Bikácsy Gergely
Maga Déry Tibor jegyzi meg valahol, hogy dadaista szürrealista korszakában, lázadó költőként is leginkább az öregségről, a halálról írt. „És hosszan, mint a bűn árnyéka, amikor leereszkedik, a mészszínű földre, a vihar kiröpítette a holttestet a fűre (…) Csend. A lelkiismeret hamuesője zizeg. Meg fogok halni.” 1923 és 28 közötti verseinek Énekelnek és meghalnak című gyűjteményéből való ez a néhány sor. „A vihar kiröpítette a holttestet a fűre.” Nem, a Vidám temetésben szó sincs ilyesmiről, viszont Makk Károly filmje ezzel kezdődik.
Az utolsó kézirat jó néhány motívummal, mellékszállal, dramaturgiai ellenponttal gazdagabb, mint a kiindulópontul szolgáló Déry-elbeszélés, a Vidám temetés. A filmben élesebbek a drámai vonulatok. Két egyenrangúnak szánt hőse van, kiknek küzdelme jótékonyan hullámzó feszültséget ad. A film egész szerkezete jó ácsolatú, világos, mondhatnánk: mérnöki; érett filmírói munka eredménye.
Nyári György író haldoklik. Nagyon régi barátja, „Márk elvtárs, az Akadémia elnöke” mindent elkövet, hogy az író utolsó kéziratát megkaparintsa: ez az emlékirat, mely mindenkiről és mindenről, közéleti személyekről, „a perekről, 1956-ról” feltételezhetően kényelmetlen dolgokat mond, „nem kerülhet idegen kezekbe”. Az író, „Zsorzs bácsi” halálos ágyához Londonból érkezik egy fiatal hegedűművésznő. „Márk elvtárs” – Aurél, másként Relli bácsi – az író jövendő özvegyével egyetemben a lányt is felhasználná a kézirat megszerzésére. Márk elvtárs börtönőrre emlékeztető félkarú sofőrje arra is ügyel, nehogy a leleplező kézirat Londonba kerüljön. Leleplező kézirat azonban talán nincs. Márk elvtárs hamuvá égett, azonosíthatatlan papírdarabokat prezentál egy magas rangú (minisztériumi?) úrnak. Látszatmegoldás. De a temetésen Nyári György, a halott, nem tűrvén az efféle látszatmegoldásokat, felül koporsójában, sőt – Márk elvtárssal halálos játékot játszva – a sírok közt szaladgál, s kéziratlapokat szór a szélbe, barátját pedig a sírba hívogatja. Ezzel a vízióval, az író és a kultúrpolitikus kettős halálával zárul a film.
Erős szerkezete, gazdag és arányos motívum-egybejátszásai ellenére a film steril marad, mint egy kiállítási tárgy, mint egy alakíthatatlan, kézbevehetetlen játék. Kevés benne a valódi titok, kevés a művészien lappangó, a csak bujkáló többlettartalom, az (esztétikai értelemben elgondolt) többértelműség. Túl harsányak benne a kérdőjelek, túl szembeszökőek (mondjuk: csináltak?) azok a bizonyos ellenpontok. A figurák, a képen látható események érdekesek, itt-ott találgatásra is ingerelnek, de a valódi belső rejtélyek, az értékké váló – s a film míves, szép képi világához illő – fátylon-függönyön átsejlő gondolati vagy érzelmi mélységek hiányoznak.
*
„Amióta találkoztunk, egész barátságunk úgyszólván egy mindig megújuló vita volt.” Lukács György írta ezt Déry Tibornak. Az utolsó kézirat két hőse között is hasonló vita és barátság feszül. „Két légtornász” – jellemzi kapcsolatukat Aurél, Márk elvtárs. Bármilyen ellentétek parázslanak közöttük, egymásra voltak s vannak utalva. Haláluk is ezt bizonyítja, egymás nélkül talán élni sem tudnak. A néző azonban – mivel a film az első képsoroktól személyes hangot üt meg, belső drámát ígér – nem a fizikai pusztulásra, nem a halál magántragédiájára kíváncsi, hanem hőseinek legbelsőbb, a haláltól akár független, a halállal csak megvilágított, kínzóvá tett „élethazugságára”, csalódottságára, kiábrándultságára, legalábbis kínzó, megválaszolatlan belső kételyeikre.
Annak idején azt sejtettem, a Vidám temetés Nagy Lajosról szól, később Németh Andort gyanítottam főhősében, vagy – talán legtöbb joggal – Gáspár Endrét, az Ulysses első fordítóját. Fontosabb azonban, hogy Déry öregember-alakjait tulajdonképpen mindig önmagáról mintázta: kis túlzással már Farkas Zénó is legalább annyira önarckép a Feleletben, mint amennyire „külső modelljének”, Zemplén Géza professzornak a rajza. Makk Károly filmjében egyértelműen maga Déry Tibor szolgált modellül a haldokló Nyári György alakjához. Mi ennek a haldokló írónak a katartikus élettragédiája? Az, ami a Vidám temetés írójáé? Hogy „idegen voltam az emberek között”? Hogy semmi értékes nem marad utána? Hogy azt hazudja magának, az emberiséget szolgálta, pedig egész élete hamisság volt? A film mindenesetre erről a haldoklóban megfoganó nagy kételyről szól, itt követi leghívebben az elbeszélést. Zsorzs és a fiatal lány hosszú és döntő jelenete erre épül. Csakhogy ez a végső kétely és kétségbeesés nem igazán mély és katartikus, bármennyire hiteles. Nem az, mert egyértelműen Flórának, a hegedűművész-lánynak kell igazat adnunk: ha Nyári György európai jelentőségű író, akkor művei túlélik kisebb-nagyobb magánemberi tévelygéseit. Halálos kételye tehát súlytalan. Halála magántragédia marad csupán, az esztétikai-művészi tragikum rangjára nem emelkedhet. Ha pedig jelentéktelen író volt? Belső konfliktusa úgy egérnyivé zsugorodna. Említsük meg még fontoskodva, hogy Déry elbeszélésében valami világosan meg nem határozott, szavakkal csak részben kimondott életcsalódás lappang? Ami nem csupán egy írói életmű értékeire vonatkozó ön-kétely, hanem több: megrendülés egy életet fűtő hitben. 1955 körül ennek egészen más, dermesztően súlyos „akusztikája” van, mint napjainkban. Aki napjainkban, hetven év fölött a halálos ágyán kezd gyanakodni, inkább vígjátéki figura, mint tragikus vagy nemesen abszurd. De hát – ellentétben a Vidám temetés haldoklójával – a filmben amúgy sem az íróra vonatkozik „a jövő morfinistája” kifejezés. Nem az író az, akinek „lassanként minden perce, minden mozdulata hazugsággá válik.” Aki – nyilván fontos dolgokban – mindenkinek „hazudik, hazudik, végeláthatatlanul”. E súlyos terhet Az utolsó kézirat másik főhőse, Márk Aurél hordozza. Inkább csak hordozná persze, ugyanis nem hordozza, nem szenved tőle, láthatólag nincsenek kételyei. Ez a hős, elnyomva talán feltételezett, de nem ábrázolt kételyeit, élete utolsó pillanatában is rosszat cselekszik, egy rosszul értelmezett ügy szolgálatában leplezni akar, a sötétet akarja rendként konzerválni. Minden maradjon úgy, ahogyan van – s mondja is, meg teszi is.
Márk Aurél ellentmondásos alak. 1957-ben régi barátját, az írót épp az ő tanúvallomása alapján ítélik el évekre. Szabadulásakor viszont ő várja virággal a börtönkapuban, s feltehetőleg neki (is) köszönheti Nyári, hogy – hála a különleges bánásmódnak – a börtönben remekműveket tudott írni. Iskolás tragédiafelfogásom ezt csak ellentmondásos, érdekes jellemnek látja: tragikumhoz akkor közeledne, ha tetteivel vívódhatna, ha ellentmondásos tettei közül vagy egyiket, vagy másikat megbánná, szenvedne tőle, emberhez méltó kételyei volnának. De nem: halott feleségének portréja előtt, az asszony síron túli egyetértésével csak azt ígérgeti (önmagának), hogy Zsorzs (Nyári) nem fog botrányos szennyesteregetéssel egy utolsó rumlit csinálni. Mint amikor Kafkát betiltatta, most is a hamisság harcosa tehát. A szabadulót virággal köszöntő érdemeit elismerve is annak látjuk. Egy időben „Révai tragédiájáról” beszéltek, eredendően művészi anyagnak, tragikumnak ítélve belső drámáját. Véljük: tévesen. Hogy Révai hibás politikája látványosan összeomlott, s ő, hibáit persze alig-alig elismerve, még megélte az összeomlást, ettől nem lett esztétikai értelemben drámai hős, ugyanígy a filmbeli Márk Aurél sem az. Inkább sokszínű, érdekes magánember. Inkább „virággal korbácsoló”, hogy Szécsi Margit szavait idézzük. Közember, „kultúrpolitikus”, nem sármos magánlénye, varázsos bohóckodása vagy esendősége, forró lábvízvétele, mókás prüszkölése miatt ítéltetik meg. „Azt hazudja magának, hogy az emberiséget szolgálja” – még egyszer a Vidám temetés híres soraiból idézünk. Aurél bácsi utolsó szívdobbanásáig ezt hazudja, halálát így hát infarktus, és nem a hübrisz okozza.
Flóra, a hegedűművész lány – úgy érzem – sok néző érzelmeit visszhangozza, amikor a kézirat elkobzását „fontos” és „felsőbb” és „eszmei” okokból követelő Márk Aurél szemébe vágja: „leszarom, érti?” Flórát nem érdeklik a felsőbb indokok. Aurél bácsi komor sóhajjal veszi a kalapját. A lány értetlenségén sajnálkozik, saját felelős munkáját, céljait sóhaja nemessé minősíti; meg sem rezdül, nemhogy kételyei támadnának. Márk elvtárs a film végén koporsó nélkül zuhan egy sírgödörbe, s mielőtt zuhogna a föld, villanásnyira gyönyörű gyík surran el mellőle. Bármily szép ez a kép, külső ítéletet sugallhat csupán, az alkotóét, a nézőét – a hőst belülről nem érinti.
*
Szép képről szóltunk. Az utolsó kézirat ritkán látott módon mindvégig szép. Ez a rendkívüli műgonddal elképzelt és megvalósított képi világ kissé elválik, függetlenedik a filmtől, legalábbis annak „közéleti” drámájától. Az utolsó kézirat képi világa egy másik, önálló filmmé kerekedik. A tárgyak, a kertek, a belsők, megannyi megfagyott zeneiségű, finoman dekoratív film-festmény.
Remélem, lesz néhány néző, aki, mint magam, szinte megrendülten fedez fel egy-egy tárgyi vagy beállításbeli „rímet” a Szerelem néhány jelenetével. Cselekményre, történetre, „pergő” dialógusra, kaptafán készült s ritmussal mit sem törődő ál-filmek özönében remélhetőleg szemünk még elámul ennek a filmnek a szín-kezelésén, harmóniáján; a függönyök, ruhák, drapériák, faburkolatok ezekben a belsőkben nem öncélúan dekoratívak: egy zeneszólam nem tolakodó finomságával sugallják az elmúlást. Tóth János évtizedek óta alkotótársa a rendezőnek. Makk életműve összefonódott az övével.
A haláltánc-képsorok szürrealizmusa nem tud szervesen összeforrni a mindvégig sikeresebb és igazabb, kimunkáltabb filmnyelvi-képi „fővonulattal”. Érdekesek, de a halál, a pusztulás motívumához azt a hiányzó „többletet”, mely az egész filmből hiányzik, nem képesek hozzáadni. Harsányságukkal kevésbé ellenpontozzák, inkább megtörik a film sokáig következetesen csengő, szép „zeneiségét”.
A rendezőnek két lenyűgöző színész is társa volt ebben a filmben. Jozef Kroner a félelem, a dac, a férfiasság, a femininség bámulatos ötvözetét alkotta meg az író figurájában. A magyar filmben még nem látott Alexander Bardini igazi clown. Színészi kettősük, mimusi viaskodásuk feledhetetlen. Kicsit fájó szívvel mondom: több, mint a két hős drámai csatája.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5154 |
