Zsugán István
Utóvédharc című forgatókönyvéből készítette el legújabb filmjét Kovács András. Operatőr Szécsényi Ferenc; főszereplők: Blaskó Péter, Szemes Mari, Mádi Szabó Gábor, Csiszár Imre, Fonyó István.
– Utóvédharc? Rendben van, leírhatja, valóban ez a film ideiglenes, úgynevezett „munkacíme” – mondja a rendező. – De remélem, hogy a befejezéséig még sikerül találnunk egy frappánsabb és nem ennyire háborús filmre utaló címet.
– Kezdjük talán a legelején. Hogyan készült a forgatókönyv; vagy még egyszerűbben: miről szól a film?
– Az 1985-ös választások kapcsán sok-sok olyan esetről hallottam, olvastam, amikor a többes jelölések törvényesítése folytán rendkívül izgalmas konfliktusok kerültek felszínre a kisebb-nagyobb közösségekben. Sokfelé nem az úgynevezett „hivatalos” jelölt nyerte el a választók bizalmát, hanem a „spontán” jelölt – ez olyan társadalmi mozgásokra utalt, amelyekre minden, a politika iránt érdeklődő embernek akarva-akaratlan fel kellett figyelnie. S minthogy a legutóbbi választások során a képviselőknek körülbelül tíz százaléka így került be a parlamentbe, ez már nem lehet véletlen jelenség. Különösen, ha azt a tényezőt is figyelembe vesszük, hogy ezek a képviselők nem úgynevezett „marginális figurák” – akad köztük nemzetközileg elismert szakember és volt miniszter is –, akiket a helyi apparátusok eleve nem jelöltek. Úgy gondolom, az a tény, hogy ez az eredmény ilyen nagy százalékban produkálódhatott, a reform üdvös következménye. Létkérdésnek tartom ugyanis, hogy a mai magyarországi szituációban a politikai intézményrendszer reformja is továbbhaladjon – ennek kezdeti lépése volt az említett jelenség. Lukács György mondta annak idején – egyebek között a vele készített interjú-filmemben is –, hogy a gazdasági reform sikere elképzelhetetlen a politikai intézményrendszer gyökeres reformja nélkül. S úgy látom, hogy az idő egyre inkább igazolja Lukácsnak ezt a két évtizeddel ezelőtt megfogalmazott véleményét.
– Hasonló, valóságos eseteket rögzített keskenyfilmszalagra, illetve videóra a – mi sajátos életrajzi kategóriáink szerint – „ fiatal” szerzőpáros: Erdélyi János és Zsigmond Dezső Jelölöm magam, illetve Ez zárkózott ügy című (részben a Balázs Béla Stúdió, az azóta feloszlatott Társulás Stúdió, illetve a Mozgókép Innovációs Társulás produkciójában készült), eddig csak esetlegesen és szűk körben forgalmazott dokumentumanyagaiban…
– Igen. És eléggé sajnálatosnak tartom, hogy nem láthatta, vitathatta meg az általuk is mozgóképre vett jelenségeket a minél teljesebb nyilvánosság.
– Visszatérve az Utóvédharchoz: kérem, foglalja össze röviden a film alaptörténetét.
– Ezt az alapsztorit több, a valóságban megesett történet elemeiből állítottam össze, de a figurák többsége kitalált – szóval fölösleges bármiféle „kulcs”-helyzetekre vagy személyekre rákérdeznie… A filmbeli alaphelyszín: egy kisváros sajátos beltenyészete. Ebbe csöppen bele Budapestről egy olyan ember, akire ennek a mikrovilágnak a belső törvényszerűségei nem vonatkoznak – nem politikai, hanem szakmai ambíciók hozták őt ide –; következésképpen afféle „elefánt a porcelánboltban” magatartással fölborítja a kialakult mikrostruktúrákat. Az országos gazdasági-politikai reform jelszava és célja: teret adni az eltérő érdek-megfogalmazásoknak (anélkül, hogy ennek mindig és mindenütt valóban teret is adna)… A film központi alakja, Bodnár, agrármérnök, afféle botcsinálta hős. Ez okozta egyébként az egyik legnehezebb dramaturgiai problémát számomra. Mert a közönséghatás szempontjából akkor hálás egy figura, ha kezelhetetlenül nehéz ember, ha meggondolatlanul is beleveti magát a csatározásokba, ha belső válságai vannak, ha életveszélybe kerül. Itt nem erről van szó. Az afféle helyzetek akkor alakulhatnak ki, ha – képletesen szólva – adott a ring, a küzdőpálya, ahol egymásnak mehetnek, nyilvánosan ütközhetnek az ellenfelek; ahol meghatározott szereplehetőségek vannak, kialakult intézményrendszerei, játékszabályai a küzdelemnek. Itt, e filmbeli városban az ütközések „fű alatt” zajlanak; s minthogy a főhős ezt gyorsan fölismeri (meg eleve, alkatilag sem olyan személyiség), vállalja a sztereotípiák, a kimondatlanul érvényes – teljesen érvénytelen – „játékszabályok” betartását. Tulajdonképpen csak a körülmények sodorják bele az „ellenjelöltség” pozíciójába, és egyáltalán nem kíván a falnak menni. (Mellesleg, ha nem ilyen típus, valószínűleg nem is lesz belőle képviselő…) Szóval azt hiszem, ez a patthelyzet tükrözi az adott erőviszonyokat; a stagnálás annak is következménye, hogy az ellenfelek – legalábbis nyíltan – nem mennek egymásnak… De hát mióta történelem a történelem, mindig is szereplehetőségeket kreál: ha nincs háború, nincs Napóleon… Az éles helyzetek mindig a harciasabb figurákat hívják elő. A mi filmünk főhősét is harciasabb alkatú személyiségek veszik körül; ő maga azonban a békés, realista alkatok közül való… A film, műfaját tekintve, riport kíván lenni. Ami meghatározza a dramaturgiai szerkezetét, a fotografálás tónusát – bőven szerepelnek benne videóról bejátszott ál-riportok – és a színészi játékstílust is.
– A riport magyarul: jelentés…
– Az, helyzetjelentés, látlelet kíván lenni a film. Noha van egy vonulata – az egymással konfliktusba keveredő megyei párttitkár anya és leányának viszonya –, amelyben bizonyos pszichológiai leírások is átszínezik a történetet, de az egész film riportszerű. S noha meghatározott időponthoz, az 1985-ös választásokhoz kötődik, reményem szerint nemcsak arra érvényes, hiszen a benne megmutatkozó folyamatok azelőtt is, azóta is léteznek, és tartok tőle, egy ideig még jelen lesznek az életünkben.
– Szóval mégsem egyértelműen „utóvédharc” az, amit a filmbeli dogmatikusok vívnak a progresszívabb, változást követelő figurákkal szemben…?
– Kétségtelen, hogy optimista a film címe, de én ezt történelmi szempontból nézve érzem jogosultnak; ami, sajnos, nem jelenti azt, hogy az utóvédharcot folytatóknak nem lehetnek időleges győzelmei. Történelmi példával élve: a hitleri hatalomnak Magyarország megszállását követő helyi kis „győzelmei” – tragikus következményekkel járó utóvédharcok voltak; ám az időhúzás, az elodázások nem változtattak az alapvető tényezőkön… Már az Októberi vasárnap című filmemben is erről, a nem-cselekvés tragikus következményeiről próbáltam meditálni: előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor meg kell tenni bizonyos lépéseket; amikor már nem elodázhatók a radikális lépések… A mára visszatérve: ha a pillanatnyi túlélési szándék lefékezi a szerkezet átalakítását, a gazdaság is egy helyben topog, pontosabban hátrál… Ami mostanában két olyan nagyhatalom, mint a Szovjetunió vagy Kína világtörténelmi jelentőségű átalakulási törekvéseiben megfigyelhető, azzal biztat, hogy a felismerések cselekvéssé válnak. De azzal is számolnunk kell, milyen személyes beidegződések, milyen politikai mechanizmusok (illetve azok hiányai) gátolják, hogy a mindenki által vallott és fennen helyeselt reformok megvalósuljanak. Ma már ritkák az olyan koncepciók, amelyek védeni, konzerválni próbálnák a túlhaladott struktúrákat, a társadalmi mechanizmus mégis, még mindig változatlanul egyoldalúan centralizált; nincsenek kiépülve azok a mechanizmusok, intézmények, amelyek garantálnák az egészséges kontrollt. Ettől is jöhet létre a már említett „patthelyzet”. Szóban mindenki reformpárti, de a hatalomban résztvevők közül sok személy konkrét esetekben dönthetne másként is, mint ahogy dönt. S ha egy kulcsfigura rosszul határoz – előáll az „utóvédharc-szituáció”… Amíg nem intézmények biztosítják a közvélemény beleszólását, addig nincs garancia a hibás döntések elkerülésére vagy azonnali korrigálására…
– Tehát ennek előfeltétele egy alulról fölfelé – és nem megfordítva – építkező társadalmi szerkezet; egyszerűbben: az ideális demokrácia modellje volna…
– Igen. Nálunk is, sokfelé a világban is, felemás, torz módon alakultak a dolgok. Ideje rendbe rakni őket.
– És a visszakérdezés joga? Mármint arra, hogy ki, mikor, miért döntött rosszul a kulcspozíciókban levők közül – miközben mi, „mezei” állampolgárok legfeljebb magunk közt morogva vehettük tudomásul a rossz döntések következményeit? A filmbeli „fél-fő-funkci” asszonyt annyi megértéssel ábrázolja, hogy már-már föl is menti minden felelősség alól…
– Szó sincs róla. Legalábbis nem volt szándékomban. Fölmerült, hogy szatírát csináljak a témából, de úgy éreztem, akkor olyan tévhitet keltek, hogy mindazon rég túl vagyunk, amit az utóvédharcok folytatói képviselnek. Érdekes módon a színészek is e felé a megoldás felé hajlottak. Csakhogy. Amennyire igaz, hogy a nevetés öl – ugyanakkor föl is old. Ez a film pedig diagnózis kíván lenni – a probléma súlyosabb annál, semhogy nevethessünk rajta. Ezt igyekeztem komplex módon ábrázolni. Éppen, mert ezt az „utóvédet” még nagyon erősnek tartom, nem akartam a kifigurázásával hatástalanabbnak ábrázolni, mint amilyen. Noha az efféle figurákat jórészt saját hamis tudatuk élteti, reális, létező társadalmi erőt képviselnek. Megfontolásaik, önmotivációik vizsgálata volt a célom, nem elbagatellizálásuk. „Megérteni annyi, mint megbocsájtani” – mondja az ismert aforizma. Szerintem ez vitatható. De ha a filmbeli erőtérben egyszerűen lesöpröm őket az asztalról, akkor a veszélyességük érzete is csökken. Akkor arra ösztönözném a nézőt, hogy kézlegyintéssel intézze el őket. A film vége (amit mint cselekményszövési „poént” persze nem árulok el előre) s egy szereplő halála is azt jelzi, hogy itt vérre megy a „játék”. Amelyben ráadásul azok húzzák a rövidebbet, akiket a legkisebb felelősség terhel. De hát ez szintúgy a túlcentralizált társadalom következménye. Egy végső döntésen annyi ember, annyi „lépcsőfok” aláírása, jóváhagyása szerepel, hogy maguk a döntések anonimmé válnak; mire egy döntés valósággá válik, elmosódik minden felelősség. S közben ebben a döntési mechanizmusban közreműködnek jó szándékú, jobb sorsra érdemes emberek. Meggyőződésem, hogy sommásan, hebrencs mozdulattal egyetlen „figurát” sem szabad lesöpörni a sakktábláról… Ezért is törekedtem erre a riportszerű, analitikus ábrázolásmódra.
– …Aminek – filmstiláris szempontból – kicsit ellentmondani látszik, hogy pontosan megírt, „jólfésült” dialógusokban fogalmaznak a jólöltözött, „vasalt”, nyakkendős szereplők…
– Igen, ez is tudatos megoldás. Az a túlszabályozottság, „jólfésültség”, ami életünk minden percében jelen van – miközben a „ring”, a küzdőtér voltaképpen meghatározatlan – tükröződik a vásznon. „Nálunk még máglyára se lehet menni” – mondta egy néző vagy húsz évvel ezelőtt a Falak egyik ankétján; a mondatot bele is vettem a Staféta című filmembe. Ezt a temperáló, az ütközések erejét tompító hatást is próbáltam érzékeltetni. Azt a mechanizmust, amelyben az eleve nagyobb erő „toleránsan” hagyja, hogy potenciális ellenfeléből csak úgy a semmibe fussanak ki hatástalanul az indulatok. S ugyanakkor minden nyilvános szférában működnek a kialakult rítusok, a feltételes reflexek: hogy mi az, ami még tolerálható, és mi, ami már nem. Ezt is tükrözik a „jólfésült”, „pontosított” dialógusok és viselkedésformák. A rituáléinkat, amelyek képviselői – mondom ismét javíthatatlan optimistaként – utóvédharcaikat vívják. Legalábbis őszintén remélem.
– Én is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 02-04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5206 |
