigyem, valahogyan úgyis elviszem, és akkor abból veszekedések, botrányok, civakodások lesznek. Közös megegyezés. Nem vagyok féltékeny típus, és nem is szeretném, ha az lennék. Szenvedés lenne. Nem is a férjemtől félek, hanem a gyerekektől. Azt tudom, hogy imádni fogom a gyerekeimet. Például most ha teherbe esnék, elvetetném a gyereket, bár nagyon sajnálnám, de elvetetném, mert érzem, hogy most nem tudnám a megfelelő életet adni neki. Legalább a minimálisat, ha tudom, adjam meg neki. Most miért lenne jó annak a gyereknek, hogy beadjam állami gondozásba? Elég, ha én átéltem, neki azt nem muszáj átszenvednie. Szóval nem. De azért mindenesetre ha fiam lesz, csak zenész lehet, ha lány, akkor csak énekesnő lehet. De „azt”, „azt” nem engedem meg neki, ha megtudnám, megölném magam. Ha egészen másképp nevelem, akkor meg sem fordulna a fejében, hogy prostituált legyen. Nagyon jó, hogy sok pénz, de érzés nélkül…
Én úgy érzem, hogy semmi szebb nincs az ember életében, mint az, hogy élvezni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok… Úgy érzem, hogy az a vér, az az érzés, ami a cigányokban van, semmi más emberben nincs benne. Nagyon szeretem a fajtámat. A cigányok között is van sok olyan, akik megérdemlik, amiért lenézik őket. Koszosak, ápolatlanok, teljesen normálatlan életet élnek. De azért vannak az oláh cigányok, akiknek nagy része kereskedő, zenész. Egészen más emberek ők. Ha valamitől félek, az a börtön és a jóisten. De a börtöntől, attól nagyon. Szóval egyet nem lehet elvenni az embertől, a tudományát, az eszét, de a szabadságát azt el tudják venni, és attól nincs rosszabb.
*
– Én nem félek semmitől. Én mindig is optimistán látom a helyzetet. Be is jött eddig mindig.
– Nem szorongok különösebben, nem.
– Félek, hogyha valaki megver, meg a kutyáktól. Megharap valakit valamelyik kutya, attól félek még, mástól nem…
– Hát a háborútól, mástól nem. Tegyük fel, én katona leszek, nekem kötelességem lesz menni, ha háború lesz, én magam nem félek, de otthon lesz a család, én meg valahol harcolok. Ezért kell ettől félni. Tartom annyira logikusnak az emberiséget, hogy nem robbant ki egy olyan dolgot, amiről tudja, hogy a vesztét okozza. Olyan háború soha nem lesz, ami az egész világot érinti.
– Attól félek, hogy végül nem érek el semmit, már ami számomra fontos, tehát nem tudom megvalósítani a vágyaimat, és attól félek, hogy rádöbbenek arra, hogy nem vagyok képes semmire, mert nincs elég akaraterőm. Ettől nagyon félek.
– Mint minden embernek, nekem is van világfájdalmas hangulatom. Ez szerintem jellemző mindenkire egyre inkább, hogy vannak olyan napjai, mikor nem tud magával mit kezdeni, és elkezd meditálgatni azon, hogy miért él valójában. Ez roppant izgalmas kérdés, hogy miért élek. És amikor elkezdek ezen gondolkodni, és nem tudom meghatározni, akkor érzem azt, hogy kicsit ciki van.
– Hogy egyszer megvernek az utcán, fogalmam sincs, hogy miért. Szóval félek az utcára menni, mert félek az emberektől, mert látom magam körül, hogy sok mindenre képesek az emberek, és tulajdonképpen meglehetősen védtelen vagyok velük szemben. Most azt kérdezed, hogy mitől félek a legjobban? Ettől. Nem az atomtól.
– Mitől félek? Talán attól, hogy egyedül maradok, illetve attól, hogy nem lesz értelme annak, hogy élek. Az értelmetlenségtől félek. A magánytól. Az, amit abszolút nem tudok elviselni.
*
– Pest megyében, Gombán lakom. Hazamegyek a tsz-be, ott fogok dolgozni. Én maszek akartam lenni, de nem fog menni. Mit csináljak? Nem akarok elmenni, otthon akarok lakni, jobb otthon. Anyám is ott van a tsz-ben. Lehet, hogy egy évet dolgozok a szakmámban, és utána elmegyek, megszerzem a jogosítványt az MHSZ-nél. Szeretnék vezetni. IFA-t, tehergépkocsit, mert az nem olyan rázós, mint a ZIL. Egy hónapra 10 ezer forint. Ennyit szeretnék. Azt mondták, hogy ha felszabadulunk, jöjjek el ide, a Csepel Vasműbe dolgozni, hogy legyen egy alapórabérem, utána megadnák, talán a 25 Ft-ot. És felszabadulunk, akkor meg a 10 simán meglenne. 10 ezer forint. Nősülés? Hát én nem gondolok rá, nem nagyon szeretném, jól vagyok én egyedül. Hozzászoktam a magányhoz. Szoktam is sokat unatkozni. Nincs kivel beszélni, nem szólnak hozzám. Nincs körülöttem senki, akivel beszélgessek. Tulajdonképpen szeretek is egyedül lenni, meg nem is. Jó, hogyha egyedül vagyok, megnyugtatom magam, csinálok valamit, nekifogok valaminek bütykölni. Csinálok valamit, nemcsak ülök és nézem a falat. De rossz is, mert nem tudok senkivel beszélni. Magamban nem beszélek, mert akkor azt hiszik, holdkóros vagyok. Gyerek? Talán. Nem ártana nekem, csak azért, hogy fennmaradjon a nevem. Elég az. Én is egyedül vagyok. Nem szeretek én a nőkkel foglalkozni, megmondom őszintén, úgy is van bennem keserűség… A legboldogabb? Mikor megkaptam a motoromat. Szomorú? Nem tudom. Talán akkor, mikor volt egy balesetem. Megrúgott egy ló, akkor… Akkor voltam először kórházban, negyedikes lehettem, megrúgott a ló, és három napra hazaengedtek, és akkor vissza kellett megint menni.
Volt már olyan elképzelésem, hogy valahova elmennék. Ahol nincs semmi, se bolt, se semmi. Szabadban, azt szeretem. Szóval elmegyek én csavarogni, ki nem szeret? Nem tudom. Otthon is szeretek lenni. De emberekkel nem nagyon. Eljárni este? Nem nagyon. Diszkóba soha nem megyek. Esetleg ha anyámék elmennek bálba. Búcsú szokott lenni, oda elmegyek, kicsit sokáig maradok, utána megyek haza. Moziba eljárok esetleg, de csak akkor, mikor jó filmek vannak. Nyári szünetben otthon vagyok, akkor elmegyek, kicsavargom magam, eltűnök, ki a szabadba. Azt szeretem, de mondjuk, még egy valaki kéne, akivel beszélnék. Másokkal nem tudom megérteni magam. A kutyával, macskával még igen, de már nyúllal nem…
*
– Én ettől a bűvös 2000-től vagy esetleg a további 10 évtől nem várok semmit. Semmi nagy változást. Szerintem minden marad a régiben, talán annyi, hogy a továbbiakban a fiataloknak még nehezebb lesz lakáshoz jutniuk, a húsárak a mainak két-háromszorosára emelkednek, felépül néhány lakótelep, továbbra is folyik a fegyverkezés. Tehát semmi eget rengető. Szerintem háború nem lesz.
– Házakban lesznek, betonokba lesznek bezárva, és nem lesz természet. Mindenkinek autója lesz, és azzal közlekednek. Ridegebbé válnak az emberek, nem akarnak senkivel találkozni, maguk akarnak élni, másképp nem tudom elképzelni.
– Én semmit nem tudnék megváltoztatni, ahhoz gyengének érzem magam, hogy én valamit meg tudjak változtatni ebben az országban, de szerintem ezt nem is lehet, mert természetes az, hogy az embereknek az életében a központi kérdés a lakás, a kocsi. Miért? Mert a megélhetés egyre nehezebb az embereknek. Úgyhogy ezen nem lehet változtatni.
– Biztosítékot nem látok arra, hogy éppen mi, mi fogjuk megváltani a világot. De optimista vagyok, és remélem, hogy mi képesek leszünk arra, hogy legalábbis minimális változásokat elérjünk.
– Nagyon értéktelennek tartom a mai fiatalokat, úgyhogy abban igazuk van az időseknek, amikor azt mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben”. Tényleg mások voltak, mi sok mindent készen kaptunk, és eltunyulunk, ellustulunk. Nincsenek igazán nagy céljaink. Pontosan ez a korosztály, amelyikben én élek, olyan embereket mondhat magáénak, akik teljesen szürke, átlagos életet fognak élni. Persze nem mondom, lesz egy-két ember, akiről még hallunk, aki esetleg tudós lesz vagy politikus. De komolyabb céljaink nincsenek. Azt hiszem, hogy üresek vagyunk.
– A változást attól várom, hogy felnövünk. Remélem, hogy kerülünk olyan helyekre, ahol lehet változtatni, mert kell hogy kerüljünk. A most ott lévő nemzedék nem ülhet ott egész életében. Onnan nem halhat meg.
– Elnézem így a fiatalokat, teljesen bele fognak süppedni a régi kerékvágásba. Igaz lesz az a mondás, hogy a fiatalok lázadnak, aztán mindenki azt fogja csinálni, mint az öregek. Biztos tapasztaltad már azt az érzelmi sivárságot, amely körülvesz minket.
– Szerintem az lenne nagyon fontos, hogy a fiatalok jobban összetartsanak. Rendezzék a soraikat, együtt legyenek. Sokkal többre mennénk.
– Azt hiszem, hogy nem leszünk igazából, nagy tömegünket tekintve más felnőttek, mint amilyenek most vannak. Éppen azért a mi országunkban sem fog sok minden megváltozni. Azt hiszem, az emberek szempontjából egy kicsit inkább romlani fog a helyzet és a gazdaságunk szempontjából és politikailag is. Teljesen kizárom azt a lehetőséget, hogy disszidáljak. Az életem bármelyik pillanatában bármi fog is történni velem, nem tudom elképzelni, hogy disszidáljak. Nem is fogom megtenni, azt hiszem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 07-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5208 |
