Koltai Tamás
„A magyar szépség már ejtve van?” – kérdezi egyik szeretőjét Brandenburgi Katalin, a kikapós fejedelemasszony, nem éppen 17. századi, ékes magyar nyelven. Ebből már tudni lehet, hogy Vitézy László Bethlen Gáborról szóló filmje nem akar veretes történelmi film lenni. Vagy csak slamposság volna, ami stílusnak tetszett? A film vége felé ugyanis azt mondja a francia követ az udvari táncmulatságon: „A katolikusoknak jó dolga van.” A francia követet Antal Imre játssza. Mármost két dolog lehetséges. 1. A francia követ (és Antal Imre) tud franciául – bár ez a francia követről nem derül ki –, viszont az előbbi rosszul tud magyarul. 2. A mondat szerzője nem tud magyarul.
A film nyelvi rétegeit illetően tehát a következő dilemma merül föl. A német Brandenburgi Katalin a mai beszéd henye kollokviális fordulatát használja, míg a francia követ romlott magyar nyelven szólal meg. Volna ebben valamiféle logika? Nem tudom.
Más dolgokban is bizonytalan vagyok. Bethlen Gábor tanácsülést tart fontos államügyekről. Egyszer csak beóvatoskodik a teremőr, és jelentőségteljesen a fejedelem fülébe súgja: „Meghozták.” Hamarosan kiderül, hogy nem döntő jelentőségű politikai hírről vagy diplomáciai levélre kapott válaszról van szó, hanem méretre gyártott koporsóról, amelyet tervezője és jövendő tulajdonosa – maga Bethlen – azonmód frivolan „fölpróbál”. Később, egy másik jelenetben arról értesülünk, hogy az iménti pillanattól eltekintve mindvégig komor, gondterhelt és absztinens fejedelem nyilvánosság előtt csakazértis bort iszik, nehogy betegségének hírét költve hamari halálára spekuláljanak. Hogy is van ez? Melyik Bethlennek higgyünk?
Az előbb leírt jelenetnek még nincs vége. A fejedelmi tréfamester még ki sem kelt a koporsóból, amikor senkitől sem zavartatva belibben a bohém nej, nyomában egy csapat színésszel – ne feledjük, idebenn az erdélyi fejedelemség legfőbb testületének tanácsülése zajlik! –, és megkérdezi férjurát, játszhat-e a holnapi darabban. Bethlen gálánsan az átjáróháznak bizonyult tanácsterem ajtajáig kísérve művész hajlamú feleségét, türelmesen elmagyarázza, hogy ez nem lenne helyes, mások itt a szokások, mint amott nyugaton, az asszony hazájában. (Mellesleg, egy-két jelenettel odébb a térkép előtt indokolja, hogy mi ugyan a Kelettől, a török birodalomtól függünk, de „Európához” tartozunk.) A tanácsteremből kifelé menet a kamera végigpásztázza a fal mentén elegánsan gubbasztó, S-nyakú, egzotikus madarakat; gondolom, ez jelzi a fejedelmi udvar közismert barokk pompáját. De az udvaron a pávák előkelő társaságában csirkék kóricálnak; mégiscsak Nyugat és Kelet között vagyunk.
Nem tudom eldönteni, mit látok. Pamfletet?
Szakállszőrbe és nemes prémbe öltözött, szoborszerűen élettelen urak álldogálnak, s mondanak egy-egy közhelyes mondatot; egyikük Bethlen István, a fejedelem öccse (Avar István játssza). Ezek a képek beleillenének akármelyik kacagányos-buzogányos történelmi filmillusztrációba az ötvenes évekből, vagy historikus sorozatba a mai televízióból. Azután megjelenik Cserhalmi György, mint az ifjú Báthori Gábor – a történelmietlenül modernista fenegyerek-ábrázolások összes elképzelhető színészi modorosságával.
Nem akarom naivabbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Világos, hogy miről akar szólni Vitézy László filmje, az Érzékeny búcsú a fejedelemtől – világos volt már Hankiss Ágnesnek a Magvető kiadó Ra-re sorozatában megjelent forgatókönyvéből is –: arról a Bethlen Gáborról, aki kötéltáncosként (a filmben nevezik annak) igyekszik kiegyensúlyozni Erdély, illetve Magyarország helyzetét a Habsburgok és a török között. A film Bethlenje reálpolitikus, aki diplomáciai ravaszkodással „kétoldali garanciát” próbál kicsikarni a két nagyhatalomtól, hogy biztosítsa a közéjük szorult kis ország békés és viszonylag független status quóját. Követeket meneszt mindkettőjükhöz, azzal a titkolt szándékkal, hogy a másik fél hadi készülődésének eltúlzásával kölcsönös katonai demonstrációra s végső soron nekünk előnyös békére késztesse őket.
Hankiss és Vitézy Bethlen-koncepciójából következik, hogy nem a robusztus katonára, hanem az óvatos diplomatára helyezik a hangsúlyt. A fejedelem inkább engedményekre és kompromisszumra hajlamos taktikusnak, sőt már-már ellenszenves defetistának látszik, aki egy magyar várat is hajlandó volt ostrommal bevenni, hogy koncul vetve átjátssza a töröknek. Ez a Bethlen-kép csak azon az áron bontakozhat ki, hogy Lippáról, az ostromnál meghalt közel ötszáz magyar vitézről többször is szó esik a filmen, de a fejedelem tényleges hadvezéri tetteiről, a császári seregekre mért döntő csapásokról, Bécs ostromáról, a királyi Magyarország visszafoglalásáról említés sem történik.
Az alkotók joga természetesen, ha nem történelmi filmet csinálnak, annyit hallgatni el a valóságból – vagy annyit tenni hozzá –, amennyit csak akarnak. Végül is semmi kivetni való nincs abban, hogy az Érzékeny búcsú a fejedelemtől készítőinek nem a Tündérkert Bethlen Gáborára volt szükségük, hanem egy lavírozó politikusra. A szellemi koncepció és a dramaturgia egyaránt úgy kívánta, hogy ellenpontként szembeállítsanak vele valakit. Ez a valaki egy Don Diego di Estrada nevű spanyol lovag, akit Bethlen azért fogad föl, hogy megírassa vele uralkodásának történetét. Csak arra az egyre kéri, „legyen tekintettel a helyzetre”. Menet közben kiderül, hogy ez annyit jelent: nem az igazságot kell megírni, hanem azt, ami az érdekeinket szolgálja. Bethlen ideológiája szerint: „Az igazságnak sokféle arculata van. Ma ez az igazság, holnap amaz. Az igazság sohasem független az ember akaratától. Nemes ügyet képviselünk… meg kell teremtenünk hát a magunk igazságát.”
A film cselekménye ebből a tételből vezeti le a konfliktust. Don Diego ugyanis történetírói kutatómunkája során egyre több olyan részletre bukkan, amit Bethlen elhallgatott előle, sőt amiben szándékosan félrevezette. Ezeknek a részleteknek a megírását a fejedelem különböző okokból kifejezetten nehezményezi. Bizonyos dolgokban például tekintettel kell lenni a törökök érzékenységére, akik – a következő félmondatot némileg gúnyos mosollyal teszi hozzá – seregeikkel „segítséget nyújtottak nekünk”. Másrészt nem kellene firtatni a múltat. Mondjuk annak a Báthori Gábornak a halálát, aki vehemensen szembeszállt Bethlen megalkuvó-kiegyező taktikájával, és aki gyanúsan tisztázatlan körülmények között esett gyilkosság áldozatául. Következésképp politikai álláspontjának „elhanyagolható” részletei igazán nem valók egy történeti munkába. Különben is, a fejedelem most, tizenöt évvel Báthori halála után elhatározta, hogy megrendezi a dísztemetését.
Nem az áthallások és allúziók zavarnak; megszokhattuk, hogy bizonyos gesztusok és motívumok gyakran ismétlődnek a történelem során. Nyilvánvaló, hogy az analógiákon túl itt szélesebb értelemben a Politikus és a Művész konfliktusmodelljéről van szó; arról, hogy a Politikusnak olykor el kell fogadnia a történelem kényszerítő erejét, de a Művész, ha megérti is a Politikus igazát „a maga helyén”, képtelen azonosulni ezzel az igazsággal. Don Diego arra hivatkozik, hogy nem értékelhető, nem magyarázható a jelen, ha el kell hallgatni a múltat. Továbbá, hogy mint történetíróban nem szólal meg benne „egyetlen tiszta hang sem”, ha nem a lelkiismerete szerint ír. A fejedelem viszont az írói „remekmű” megszületésénél fontosabbnak tartja az államérdekek szerint fölstilizált valóságábrázolás politikai hatását. A konfliktus – ahogy Don Diego mondja – valószínűleg „föloldhatatlan”. Mindkét álláspontnak megvan a maga immanens igazsága, az alkotók rokonszenve azonban egyértelműen a Művészé.
Ha az Érzékeny búcsú a fejedelemtől politológiai esszé volna, vitát lehetne nyitni a benne foglaltak eszmei érvényességéről. Minthogy azonban játékfilm, illő a gondolat érzéki megjelenítésére fordítani figyelmünket. Olyan esztétikai közhelyekre, mint a jellemábrázolás, a szituációk hitelessége vagy a színészi játék. És most már, végiggondolván a cselekmény szellemi tartományát, legalább olyan zavarban vagyok, mint amikor még csak „felelőtlenül” néztem a mozgóképeket. Ugyanis a film belső összefüggésrendszerében – függetlenül az egyes adatok esetleges történeti dokumentálhatóságától – már az megmagyarázhatatlan, hogy Bethlen miért egy hazájából kétes erkölcsi ügyek miatt száműzött, biszex katolikus táncmestert talál a legmegfelelőbbnek Erdély történetének megírására. S vajon minek tulajdonítsuk Don Diego többszörösen késleltetett hevületét a fölkínálkozó Brandenburgi Katalin iránt? Miért csak akkor enged a csábításnak, amikor már visszaadta a fejedelemnek a történetírói megbízatást? Vajon az tartott ennyi ideig, amíg a fiúkhoz szokott libidó átprogramozódik, vagy a gentleman’s agreement, a spanyol grand pártfogója iránti szolidaritása lazult meg annyira a közös szellemiség szétfoszlásával, hogy már nem áll a szerelmi viszony útjában?
Csupa megválaszolatlan kérdés. Frivolitásuk a film lényegi természetéből fakad, ugyanis a képek sorozatából beszerezhető információk jelentős százaléka a szexuálfiziológia területéről való. Hasznos ismereteket szerzünk például a korabeli nőgyógyászati vizsgálatok lefolyásáról – a páciens fölhajtotta a szoknyáját, az orvos pedig közben dudorászott –, valamint arról, hogy Brandenburgi Katalin udvarhölgye a bujakórtól való félelmében tartózkodott a coitus klasszikus formájától. Továbbá, hogy Bethlen Gábornak – bocsánat, nem én mondom – megnagyobbodtak a heréi. Ezenkívül látjuk őt lábáztatás és gyógyfürdőzés közben. Valamint almát enni. Valószínűleg az lehetett a legkedvesebb időtöltése. A filmen többször is jóízűen beleharap egy-egy ropogós almába. Nemcsak ő, egyszer Báthori Gábor is, a képileg megelevenedett múlt valamelyik jelenetében. Az almaevés nyilván az erdélyi fejedelmek szokása volt. Így már érthető, hogy Don Diego egy szép zöld almát helyez Bethlen ravatalára. (Köztudomású, hogy bár Bethlent királlyá választották, de nem koronáztatta meg magát, ennélfogva az országalmát csakugyan nem helyezhették a ravatala mellé.)
Védekezésül csak annyit: mindez nem jutott volna eszembe, ha valódi jellemeket és helyzeteket, a film szellemi koncepciójának érzéki kibontására szolgáló, ahhoz kapcsolódó történéseket látok. Az Érzékeny búcsú a fejedelemtől azonban menthetetlenül két irreleváns rétegből áll: egy tézisszerű mondatokba kódolt „üzenetből” és egy történelmi képeskönyv-illusztrációból. A kettőnek nincs sok köze egymáshoz. Nem tudom hibáztatni Bessenyei Ferencet, amiért Bethlen Gáborként több mint harminc éve egyetlen figurává összegyúrt „történelmi szerepét” játssza el. S még ő a legjobb. Mert az érzéki Katalint alakító Hanna Mikučnak, a kutyaszorítóba került tánctanárt játszó Krzysztof Wakulińskynak, Pap Verának, Helyey Lászlónak eljátszhatatlan (s helyenként ízléstelen) eljátszanivalója akad csak.
A film legvégén nem a fejedelemtől, hanem a történet igazi hősének szánt Don Diegótól búcsúzunk érzékenyen, amikor is szerencsésen elszabadulván a számára veszélyessé vált Erdélyből, éppen elfoglalná a neki való állást: a velencei opera balettmesteri posztját. És ekkor Velencében kitör a pestis. Mielőtt azt gondolná, hogy ott jobb, a metafora utoléri.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5156 |
