Faragó Vilmos
Ha van filmglóbusz, lennie kell két pólusának is. Egyik pólusa Hollywood – így látja Báron György –, másik pólusa Marienbad. Könyvvé válogatott filmbírálatainak ezért adta azt a címet, hogy Hollywood és Marienbad. Földrajzi nevek filmföldrajzi jelentéssel. Hollywood: a papa mozija. Marienbad: forradalom a papa mozija ellen. És filmtörténelmi jelentéssel. Hollywood: a film története 1960-ig. Marienbad: a hatvanas évek, a film arany évtizede, a „golden sixties”. Ami utána következik, az Hollywood restaurációja. Új-Hollywood. A „szuperblődlik” kora, mely azzal a veszéllyel fenyegeti a mozit, hogy „vizuális diszkóvá” süllyed. Mint látható, Báron György elfogultan Marienbad-párti. Helyzete paradox, hiszen ő maga már a restaurációs idők gyermeke. Kizárólag olyan filmekről adatott írnia, amelyek a „golden sixties” után készültek. Hanyatló kor, az újkonzervativizmus konjunktúralovagjaié (Spielberg, Lucas és társai), de a forradalom hullámlovagjai sem a régiek már: „…az új film úttörői, Antonionitól Formanig és Godardig, máig sem tudták felülmúlni hatvanas évekbeli remekeiket. Korunk szelleme ismét a látványnak, a mozinak, az álomgyárnak kedvez” – írja Báron.
Mi is lehetne más, a magát igényesnek gondoló civilnéző is Marienbad-párti. De mint a muzulmán, akit tilos evésörömökbe ragadnak gyarló testének vágyai, úgy ül be lopva a papa mozijába. Talán mert ő még a nagypapa mozijával kezdte. Kiskölyök a szagosított nézőtéren, könnyfacsaró némaképek a vásznon, ámuldozás a megmozdult fényképeken, kukucskálás a kivilágosult vászon mögé, vajon oda bújtak-e a gyönyörű emberalakok. Aztán az a zsúfolt nézőtér az Uránia moziban s az a sok szakmai ínyenc a Tavaly Marienbadban első vetítésén. Bíró Yvette jön a vászon elé, okosakat mond a nem-epikus, a nem-lineáris, a nem-irodalmi, a szuverén önmagára lelt filmről, a szmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek kezdenek imbolyogni a vásznon, nyírott parkban és fénylő termekben lézengenek, cigarettafüst kígyózik az aranycirádás mennyezet felé, zenei hatású beszédzsongás szüremlik a hangszóróból, még nem tudjuk, hogy a legendás „golden sixties” kortársai vagyunk, ám érezzük, hogy a pillanat filmtörténeti, már félórája imbolyognak és zsonganak, de tudni lehet, hogy teljes órán át imbolyognak és zsonganak még, az igényes Marienbad-párti civil néző alacsony mellvédű páholyban ül, rémülten riad arra, hogy alvásba szédült, s azt álmodta, hogy fejjel előre bukik át a mellvéden, a szakmai ínyencek közé.
Báron Györgynek nemcsak „szuperblődlik” jutnak persze, a világtermés javából szemelgetett standkritikusként, könyvébe pedig a javából is a szimptomatikus filmekről írott bírálatokat válogatta bele; az az évtized, amelyet átfog, Woody Allent kínálta neki, a szovjet új hullámos Mihalkovot, Tarkovszkijt, Klimovot, a magányos bohóc Jacques Tatit, a szociális érzékenységű német Fassbindert, Herzogot, Wenderst, az elbizonytalanodottságában is zseniális Fellinit, az öreg Bergmant, az osztályharcos Bo Widerberget, a cseh Menzelt és Chytilovát. Szerencséje volt egy Wajda-filmhez is, egy Buñuelhez, két Kuroszava Akirához. Bírálataiból háromszázötven oldalas könyv állt össze, rendezőelvét a filmek nemzetisége adja, minden fejezetet elöljáró beszéd vezet be. Jól tagolt, kellemes kezelhetőségű könyv ez – bizonytalan sorssal, mint minden hasonló gyűjtemény. Vajon a szakmabeli okot, a nem szakmabeli késztetést érez-e kézbe venni? Hogy rászolgált a kézbe vevésre, azt a következőkkel gondolom bizonyítani.
– Filmtörténeti kézikönyvként is forgatható: tíz év keresztmetszetét adja, s mert csak olyan filmeket tárgyal, melyeket a magyar néző láthatott, tíz év vásárlás- és forgalmazás-politikájának dokumentuma is.
– Szólni a civilnézőhöz kíván, a filmet nem szakmai-demonstrációs tárgyként, hanem az eleven-érzékeny élet művészi megjelenítéseként kezeli. A huszadik századi ember önkifejeződéseként. A film reánk vonatkozik és készítőjét minősíti. Érvényes-e ez a reánk vonatkozás, mekkora ez az érvény, gazdagodunk-e személyiség- és társadalomismeretben a film által? – ezt firtatja. Annak a mottónak jegyében, mely a könyv szellemét előlegezi summázva, s Jean-Luc Godardtól származik: „…nem véletlen az sem, hogy a vászon fehér: ez a fehér vászon én vagyok. A legközelebbi filmemben úgy beszélek majd róla, hogy ez a vászon a Veronika kendője, és valaminek a nyomát őrzi, a körülöttünk lévő világét.”
– Mi a „zsurnálkritikai” filmbírálat buktatója? A sablon. A szerkezeti elemek gépies ismétlődése. Kerítek egy kis művelődéstörténeti vagy aktuálpolitikai feneket; elmondom a film meséjét; ítélkezem a meséről és sugallatáról; végül jelzőkkel minősítem a rendezőt, az operatőrt, a színészeket. Báron kikerüli ezt a csapdát. Nem recenziót ír, élményelemző beszámolót. Impresszionizmus ez? Horribile dictu, lehet, hogy az. Hat rá a cselekmény, tehát felidézi; ráérez a filmnyelvi újdonságra, tehát visszaigazolja; a rendező minősítve említtetik mindig, a színész sehogyan soha. Mint e zsáner legjobb változataiban, teli a szöveg nyelvi színekkel, ízekkel, eleganciával itt is. Egy beavatott mozinéző naplójaként, folyamatosan olvasható könyv ez, kellemes olvasmány. Azt írja az előszó, hogy a kritikusnak „meg kell szabadulnia a sablonkritika zsargonjától, és olyan nyelven kell megszólalnia, melynek szavai még megőriztek valamit a jelentésből”.
Báron Györgynek sikerült megszabadulnia.
Báron György, Hollywood és Marienbad, Gondolat, 1987.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5146 |
