Filmvilág

Két választás Magyarországon

A demokrácia iskolája

Manapság mindnyájunkat, művészt, tudóst és minden állampolgárt voltaképpen csak egy kérdés foglalkoztat: hogyan jutottunk ide? Hogyan jutottunk ide, egy gazdasági-társadalmi válság mélységes mély gödrébe, amely vészhelyzetként mozgósítja végső energiáinkat a kimozdulásra? Milyen okok vezethettek, mintegy 15 éve, a szovjet új politikai gondolkodás kifejezésével szólva, a „pangás kora” kialakulásához, és milyen módon lehet túljutni rajtuk? A tépelődő, önmarcangoló „boldogtalan tudat”, amellyel élünk, egyre határozottabban mutat a válság felé: nem jártunk állhatatosan és makacsul a demokrácia iskolájába, sőt, a döntő ponton éppenséggel „iskolakerülők” voltunk. Amikor a hetvenes évek elején a globális válság szorításában szenvedett a világ, akkor nekünk is, ennek a kis országnak, a mindenki mindenkinek szomszédjává vált globális világban meg kellett volna tennünk az érdemi és lényegi alkalmazkodás merész lépéseit. De nem volt olyan demokratikus mechanizmusunk, amely alternatívát képezhetett volna a régi világ, az extenzív fejlesztésbe dermedt, „nagyüzemi” társadalom konzerválásával szemben, s amely felléphetett volna az általános érdek köpenyébe burkolózó részérdekek siserahadával szemben. Demokrácia nélkül nincs haladás, ez Kovács András legújabb filmjének nagyon markánsan hangsúlyozott mondanivalója. Demokrácia nélkül valójában csak pangás van a mai globális világban, amelyben a felgyorsult és kikényszerített változások gyors tempója miatt még a közelmúlt alakjai is csak az elmúlásra ítélt történelmi figurák diszkrét bájával tekintenek ránk.

A magyar filmesek többször bebizonyították már, hogy lehet kamerával történelmet írni. Kovács Andrást most az a kérdés izgatja, hogy lehet-e kamerával történelmet csinálni. Filmjének kettős, párhuzamos története van. Maga a filmművész – a tévés álruhájában –, aki kamerával nemcsak bemutatni, hanem teremteni és befolyásolni is akarja a valóságot, a kerettörténet főhőse; a stáb ellenére is egyetlen valóságos szereplője, aki megvívja a maga harcát a magasabb hatalmak ellen. A filmes része a (politikai) valóságnak, de a valóság képlékeny, alakítható és fejleszthető, legalábbis most, a válsághelyzet állapotában, s a filmes belép ebbe a valóságba. Ugyanazt a konfliktus-sorozatot vállalja, mint filmjének hőse, a képviselőjelölt, s ugyanolyan kompromisszummal végzi. Az egyik kisvárosi választókerületben ugyanis az történik, hogy a hivatalosan indított két jelölt mellett fellép egy harmadik „spontán jelölt”. Mindkét történet lezárulatlan, s egymásba forgatottságával az egyik tanulság rárímel a másikra: az igazi siker nem a megújulást kívánó jelölt képviselővé megválasztása, avagy az őt támogató tévériport adásba kerülése, hanem az, ha az új képviselő nem simul bele az általa kihívott, megbírált és felkavart világba, avagy a tévéműsor (illetve film) a mindennapi szürkeségébe, hanem valóban frissnek és üzenethordozónak bizonyul.

A médium szerepe a politika formálásában ebben a filmben nagyon is hangsúlyos, s a tévés alakja ebben már csak részben jelenti a művészt álruhában. Önállóan, a maga nevében is fellép, normatívát állít és követel, hiszen a tévésnek éppen úgy a közvélemény képviselőjének kell lennie, mint az országgyűlésbe küldött képviselőnek. A képek a film elején, s közben is, igen szuggesztívek, ahogy a tévé-fal észleli és a „tiszta beszéd” törvényei alapján újraalkotja a világot. Kissé idealizált figura a tévés személye is, ahogy a másik, a voltaképpeni főhős is az. Kovács András filmje nem kérdőjeleket tesz nagy, képes mondatai után, hanem felkiáltójeleket. Nem feltételes módban fogalmaz, hanem normatív, azaz parancsoló módban.

A pangás kora a részérdekek farsangi éjszakája volt. Egyetlen érdek sem volt legitim, csak maga a közvetlen, az önmagát előre tudó és önmaga világosságát élvező általános érdek. Semmiféle egyéni-, csoport-, réteg- vagy lokális-regionális érdek nem fogalmazódott meg közvetlenül, ahhoz tehát, hogy létezzen, hasson és érvényesüljön, az általános érdek mezébe kellett öltöznie. A nagy társadalmi képviseleti dráma az érdekek nyílt, szabályos és végigvívott összeütközései helyett a részérdekek farsangi éjszakájává változott, ahol mindenki más ruhát viselt, mint ami neki kijárt, de a féldemokrácia félhomályában ez mindig a legutolsó divatnak számított, lett légyen bármilyen abszurd is az öltözék, hordozóját az általános érdek megtestesüléseként kellett elismertetnie. A farsangi éjszakát persze a látványhoz méltó hangzavar kísérte, ahol az érvek dallamos nyelvén minden szereplő előadta a maga nyelvújítási kísérletét, amelyben minden szó mást jelent, mint a köznyelvi prózában. A „bonyolult” azt, hogy bajban vagyunk, a „súlyosbodó nemzetközi feltételek” azt, hogy idehaza nem tesszük a dolgunkat, az „árváltoztatás” a robogó inflációt, a „kivételes helyzetben vagyunk” pedig azt, hogy gyárunk, vállalatunk a „munkásosztály védelmében” továbbra is elvárja a fennállásához szükséges állami dotációt.

Kovács András nem állhatja ezt a farsangi éjszakát, annak megannyi bravúrjával, hogy az elavultat újnak és az újat károsnak mutassák be a maszkos szereplők. Politikusi talentumával szóra bír, bűvös székbe ültet le egy egész vármegyét. Szereplői a nyilvános politikai fellépésük alkalmával az új-magyar szuperhalandzsát beszélik ugyan, de ha maguk között vannak, ha a maguk saját körében mozognak, akkor kerek, nyomdakész mondatokban fogalmaznak, önmaguk igazi lényét és lényegét adják. Vége a maszkabálnak, a szereplők hazamennek, ledobálják a maszkot és valódi természetük szerint beszélnek és mozognak. Nem kell, nem lehet leleplezni őket, mert önmagukat leplezik le. A filmben egy lemeztelenített valóság áll előttünk, amelyben nem maga a történet az érdekes, hanem a megélt történés, a kommentált valóság. Ezért a film maga is olyan, mint egy jól megírt Valóság-cikk, s ez a folyóirat emlékeztetőül ott is hever a vasúti kocsiban az asztalon, amikor pozitív és negatív főhősünket összehozza a Népfront által megszervezett véletlen.

A művészi ábrázolásnak a tudományosan megszerkesztett valóság felé való kiterjesztése olyan kerek egész, a szereplők olyan magabiztosan, találóan és adekvátan fogalmaznak, hogy szinte nem is tűrik s nem is igénylik a további kommentárt. Helyesebben szólva, a nézőnek időnként kedve lenne belépni a filmbe, beleszólni a szereplők vitájába. Így adódik egy valóságos találkozás, ahogyan a filmes átlép kamerájával a valóságba, és a néző a maga eszméivel és indulataival belép a filmbe. A lemeztelenített valóság, a bűvös szék módszere úgy hat, mint egy fordított „elidegenítési effektus”, nem aláhúzza, hanem elveszi a művészileg kialakított valóság különállását, s az mégis megőrzi dinamikus többértelműségét.

Két választás Magyarországon? Ez a cím a századvégre, Mikszáth parlamenti tudósítására és nagy történelmi parabolájára emlékeztet. Márpedig a nemzet emlékezete igen fontos dolog, újra és újra felbukkannak benne ugyanazok a témák, ahogy a reformkorok ciklikusan követik egymást és a megszépítő történelmi távlatból feltűnnek a mai gondok és viaskodások előképei. A parlamenti csatákat már akkor is a szavazókerületekben folytatott csaták előzték meg, s egyben helyettesítették is, ezért a helyi hatalmasságok az „irányított demokrácia” egész eszköztárát felvonultatták a választások befolyásolására, akárcsak manapság, a film jelen idejében, 1985-ben. Itt is két választás követi egymást, az első elhalasztása után a második az, amelyik a maga kompromisszumos módján behozza a megújulás jelöltjét. A két választás ennyiben végül is a két történelmi útválasztást jelenti, a korábbit és a mait, a demokrácia ki nem járt iskoláját és a mai iskolakezdés lehetőségeit.

Kovács András optimista. Filmje munkacíméül az Utóvédharc katonásan csengő terminusát választotta, de nyilván rájött, hogy a film saját, lemeztelenített valósága ezt az optimizmust nem igazolja, sőt, félő, hogy utópizmussá változtatja. A „két választás” jobb és realistább. A Kovács András által hosszan faggatott Lukács György figyelmeztet oly gyakran arra, hogy az ember, a társadalom alternatívákat állít. Az 1985-ös választás szituációja sem sodor bennünket ellenállhatatlan erővel a politikai intézményrendszer reformja felé, de kínálja ezt az alternatívát, ha a társadalom ki tudja kényszeríteni azt. A társadalom kényszerítő erejét, regenerálódását vizsgálja a film „gondolatkísérlete”: tegyük fel, hogy a nemzetközi helyzet kedvező a magyar demokratizálódáshoz, és „fenn” is akarják ezt, mi történik akkor „lenn”, a megyék, kisvárosok, falvak „beltenyészetében”. Ha már nem halaszthatók a radikális változások, akkor a társadalom kivajúdja-e és befogadja-e őket? Kovács András a társadalmi viszonyok sűrű szövedékét feltárva már csak óvatosan optimista, és inkább patthelyzetet lát: a fölülről való túlszabályozás már nem, az egészséges társadalmi kontroll alulról még nem működik. A két választás közti időben, a cselekmény pergésében azonban a szocialista (bürokratikus) konzervativizmus nagy általánosságokban és óvatoskodva használt terminusa kézzelfogható konkrétsággá, színes és látványos életanyaggá válik. A film tetten éri a mai magyar konzervativizmus részeseit és mozgatóit, ahogy a helyi erők szövedéke ellenáll a változásoknak. Nem a jelszavakban, hanem a fékező erők mindennapjaiban, hiszen még a legapróbb változás is nemcsak megzavarja a hatalmi viszonyokat, a megszokottságot és a fölülről jól elrendezett világot, hanem láncreakciókat indíthat el: ha az emberek képviselőnek a „hivatalos” helyett „spontán” jelöltet választhatnak meg, akkor képesek komolyan venni a többi formális demokratikus mechanizmust is, és a feje tetejére áll az egész világ.

A lemeztelenített valóság, a bűvös szék módszere ebbe a vidéki világba nyújt bepillantást, a tegnap tegnapjának, a történelmi múlt időnek a jelenvalóságát mutatja be, mivel a szereplők „munkaszituációkba” sodródnak, és „köztünk szólva” alapon fogalmaznak. Így nem maradunk meg azoknál az általánosságoknál, hogy a „falak” bennünk vannak, hogy a rutin, a megszokás és az átöröklött paternalista politikai kultúra ellenáll a változásoknak, hanem a „magyar ugar” dísznövényei magukat meztelenítik le a szavaikkal, s kitűnik a rutincselekvések és a paternalista leereszkedés („ezt mi jobban tudjuk és csináljuk”) mögül az érdekviszonyok kemény hálója. A politikus tudat a politikai intézményrendszer radikális reformjára várva jobbára csak az országos nagypolitika történéseire figyel, pedig a társadalomban a mindenkori politikai rendszer természete az, hogy a hatalmi viszonyok az élet minden kis zugát behálózzák, átfogják és szabályozzák a legkisebb közösségektől a nemzetig. Az országos politika nagy piramisa a helyi kispolitikák ezernyi kövéből épül, s bár minden kis rész árulkodik az egészről, de a maga mikrovilágában megvannak a saját törvényei, a falu kisközösségétől – amely kiközösíti a „felsőbb érdekek” gátlástalan kiszolgálóját a film tragédiába torkolló „mellékhadszínterén” – a megyei hatalmasságok, kiskirályok által uralt nagyközösségig, ahol a helyi hatalom csúcsai vannak, és a film horizontja, történéseinek közvetlen logikája véget ér.

A szocialista konzervativizmus természetrajzának, „vidéki valóságának” bemutatásával a film nagyon kemény, nyugtalanító és elgondolkoztató üzenetet hordoz. A történelmi vészhelyzetben, amelybe jutottunk, megmozdult ugyan a társadalom, szerveződnek „alulról” a demokratikus fórumok és az érdekképviseletek, sőt megjelenik a „türelmetlen ifjúság” is, s egy nagy rohammal mindjárt az egész világot akarja felforgatni, de a politikai intézményrendszer radikális reformjának egyik alapvető célja, a helyi önállóság, a regionális autonómia fokozása korántsem lett a felhőtlen örömök hosszú menetelése. Már ugrásra készen várnak az olajozottan működő helyi „maffiák” is, a klikkek és érdekszövetségek a teljes hatalomátvételre. „Országlásukat” csak a központ ellenőrzése, intervenciója és intelme fogta vissza, s ha ez lebomlik, a helyi érdekszövetségek nem a demokrácia ideáltípusát, hanem a maguk módján vett „szép, új világát” valósítanák meg. Nemcsak a helyi demokrácia feszülő, fiatalos erői állnak szembe a központi függéssel és túlszabályozással, hanem az „Ugocsa non coronat” helyi hatalmasságai is az országos szinten kikínlódott demokratizálással. A túlszabályozott és túlcentralizált társadalom minden szinten kitermelte magát, nemcsak a provinciákban, hanem a kisvárosokban és a falvakban is, a demokráciaépítés mindenütt ugyanazon roham kérdése az újfeudalizmus fellegvárai ellen, legfeljebb más és más eszközökkel.

Kovács András filmje egy riporttal indul a helyi maffiáról, s a kerettörténet azzal végződik, hogy a képviselőválasztásról szóló nagy riporttémát még ki kell egészíteni a körülmények széles körű bemutatásával. Ez a riportfilm elkészült, hiszen Kovács András filmje maga az, amelyben a történet és kerettörténet két, párhuzamos cselekménye még a végtelen előtt találkozik. De nem egy reális, hanem egy imaginárius pontban: a vidéki riportnak nincs meg az önálló logikája, hiszen a két főhős kívülről és fölülről jön, mindkettő a korszellem, a szigorú hegeli szükségszerűség képviselője, a változások tudatának tiszta tekintetű hordozója. A két történet csak egymást igazolhatja: Bodnár, a túlzottan is pozitív hős, a demokrácia Grál lovagja csak azért maradhat talpon, mert a helyi hatalmasságok félve pillantanak fölfelé, ahonnan új ukázok érkeznek, és velük a tévések intervenciós csapatai is megjelennek, s az országos nyilvánosságtól való félelem majdnem akkora, mint a főnökségtől való. De ugyanilyen láthatatlan és tapinthatatlan, rejtélyes erők mozgatják a kerettörténetben a tévések világát is, s csak annyi bizonyos, hogy nemcsak Bodnár, a képviselőjelölt függ a tévétől, vagyis az országos közvélemény támogatásától, hanem a tévés a maga társadalmi helyzetében legalább ennyire függ a Bodnárok kompromisszumkészségétől, politizáló képességétől.

Az elkészült „tévé-riport” maga a film, s nem nehéz embereket, hanem nagyon nehéz helyzeteket mutat be. Vidéki történetet ábrázol, új szereplehetőségeket, emberi próbatételeket, „giz-gazok” között az új szelekkel felserdülő virágreményeket. De kerek történetté a lemeztelenített vidéki valóság a saját logikájánál fogva sem áll össze, hanem a filmművész akarata és a politikum természete szerint is túlmutat az országos ügyek felé. Az itteni értelmiségi közeg, a szikrázó viták sorozata, a vitafilm saját „tematikája” már eleve túlvisz az eredeti konfliktus közvetlen problematikáján. A „két választás” igazában nem az egyes helyi kompromisszumokra, az ésszerű kompromisszumok kispolitikai lehetőségére kérdez rá, hanem a nagy „történelmi kompromisszumra” a folytonosság és a megújulás között, a politikai rendszer radikális reformja, a demokratizálás értelmében.

A lemeztelenített valóság éles fénysugárba állítja a szereplőket, nem színeket, árnyalatokat látunk, hanem éles kontúrokat, alakokat fekete-fehérben. Minden érvelés és egyéb értelmiségi rafinéria ellenére, ahol alapvető érdekek ütköznek, ott nemcsak józan érvek, hanem nehéz, mély indulatok szabadulnak fel: egy reform-rapszódia fekete-fehérben.

Az esztétikum tankönyvi logikája szerint az ilyen ábrázolás gondosan elkerülendő, ám az élet logikája szerint megengedhető, de csak akkor, ha maga a valóság polarizál így. Amikor a pangás kora a globális válság nyomán elkezdődött, mintegy 15 éve, ezek az ellenfényben bemutatott portrék még túlságosan is didaktikusan, sőt, talán igazságtalanul is élesen megformáltak, kontrasztosak lettek volna. Abban a vészhelyzetben azonban, amelybe belejutottunk, már csak egy alapkérdés maradt: a pangás konzerválásának vagy a rajta való túljutásnak a kérdése. S itt már nem a művész, hanem a valóság az, ami leegyszerűsít. Nemcsak Bodnár alakja testesíti meg a változást, hanem ellenlábasának, a helyi apparátust megtestesítő párttitkárnak az alakja is Pató Pál-i helyben maradást.

Sőt, többet. A negatív főhős alakja mélyebb és találóbb a pozitív hőséénél. Pontosabb annál, mivel a társadalmi átlag, a szokványos karrier – apparátusi pálya a KISZ-titkárságtól a pártfunkciókig – pályaíve, keményen, szorosan és következetesen megfogalmazott machiavellista politikai filozófiája, céltudatosan könyörtelen emberi alapállása és megbízhatóan működő lelkiismeret-kiiktató berendezése van. Alakjának tanulsága nem az, hogy a helyi kiskirályok fajtája sokféle méretben és műfajban kapható a kispolitika piacán, s vannak egészen modern és agresszíven karrierista típusai is, hanem az, hogy az elavult politikai formák, az üres rituálék és az álközélet fölülről irányított világához manapság ragaszkodó és kapaszkodó fiatal „politikus” ember már annyira elszakadt kora valóságától, hogy már nem engedheti meg magának az előző generáció nyájas, derűs és a kormányzottak apró-cseprő magánügyeit bölcsen megértő paternalizmusát, hanem frontálisan kell ütköznie mindenkivel, aki nem illeszkedik bele a fölülről megszerkesztett, eleve elrendelt világba. Az extenzív, azaz a mindenütt mindenható politikai rendszer aranykora, a „felvilágosult abszolutizmus” egymásra épült szintjeivel a nyolcvanas években látványosan véget ért. Ezt dokumentálja és illusztrálja a film, de egyben azt is, hogy reményteljes jelöltjei „pótképviselőként” kompromisszumra hajlanak. Félő, bár ezt sem a filmből, sem a valóságból nem lehet megtudni, hogy ez lenne a „történelmi kompromisszum”. Mindenesetre a filmművész minden irónia ellenére is az idősebb generációt, az öregeket nagyobb melegséggel és megértéssel ábrázolja, mint a fiatal törtetőket, s bizonyára igaza van.

Napjaink történelmi színjátéka persze nem generációk csatája. Már csak azért sem, mert három generáció vonul fel, s a film rövid, de igen találó pillanatai jól mutatják azt a szimpla tényt, hogy az „öregek” és a „fiatalok” között voltaképpen nincs kommunikáció, nincsenek érvek és magyarázatok, csak legyintések és indulatok vannak. A felülről megszerkesztett társadalom, az adott politikum mesterséges világa, amelyben minden lépést előre fölfelé egyeztetni, kierőszakolni kell, már annyira távol áll a fiataloktól, hogy nem is lépnek vele párbeszédre, sem a családban, sem a kispolitikában. Zajosan, türelmetlenül és laza, „spontán” mozdulatokkal inkább felborítani akarják ezt a látszatvilágot, betódulva oda, mint a kirekesztettek a jelölő-gyűlésre, mintsem az alkalmazkodás útjait-módjait keresik. Elválasztja őket a hivatalos világtól a „Newspeak”, a rituális beszéd uralma és unalma, lekerekített mondatai, információ-kavicsai és elbeszélő, avagy mellébeszélő módja is. Maradnak tehát itt is a tiszta beszéd helyett a két szélső generáció között az indulatok és a szenvedélyek, az érzelmek csatája, a történelmi hivatkozások önigazolásként, s ebben az öregek jogos kétsége, hogy megértik-e a világot, s mernek-e szembenézni korábbi önmagukkal, saját fiatatságukkal.

Az öregek és fiatalok közé préselődve feltűnik a középgeneráció is, amely vállalja közöttük a tolmácsolás nehéz szerepét, szót ért ugyan mindkettővel, de úgy látja, hogy egyik sem a mában él, nem érzékeli a mai valóságot. Az öregek azért, mert egy másik, korábbi feladatra vannak beprogramozva, a fiatalok pedig azért, mert sohasem volt módjukban a szavak helyett a dolgokat formálni, s ezért megpróbálják a kezükkel elérni a Holdat. Főszereplőink mindnyájan a középgenerációból, az eltékozolt hatvanas évek fiataljai közül valók, s már nem a régi, hanem az új kényszerpályák hordozói. Szendvics-generáció megtestesítői ők, talán nem is egy történelmi feladat megszemélyesítői, csak amúgy közbenső nemzedékek, hiszen a változásokat mindig is az öregek „vezényelték le”, s ha most újabb késlekedés lesz, végképp túllép rajtuk az élet, a fiatalok türelmetlen rohamosztaga. A film azt a történelmi pillanatot ábrázolja, amikor a Bodnárok nemzedéke tétován megmozdul, s egyetlen fegyvere, hogy nem tanult meg a régi módon politizálni, nem köti a rutin, de talán képes a fontolva haladókkal és bölcs konzerválókkal szót érteni. Így legyen.

Kovács András filmje 1985 válaszútjait ábrázolja, de mire 1987-ben bemutatásra került, a benne bemutatott konfliktust még élesebben fogalmazta meg az élet. A reformkorok az „itt és most” kemény imperatívuszával ritkán fogalmazódnak meg olyan egyértelműen, mint manapság. Ki tudna most eltekinteni attól, hogy 1987 őszén már a parlament áll „két választás” előtt a stabilitás és a megújulás országos drámájában? Manapság már nem képviselőjelöltekre és nem is adózási programra szavazunk, hanem arra, hogy felül tudunk-e kerekedni a pangás korán, avagy beletörődünk abba, hogy „kívül zuhanunk Európán”. Ebben a helyzetben a reform-rapszódia fekete-fehérben nagyon hasznos és keserves „oktatófilm” mindnyájunknak a demokrácia iskolájában. Azt sugallja, hogy még nem dőlt el a végső kérdés: olyan sok osztályismétlés, bukás és kudarc után a magyar demokrácia magasabb osztályba léphet-e, vagy visszarendeződik-e a fölülről megszerkesztett társadalom világába? De a film leteszi a maga szavazatát arra, hogy „Hic Rhodus, hic salta!”, vagyis a továbblépés a feltárult lehetőség és a tetteinkből kibomló szükségszerűség révén elkerülhetetlen.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 20-23. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5153