Báron György
Századunk véres és röhögtető valóságához képest a művészi képzelőerő csekélynek bizonyult. Az igazi, felrázó szatírákat diktátorok írták és írják, talán ezért, hogy az emberiség nem tud nevetve búcsúzni a múltjától, akárhányszor is felszólítják erre. Bálint György tudta ezt: „A papjancsizmus korát éljük – írta már a harmincas években. – Utunk, melyről nem tudjuk, hová vezet, ellőtt poénokkal van kikövezve.” Tengiz Abuladze világhírű filmje, a Vezeklés legképtelenebb, legabszurdabb epizódjai a valóságból vétettek. Milyen elmés tréfa például, hogy a bebörtönzött bevallja: megbízói parancsára titkos föld alatti alagutat készült ásni Bombaytől Londonig, továbbá mérgezett kukoricát akart ültetni, hogy megsemmisítse a népet. „A szomorú valóságból merítettük” – nyilatkozta a rendező. Az irracionális zsarnokságnak micsoda művészi erejű jelképe az az epizód, melyben teherautónyi azonos nevű embert tartóztatnak le, mert egyikőjükre gyanú terelődött. „Ha elengedjük őket, kárba vész a fáradságos munkám” – könyörög a debil keretlegény a diktátornak. „Rendben van – sóhajtja megadóan a diktátor –, ültessük le mindet!” „Köszönöm, köszönöm” – rebegi hálatelt szívvel szorgalmas beosztottja. Döbbenetes boschi vízió? Ez is megtörtént Grúziában; egy egész nemzetség pusztult ki így. A film talán legkülönösebb helyszíne templombelső, melynek terét hatalmas villamos centrálé tölti ki. A valóságos templomépületben emelt valóságos erőművet csak a film bemutatása után bontották le a batumi városi hatóságok. Fritz Langnak a Metropolis forgatásakor még kora legjobb képzőművészeivel kellett összefognia, hogy megálmodják a modern zsarnokság építményeit. Ma ezek: „eredeti helyszínek”. (Jean Lafitte visszaemlékezéseiben olvasható, hogy egy mauthauseni fogoly, megpillantván a koncentrációs tábor hatalmas főlépcsőjét, így szólt rabtársaihoz: „Láttátok a Metropolist?”) A Vezeklés sokat idézett nagyjelenetében a város asszonyai és gyermekei a pályaudvarra sietnek, ahol épp fát raknak ki a vagonokból. A távolból érkezett szálfákba nevek vannak vésve; az asszonyok az ázalékos, pocsolyás földön állva simogatják, ölelgetik a nedves rönköket, melyeket deportált hozzátartozójuk tartott a kezében valamikor. Ilyet csak kivételesen nagy művész tud megálmodni. Ez is valóság „természetesen”: a sztálini táborok foglyai üzentek ily módon hozzátartozóiknak.
Tengiz Abuladze filmje nem pusztán a zsarnokságról, hanem a századunkra oly jellemző abszurd és irracionális zsarnokságról szól. Arról, amely sorra lelövi a poénokat, a valóságot rémálommá növeli, és torkunkra forrasztja a nevetést. Arról, amelyben a szavak elvesztik értelmüket, a rabság és a szabadság, a boldogság és a kín fogalma fölcserélődik, a nyelv mögül eltűnik a jelentés, mindent áthat, belep a hazugság és az önáltatás. „Békesség a háznak” – ekképp köszönnek a lakásba belépő fegyveres martalócok, hogy elhurcolják áldozatukat. (Nálunk, mikor sárba tipratott az emberi szabadság, ördögi módon a Szabadság! köszöntés dívott.)
Nemigen van szovjet film – talán Tarkovszkij Rubljovja kivételével –, mely diadalmasabb és csillogóbb nemzetközi sikerszériát futott volna be, mint a Vezeklés. Cannes-ban díjat nyert, több világfesztiválon játszották, a Szovjetunióban hosszú sorok állnak a jegyekért, számos országban Abuladze életműsorozatot vetítettek (Magyarországon a televízió játszotta heteken át filmjeit). Nehezen választható el, mi a sikerszériában a szerepe a film valódi értékének, s mi kulturális és politikai jelentőségének. A világ a sztálinizmus szokatlanul őszinte és kemény kritikájáért ünnepli a Vezeklést. Abuladze ezzel szemben minden nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy filmjében a zsarnokság általános modelljét kívánta megrajzolni. Ne tévesszen meg senkit a főhős grúz neve, mondta, a színész – Avtandil Maharadze – „a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játssza el.” Erre utal a zsarnok neve – Aravidze – is, ami grúzul senkit jelent. A cselekmény „konkrétan sehol és mindenütt játszódik, ahol totális erőszak uralkodik”. A film világa a téren és időn kívül helyezkedik el. Az államhatalom fogdmegjei középkorias páncélt viselnek, dárda a fegyverük, más szereplők mai ruhákat hordanak, a rabokat hol ekhósszekéren, hol rabomobilon szállítják, rockzene népzenével és Beethoven-motívumokkal keveredik, a fekete palástos, fehér parókás ügyész Rubik-kockát csavargat elmélyülten. A börtönfolyosó nyirkos barlanglabirintus, melyet térdig víz borít, a kihallgatás helyszíne azonban napsütötte, virágok borította, tágas mező. A háttérben fehér zongora áll, melyről Mendelssohn Nászindulója hangzik fel: snájdig, frakkos ifjú esküszik örök hűséget fehér ruhás szerelmesének. A menyasszony Justitia, az örök igazság bekötött szemű istennője, az ifjú férj nyomozó és hóhér. Förtelmes nász tanúi vagyunk. Képtelenség? Nem nagyobb, mint a centrálé a templomban vagy az alagút Bombaytől Londonig.
Egy abszurd, fölfordult világban minden egyszerre valóságos és valószerűtlen. Aravidze, a senki-diktátor Hitler-bajuszt visel, fekete inget, mint Mussolini, szemüveget, mint Pinochet – fölösleges sorolni, tágas a zsarnokok arcképcsarnoka. A tettei, a frazeológiája, a logikája azonban Sztálint idézik. Mert a grúz Abuladze – s a háború után felnőtt magyar mozinézők – számára a sztálini önkény a közvetlen, kézzelfogható tapasztalat. Lehet, más országban, más földrészeken Pinochetre, Salazarra, Duvalier-re ismernek rá a kreténfigurában a nézők. A rendező számára azonban a mintát a sztálinizmus szolgáltatta: ennyiben egyszerre a mindenkori zsarnokság komor szatírája és a sztálinizmus kritikája a Vezeklés. Mikor a film Krisztus-vonású festő-hősét, Szandro Baratelit individualistának, huligánnak és anarchistának nevezik (e „vádak” száműzetést, halált jelentenek), mikor az elfogottat arra kényszerítik, hogy képtelen bűnöket valljon be töredelmesen, mikor a templomot erőművé alakítják, mikor a sztálinizmus valóságos tetteit látjuk viszont a filmvásznon – nem a zsarnokságra általában, hanem annak ismert, kelet-európai válfajára gondolunk. Milyen ismerősek számunkra a közelmúlt honi történelméből Senki-diktátor szavai: „Nem szabad bízni az emberben. Minden három emberből négy ellenség.” S ugyaninnen ismerős a diktátor fiának logikája is: „Miért érdekes egy ember, ha milliók boldogságáról van szó? A társadalmi érdek mindig fontosabb az egyéni érdeknél.” Lehet, időben és térben távoli zsarnokok logikája is hasonló: nekünk elég a sajátjainkkal szembenézni. Példaértékű, hogy ezt a filmet egy grúz rendező készítette: aligha vádolhatja bárki is elfogultsággal. Példaértékű, hogy egy grúz rendező Sztálin tetteit állítja a zsarnokságról szóló példázata középpontjába: minden nemzetnek saját múltjáról kell számot adnia a következő generációknak. E szembenézés a megbékélés és feloldódás alapfeltétele.
E megbékélésért az a szép és bátor fiatalasszony teszi a legtöbbet, aki monomániás makacssággal próbálja meg örökre száműzni a földről a zsarnok testét, a levegőből a szellemét. A bűn és a bűnhődés egymástól elválaszthatatlan; minél nagyobb a bűn, annál fájdalmasabb a megtisztulás folyamata. A zsarnok bűnéért a filmben családja vezekel: unokája öngyilkos lesz, fia fájdalmában maga ássa ki Aravidze holttestét a sírból, s hajítja le a szikláról. A történelem – reménykedjünk – új, tiszta lapot kezd.
A filmtörténet tud csendes remekművekről s nagy vihart kavaró, fontos filmekről, melyek korántsem hibátlanok. Más egy világot fölrázó film jelentősége az adott politikai, kulturális szituációban, s más dolog a művészi értéke. Abuladze alkotása nem remekmű, abban az értelemben, ahogy, mondjuk, Tarkovszkij vagy Mihalkov filmjei azok. Nem mentes a stílustörésektől – melyek nem magyarázhatók a stílus szándékolt eklektikusságával –, az „álom az álomban” jelenetek időnkénti ízlésficamaitól; utolsó félórája megengedhetetlenül terjengős, a „konstrukció” elnyomja az addig gazdagon burjánzó rendezői invenciót. Mégis, a film súlya, ereje – melyhez hozzájárul a körülmények, a helyzet súlya is – valósággal felborítja az esztétika patikamérlegét. Később bizonyára értékesebb, hibátlanabb filmek születnek majd a korról. Mégis, Abuladzéé az érdem, hogy egyszerűen és köntörfalazás nélkül kimondta azt a magától értetődő igazságot, amit nálunk Illyés Gyula fogalmazott meg: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5150 |
