Gazdag Gyula
1968 nyarán egy csehországi kisvárosban Jiří Menzel és stábja leforgatta a Szeszélyes nyár című Vančura-regény filmváltozatát. Arnoątek, a kötéltáncos szerepét maga a rendező játszotta. A film egyik jelenetében a városka egyik polgára figyelmeztetni próbálja a kötélen táncoló artistát; ne kísértse az Istent, mert leesik a magasból. Miután nem talál meghallgatásra, szavainak a kötelet tartó oszlop megrázásával ad nyomatékot, amitől Arnoątek valóban lezuhan. A polgár bizonyos elégtétellel nyugtázza, hogy jóslata ily hamar beteljesedett.
Menzel-Arnoątek azóta sokszor mászott fel a kötélre, előfordult, hogy leesett, de a gerincét egyszer sem törte el. Viszont úgy látjuk, a vidéki polgárokat egy kissé másképpen látja, mint annak idején, mint ahogy Vančura látta. Valami mintha megváltozott volna, talán nem is a falvakban, kisvárosokban, inkább körülöttük. Sokszor, sokfelé leírták már, hogy a cseh új hullám filmjeiben sok szeretettel és elnézéssel ábrázoltatnak az egyszerű emberek, gyarlóságaikkal, hibáikkal együtt. Első látásra Az én kis falumban is valami ilyesmiről van szó. Az ütődött kocsikísérő és a hirtelen haragú, ám alapjában véve jólelkű sofőr párosának klasszikus slapstick-gegekre épülő, kacagtató kalandjai vagy a falusi orvos költői lelke és ezzel párosuló szórakozottsága, ami kisebb-nagyobb autóbalesetekbe sodorja őt, a különféle furfangok útján szabad szobához jutó, titokban bujkálni kényszerülő szerelmespár és az asszonyka féltékeny férjének kalandjai látszólag ugyanolyan emberekről szólnak, ugyanolyan epizodikus szerkesztésmóddal elmesélve és ugyanazt mondják el, amit eddig is láthattunk az efféle filmekben.
De csak látszólag. Mert, úgy tűnik, megváltozott körülöttük a világ. Eljönnek a faluba a nagyvárosi emberek, a festő meg a gyárigazgató, aki fondorlatos módon meg akarja szerezni az ütődött kocsikísérő házát, hogy vidéki nyaralóhoz jusson, és általuk egy eddig ismeretlen, a falu lakóitól idegen magatartás, szemlélet tör be ebbe a világba. A „Modern Élet”-ből ideérkezettek a szó leggyakorlatiasabb értelmében használni akarják a falut és a benne lakó embereket. Ezzel a támadással szemben a falu látszólag teljesen érzéketlen, valójában azonban szemrebbenés nélkül ellenáll. És ennek a megváltozott világnak a támadásai közepette mindazok a tulajdonságok, amelyekről eddig elnézéssel és szeretettel, de mégis ironikusan szóltak a korábbi filmek, új megvilágításba kerülnek. Egy értékrendjét vesztett világgal szemben a régi értékek megőrzőivé válnak azok, akik csak régimódiak voltak, olyan régi értékek megőrzőivé, amelyekről tudható, hogy ma már nem számítanak értéknek, még sincs helyettük jobb. Mert aminek jobbnak kéne lennie, az rideg, csúnya, és csak a vak nem látja, hogy értéktelenebb. Ezek az emberek csökönyösen figyelmen kívül hagyják, hogy körülöttük épül, szépül és modernizálódik a világ, ragaszkodnak azokhoz az erkölcsi normákhoz és azokhoz a szokásokhoz, amelyekhez apjuk és nagyapjuk is tartotta magát, és a történet bebizonyítja, hogy igazuk van.
A csata ezúttal sem látványos és drámai, inkább észrevétlenül és sok kacagtató epizód közepette zajlik, és a győztesek talán észre sem veszik, hogy győztek. De azért győztek. És mégiscsak vidámabbak egy kicsit. Nincs többé szó arról, hogy mászik-e valaki a kötélen, és hogy a kötélről le lehet esni. Látszólag változatlanul folyik tovább a sörözgetés és virslievés. Csak éppen valami jobban összefűzi ezeket az embereket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5160 |
